Raffaele Nigro
A Basento tüzei
Ezernyolcszázhatvanegy márciusának elején, több mint fél hónap késéssel, megszületett Bartolomeo Nigro, Vitodonato és Maria della Fonte fia. Keresztanyja a szép Teresa Immacolata nagynéni volt. – Megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, utadon a jó szerencse kísérjen, és kerüljön el a Gonosz – áldotta meg Raffaele Arcangelo bácsi, akit Ciro hozott szekéren. Concetta Libera Sofronia levette nyakából a velencei nyakláncot, kereszttel és aranyamulettel, hogy az unokájának ajándékozza, Porzia Maria nagymama pedig megkarcolta a jegygyűrűjét, hogy egy csipet aranyport tegyen a kisded nyelvére szemmel verés ellen. Bartolomeo sírt és hánykolódott a pólyában. Raffaele Arcangelo bácsi kezéből vért csepegtetett a homlokára. A vér csillag alakot öltött, és Maria della Fonte kijelentette: – Ez a sarkcsillag. Ez vezeti a tengerészeket.
Vitodonato messze járt, az apját indult megkeresni. A városba ment. Kihallgatásra jelentkezett don Decio Lordi alprefektusnál. De épp hogy egy írnokkal beszélhetett. – Részt vettem a forradalomban. Jogom van hozzá, hogy meghallgassanak. Apámat elrabolták. – Átirányították a katonai parancsnokságra. – Tudja, hány eltűnést jelentettek be az utóbbi két hétben? Háromszázat – közölte Ricciotto Ciannacianna őrmester. – Egy zászlóaljra várunk a pisai dandártól, hogy cselekedni tudjunk. – Azt mondta, hogy nyugtalanság van az egész vidéken, és hogy az eltűnésekért Carmine Donatello Crocco és társai, Romaniello, Caruso és Ninco Nanco felelősek. Tudvalevő, hogy Ginestrában húzzák meg magukat, és azt várják, hogy megkapják a nyolcszáz puskát és ugyanannyi lovat a francia kormánytól és a Bourbon nagyuraktól. Ezek szerint az ő apja is azon a tanyán van, gyilkosok és rablók társaságában, Croccóval, a lótolvajjal, aki a cerignolai fegyházból szökött meg, és aki az emberrablásokat szervezi. – Beveszik magukat a lagopesolei bozótosba. Onnan még maga az ördög sem tudja őket kifüstölni. – Miközben a Capograsso-völgy emelkedőin ügetett, eszébe jutottak a nemzetőrség egyik kapitányának hasztalan intelmei, amelyek az Il Lucano újságban jelentek meg: – Vágjátok ki azt az erdőt. II. Frigyes kedvenc vadászterülete volt, aztán a mostohafia, Manfredi fakitermelésre használta. Ma viszont csak haramiák búvóhelye, akiknek a pásztorok és a favágók segítenek a rejtőzködésben. Csináljatok belőle tűzifát, a lehető leghamarabb!
Hózápor támadt, arcába vágott az északi szél. Az Appenninek és a völgy meredélye közötti síkságon itt-ott tanyák kéménye füstölt. Hosszú tél ígérkezett. Két ember jött felfelé lóháton a kocsiúton. Parasztok vagy haramiák? Kellemetlen meglepetések érhetik az embert estefelé, ilyen időben. Az ártér nyárfái mögé bújt, onnan figyelte őket: a Bourbon-hadsereg kabátját viselték.
Érkezésekor a ház megtelt jajveszékeléssel. Hol van Carlantonio? Miért egyedül tért haza? Szitkokat morzsolt fogai közt, majd így szólt: – Készítsétek a tarisznyát, kenyeret, sajtot, egy kis vizet. Menj, Francesco, nyergeld fel az öszvért, és tartsd nyitva a szemedet. Tele van a vidék gonosztevőkkel.
Az Ognissanti felé vezető útra a rapollai földeken át ereszkedett le. A szőlők kihaltak voltak, Rapolla is kihalt volt. De tudta, hogy a zárt ajtók és ablakok mögött ott vannak a kíváncsi szempárok. Ginestrában egész más volt a hangulat. Délután ért oda, az utca tele volt lármás részegekkel. Nem volt városfal, így a tetőkön és a faluszéli házak teraszán Carmine Crocco több tucatnyi embere őrködött. Vitodonato kísérettel érkezett a faluba. Már Barile környékén észrevette, hogy követik, de csak az Arcidiaconata folyó fahídjánál állította meg a négy haramia. – Ide az öszvért! – mondták szemtelenül. – Sokat gyalogoltunk, jól kifárasztottál minket. – Átkutatták, de nem találtak nála fegyvert, és mivel azt mondta, hogy Croccóval szeretne beszélni, erdőkön és meredek tisztásokon vezették keresztül, gyalog, a haramiavezér főhadiszállásáig, Ginestra falu tetejére, don Pasquale Allamprese liberális gondolkodású polgár házához, amelyet Crocco meggyalázásképp lefoglalt.
Vitodonatót a ház sötét és nedves pincéjébe zárták. Öt napig tartották ott, még kenyeret sem adtak neki. Amikor kiengedték, félholt volt, alig állt a lábán, vakként tapogatózott. Crocco elé vezették, don Allamprese volt dolgozószobájába. A haramia megparancsolta, hogy hagyják őt egyedül vele és Ninco Nancóval. – Mondd meg az igazat – kezdte Crocco a szoba falán húzódó tömött könyvespolcnak dőlve. – Ki küldött, és mit keresel itt? – Vitodonato éhes volt, alig látott, gyomra nyílt sebként lüktetett. – Éhes vagyok – mondta. Ninco Nanco sántikálva közelebb lépett hozzá. Fiatal volt és magasabb, mint Crocco, de, ellentétben vele, sovány. Visszakézből úgy vágta pofon Vitodonatót, hogy az a padlón találta magát. – A tábornok azt mondta, hogy beszélj, tiszteletben kell tartanod. Beszélj tehát! – Vitodonato elmondta, hogy a melfi Rizzotto őrmester elmondása alapján talált rájuk, és hogy nem a felkelők erejét jött felmérni, hanem apját, Carlantonio Nigrót keresi. Crocco nem ismerte ezt a Carlantoniót, behívta hát a szolgát, egy egyenruhás volt Bourbon-katonát, és megparancsolta neki, hogy vezesse végig a foglyot a kocsmákon, ahol a sereg nagy része állomásozott. – Ha hülyét csinálsz belőlem, lecsapatom a fejed – mondta.
Az utcák és a kocsmák tele voltak csőcselékkel. Néhányan Bourbon-egyenruhában, mások Bourbon-katonaköpenyekbe burkolózva. Aki éppen nem aludt a szalmán, az a puskáját tisztogatta. Mások számmutogatósdit vagy kinektöltsek-et játszottak. Ez utóbbiak között talált rá az apjára Vitodonato. – Mit csinálsz itt? – üvöltött Carlantonio éktelen haragra gerjedve. Megnövesztette a szakállát, mint Ninco Nanco és Crocco meg a jelenlévők nagy része. – Azért jöttem, hogy megmondjam, nagyapa lettél. – Az istenit! – átkozódott Carlantonio – És fiú? – Fiú volt. – Az én nevemet adtad neki? – Nem, nem az övét. Egy rég elfeledett valaki nevét fogja viselni, Bartolomeo nagyapáét.
Crocco szolgája megnyugodva távozott, Carlantonio félrehívta a fiát. – Tönkre vagy menve, lefogytál, mint a kóró. El kell tűnnöd innen. Ez a hely nem a magadfajta aktakukacoknak való. – Az ivójátékosok között szóváltás kerekedett. – Nélküled sehová se megyek – válaszolta Vitodonato. Carlantonio dühbe gurult; de a fiát nem érdekelte. – Azért jöttem, hogy hazavigyelek, és meg is fogom tenni. – Carlantonio győzködni kezdte: – Gondolj csak bele. Pár nap múlva kitör a háború. Kegyetlen háború lesz, nem a Garibaldi-féle sétagalopp. Itt minden házért meg kell majd harcolni. Senki se tudja, ki fog győzni. Ha ti nyertek, a mi házunk megmenekül, mert te közülük való vagy, ha mi nyerünk, senki se merészeli majd bántani a családomat, mert én ezen az oldalon állok.
A trombita sorakozót fújt. A haramiák kirohantak a kocsmákból. Crocco azért hívta őket össze, hogy az előttük álló menetelésről beszéljen. Lóháton volt, hogy magasabb legyen mindenkinél. Nem szeretett erkélyről beszélni. Maga körül akarta tudni az embereket. Nyitott katonaköpenyt viselt, hogy látni lehessen aranydíszes kabátját és a potenzai csatában kiérdemelt kitüntetéseit, amikor, jó pár évvel ezelőtt, a szabadelvű felkelőket szolgálta, és amikor a Bourbon nagybirtokosok még nem is sejthették, hogy egyszer az ő emberük lesz. – Bajtársak, holnap reggel elindulunk Aviglianóba. Ezt a községet nem védik, úgy fog a tenyerünkbe hullani, mint egy érett körte. Ez a tiszt a jobbomon Langlois úr. Franciaországból jött, fegyvert és lovakat hozott nekünk. Még ma éjjel meg kell érkeznie százötven embernek Venosából, Maschitóból és Lavellóból. Fiatalok, akik nem voltak hajlandók a piemonti hadsereg kötelékébe állni. Peppe Caruso dolga, hogy összegyűjtse őket a vidéken. A zászlónk legyen ez a fehér vászon, öt kék csíkkal, mert zászló nélkül csak nyáj vagyunk, nem zászlóalj. Akinek nincs fegyvere, vegyen Langlois úr ládájából. Holnap bosszút állunk a sérelmekért és a királyért. Éljen Ferenc király, éljen a jó Isten! – Crocco visszavonult az Allamprese istállókba, hogy ellenőrizze az állatokat, vele tartottak a forradalmi tanács tagjai és Carlantonio. Rosettát, az öszvért akarta visszaszerezni a fia számára, amit a négy szélhámos elkötött. Crocco megparancsolta, hogy keressék meg és adják vissza jogos tulajdonosának. Így Vitodonato még az éj leszállta előtt útra kelhetett.
Mivelhogy éppen egy tizenöt tagú csapat indult Ascoli irányába, ahol a Bourbon-hű intézők által összegyűjtött ménest kellett átvenniük, Carlantonio megkérte Nyesettorrú Pietrót, aki a csoportot vezette, hogy kísérje vissza a fiát Leonessáig; azt mondta neki, hogy otthon valami szerencsétlenség történt, és szükség van a férfira a háznál. Sötét volt, és a falut kettészelő macskaköves úton a lovak patkói hangosan dübörögtek. Az ég Ripacandina felől vörös volt. A Nyesettorrú szerint a Scaturchio-tanyák lehettek. Úgy égtek, mint a fahasábok. – Újgazdag liberálisok – mondta nagyot köpve. – Rusnya egy fajta.
„Csináltam én egy kalapot, / zöld-fehér toll bokrétája / pintyőkének tolla volt, / ki az eget-földet járja, / ismeri a derűt, borút, / de nem ismeri a háborút, / a parasztok háborúját, / kik nagyurak földjét túrják.”
Nyesettorrúnak szép hangja volt. Ha nemesi családba születik, templomi karnagy vagy orgonista is válhatott volna belőle. – Maga nem paraszt – mondta Vitodonato mellé lépve. – Ezért nem is érthet meg minket. Én, amióta csak megszülettem, Torella herceg földjén dolgoztam. A herceget sose láttam. Mindig csak don Antonio Tommolonéval és don Vincenzo Parolával, a herceg intézőjének két bizalmasával találkoztam. Mindent, amit a föld adott, elvettek ezek a bizalmasok, akik aztán osztozkodtak az intézővel, és az intéző számolt el a hercegnek. Amikor jött Garibaldi, az intéző nagy tisztelettel fogadta, és vendégül látta a házában. Amikor a hódító elment, megtudtuk don Tommolonétól, hogy már nem vagyunk a herceg szolgái, a szolgaságot eltörölték, a földünkből származó javakat neki és don Parolának kell beszolgáltatnunk, akik az intézővel együtt az új gazdáink lettek. Maguk talán nem találják nagy előrelépésnek mondta don Tommolone, pedig az, mert most magukhoz hasonló, egyszerű emberektől függenek, akik mindennap eljönnek, hogy megnézzék, hogyan dolgoznak, maguk mellett vannak, megértik a gondjaikat. Így aztán tegnap még egy távoli gazdám volt, egy láthatatlan atyaúristen, amolyan szél- vagy levegőféleség, ma viszont felügyelőim vannak. És mivel a felügyelőt reggel, délben, este láthatom, meg is szorongathatom a nyakát. Így is tettem. Kitekertem don Tommolone nyakát, és eljöttem a lagopesolei erdőségbe.
Odaértek a rapollai temetőhöz. Hogy elkerüljék Melfit, amely csúnya meglepetéseket tartogathatott, Nyesettorrú úgy döntött, hogy a csapat letér az Abate Alonia-tó felé, és onnan kapaszkodik föl Menolecchia tufahegyeire. Útitársuknak szabad kezet adott, követi-e őket vagy Ognissanti felé indul. Elbúcsúztak, a legjobbakat kívánva egymásnak. De miközben távolodott, egy haramia előkapta a pisztolyát, és hátulról célba vette Vitodonatót: – Ki nem állhatom az aktakukacokat. – Nyesettorrú visszafogta: – Hadd menjen, úgyis visszajön. Nem láttad a táborban? Olyan a tekintete, mintha apja halott volna, és ő volna a gyilkosa.
Pár napja már nem havazott, és egy gyenge napsugár megtisztította az eget és a tájat. A hajnal talaj menti köddel érkezett a völgy felől. A levegő hideg volt. Vitodonatónak majd lefagyott a keze és a füle. Fáradt volt a sok lovaglástól, lábai élettelen ágként lógtak. A gyomra ellenséges testként viselkedett, újra és újra nyilalló fájdalom hasított bele. Még egyórányi út, és bebújhat az ágyba Maria della Fonte és Bartolomeója közé.
Néhány mérfölddel odébb lassan, szinte félálomban poroszkált a haramiák csapata. Albero in Piano környékén jártak, már látszott a római kori híd. Nemsokára előbukkan az Ofanto. Ha átkelnek a folyón és megkerülik Serra la Crocét, már csak pár lépés választja el őket Ascolitól. – Ha minden jól megy – gondolta Nyesettorrú –, délre meg is vagyunk. – De a Catapano-tanya után a Cervaro-hegy cserfaligetei mögül hangos és elnyújtott trombitaszó hallatszott. Nyomban felébredtek. A tanyák felől, a hátuk mögött, lovas katonák csapata tűnt föl, amint kivont karddal indulnak rohamra. Piemontiak voltak. Lankadatlan trombitaszó buzdította őket. A haramiák tüzet nyitottak, és az üldözőik egy pillanatra visszahőköltek. A haramiáknak több se kellett. A Rocchetta–Canosa kocsiút felé vágtáztak. – Bevesszük magunkat a menedékházba! – kiáltotta Nyesettorrú a társainak. – A templom mögött vannak a gázlók, s aztán már az erdő!
A Jézus Vére-menedékház nem egészen negyedórányi vágtára volt. Amikor odaértek, a házakban és kalyibákban még mindenki aludt. Bementek a kapun, és elhelyezkedtek a kerítésfalak mögött. Nyesettorrú Pietro parancsokat osztogatott. Aztán ropogni kezdtek a fegyverek, és a menedékház lakói, akiket álmukban zavart meg a lárma, kiszaladtak a házakból. Kegyetlenül lemészárolták őket. Raffaele Arcangelo atyát, aki tárt karokkal lépett ki viskójából, a mellkasán érte a golyó. A trombita rohamra hívott, kardok csillantak meg a reggeli napfényben. A könnyűlovasok átröpültek a falakon, s Nyesettorrú feje is kődarabként repült az akácágak közé. A haramiák letették a fegyvert. Mégis falhoz állították és kivégezték őket a templom előtt. Sírás és kiáltozás hallatszott. Mindenki Raffaele Arcangelo atya szentségét hangoztatta. A tiszt megparancsolta a katonáknak, hogy vigyék be a holttestet a templomba, Botta tizedes pedig azt kérte, hogy adják át a családtagoknak, ám a tiszt nem értett vele egyet. – Temessétek el itt. Halálában is az legyen a birodalma, amit életében próbált létrehozni. – Indulás előtt Botta tizedes azt mondta Cirónak: – Ismerek Torinóban egy hozzá hasonló embert. Giovanni Boscónak hívják. Menedékházakat és árvaházakat alapít.
Raffaele Arcangelo Nigro atyát délután temették el, jelen volt Vitodonato, Bartolomeo, Maria della Fonte, Porzia Maria della Neve, Francesco Federico, Teresa Immacolata Concezione és Concetta Libera Sofronia. Az öltöztetésével Ciro, Vitodonato és Francesco Federico foglalkozott. Lefektették a fehér testet egy kukoricalevéllel bélelt zsákra, hogy megtisztítsák a sebeit. Elcsodálkoztak, mert nem találtak rajta egy karcolást sem. Sehol egy csepp vér, egy horzsolás, semmi sérülés a lábán, a kezén, a mellkasán. Csak a ruhája és a kötései voltak vérrel átitatva. És midőn a ruhadarabokat egy kosárba rakták és átadták Porzia Mariának, a vér különféle rajzokká állt össze, keresztet, kelyhet, átdöfött szívet, rózsafüzért formálva. Mindenki elképedve figyelte a csodát.
A holttestet az oltár előtt ásott gödörbe helyezték. A Jézus Vére-menedékházban eztán már csak pár hétig volt élet, utána megkezdődött az elvándorlás. Amikor beköszöntött a február, már egy lélek sem volt ott. A birtokot a Manna–Bindi-vagyonhoz csatolták, később az egyház tiltakozásának hatására Melfi város püspöksége kapta meg. Vadonná vált a vadonban.
1861. április 7-én Carmine Donatello Crocco, miután II. Bourbon Ferenc összes csapatának főparancsnokává nevezte ki magát, körülbelül ötszáz emberével Ripacandida felé tartott. Házakat, raktárakat, istállókat és magtárakat fosztogatott. Vérdíjat tűzött ki a liberálisok fejére, feldúlta a piemontiakkal rokonszenvező nagybirtokosok ültetvényeit. Halálbüntetéseket hajtott végre.
10-én Venosa ódon városa, Horatius Flaccus szülőföldje felé fordult, és miután áttörte a Castello és a Porta Fontana barikádjait, úrrá lett a terror. Három napon keresztül a város haramiák martaléka volt.
14-én elfoglalta Lavellót, 15-én megszállta Melfit, és fosztogatásokkal, rablásokkal, a városi polgárok elleni erőszakkal és a vetések elpusztításával uralma alá hajtotta.
Április 16-án a Pisai Dandár 30. Gyalogezredének két százada Bergonzini őrnagy vezetésével, megerősítve a Sanfele, Muro és Bella Nemzetőrséggel megtámadta Crocco, Ninco Nanco, Romaniello és Caruso csapatait a Barile-dombságon. Rioneróig hallatszott a trombita, és a lakosság fellázadt: kihasználták az alkalmat, hogy megtámadják a liberális párti nemeseket, gyilkosságok, gyújtogatások, fosztogatások történtek. A két század nehezen győzte le a lázadókat; ebben a csatában vesztette életét Carlantonio Nigro.
A forradalom még négy évig folytatódott. Különleges törvények uralkodtak, katonai erősítések érkeztek. A parasztok mindenre elszántan harcoltak: a halottak száma több mint tizenkétezer volt. Később a tömeges kivándorlást választották. Hajókon indultak Amerikába. Vitodonato Nigro szintén ezt az álmot dédelgette, de végül nem valósította meg. Visszahúzta a szülőföldje és a családja. Sok társa indult útnak, és velük a fia, Bartolomeo is.
De tovább élt egy olyan Állam ábrándja, amelyben a parasztok kormányoznának. Az 1900-as évek közepén az állami földek és az egyház, valamint a bárók parlagjainak véres elfoglalása alatt Tarantino, Strada, Miami, Lacava, Galante, Leonessa, San Nicola megszállt birtokain és egyéb más helyeken újra felhúzták a fehér zászlót az öt kék csíkkal, amelyek Basilicata öt folyóját jelképezték: az Ofanto, Bradano, Basento, Agri és Sinni folyót. Ott volt Giuseppe Novello és Rocco Girasole, akiket a rendfenntartó erők öltek meg; ott volt Anna Avena, Nunzia Suglia, Rocco Scotellaro, Michele Mulieri és mások is. Az összecsapások és az újabb kivándorlások ezen éveiben álmodott meg az anarchista Michele Mulieri egy nagy köztársaságot.
Az ezerkilencszázötvenes évek elején a földreform részben kielégítette a napszámosok régi követeléseit, és felosztotta az állami és a nagybirtokosi földeket. A kedvezményezettek eladták a részüket, és meg sem álltak az északi nagyvárosokig.
Matolcsi Balázs fordítása
Raffaele Nigro (1947) az olasz délvidék írója. Tanulmányokat, tanulmányköteteket is publikált szűkebb hazájának kultúrájáról, antológiákat szerkesztett Puglia és Basilicata tartomány költészetéből. Irodalmi mozgalmak aktív részvevője volt, hosszú ideje az olasz rádió és televízió szerkesztője. Költőként (Antymat&mata, 1978) és színpadi szerzőként is ismert. Szépprózai művei: A certe ore del giorno e della notte (A nap és az éjszaka bizonyos óráiban), 1986; I fuochi del Basento (A Basento tüzei), 1987; La baronesssa dell’Olivento (Az Olivento bárónője), 1990; Malvarosa (Mályvarózsa), 2004. Legsikeresebb regényének záró fejezetével mutatjuk be.