Olasziban születtem. Nagyvárad belvárosi negyedét hívták így. Ez a név kezdettől fogva sokat ígérően csengett a fülemben. Éreztem, hogy jelent valamit. Valamit a múltból? Valamit a jövőmből?
Olasziban minden olaszi volt. Olaszi volt az elemi iskola, ahová járni fogok, olaszi volt a plébániatemplom és a mizeriek patikája. De hogy Olaszi miért Olaszi, ezt nem tudta megmondani senki. Kerestem az olaszokat. Pedig itt kellene lenniök. Hisz a Körös túlsó partját meg Várad-Velencének hívják.
Olasziban nem találtam olaszokat, bárhogy is szerettem volna. Sártori Laci bácsit néztem ki Itália fiának (Sártor nevű falu nincs mifelénk, viszont Olaszországban így hívják a szabókat), de ő sem állt kötélnek, tudni sem akart róla, hogy olasz vér csörgedeznék benne. Banktisztviselő volt, végtelenül szelíd és állatbarát, otthon ritka szép nyulakat tenyésztett, és megvolt nekik a húszegynéhány kötetes nagy Brehm – mellette ráadásul a Baráth–Éber–Takács gazdagon illusztrált Művészettörténete. Akkoriban, tízévesen még nem tudtam, hogy döntenem kell: a természettudományt válasszam-e vagy a humaniórákat. Így hát Sártori Laci bácsiék szép villájában, ahol a szöllősdombok közé visz a Petőfi utca, nyári napokon óraszám hasaltam a padlón, a mindig hűvös zeneteremben vastagbőrűektől és a velencei festők pucér szépségeitől körülvéve. (Mily titokkal teljes az asszonyi meztelenség az Égi és földi szerelem képén vagy Giorgione Viharjáén. És mily titokteljes tud lenni egy méla orrszarvú…) Csak a fotelnek támasztott cselló volt még a teremben, meghagyták, hogy tilos hozzányúlnom, régi olasz mester műve… (Sártori Laci bácsi apósa ugyanis Szmazsenka Ernő bácsi volt, valamikor a Magyar Államvasutak főmérnöke, aki csak azért maradt a rezsimváltozás után Nagyváradon, mert a vonóskvartettben, ahol gordonkázott, nem volt, aki pótolhatta volna.)
Olaszország közben kezdett közelebb jönni… Anyám legkisebb húga, Lilla (ő Gyulán lakott) felkerekedett, hogy elmegy az északolasz Karsztokba, s megkeresi kedves bátyjának a sírját. Endrődy Lacikát 1917. június 27-én, László-napon álmában tépte ketté a fedezékben egy olasz bomba; mellette nagy ezüstrózsává zsugorodott az a cigarettatárca, melyet neve napjára kapott tiszttársaitól, valamennyiük belégravírozott aláírásával. Nagynéném (egész életében éreztem benne valami fennkölt és szűzi Antigonét), a túlélő bajtársak iránymutatása nyomán, nekivágott a friuli Karsztoknak, megcélozva azok egyik csúcsát, a Monte San Sebastianót. Előtte persze Bécsben nyugalmazott vezérkari tisztektől sikerült beszereznie az olasz hadszíntér katonai térképeit, a doberdói tavakét, az Isonzó völgyéét…
Ez a katonai térképgyűjtemény lett szegény Lilla veszte, mert olasz útja után, amikor Gyuláról át akart jönni Váradra, megmutatni Lacika sírhelyét a térképeken, a kötegyán–szalontai határon a románok kémnőnek nézték (könnyen állt ez akkoriban), s letartóztatták. A vámtiszt – egy kétméteres óriás – a fogdában szerelmi ajánlatokkal kezdte ostromolni, és, mit tesz isten, valóban beleszerethetett; utána Gyulára mentünkben vagy onnan jövet jobbnak láttuk elkerülni ezt a határátkelőhelyet, hogy ne találkozzunk a boldogtalan óriással.
Ez abban az évben volt, amikor az egész világ ünnepelte Szent Ferenc születésének hétszázadik évfordulóját. És az olasz posta bélyegsorozatot adott ki ebből az alkalomból. Lilla néni útjának minden állomásáról küldött levelezőlapokat, szebbnél szebb ritka bélyegekkel. A Schlauch téren folyt a bélyegbörze. Én Giotto-freskókat tudtam vinni és az olasz gótika remekeit – a többi gyerek bámulatára. Meg is kaptam értük a tátott szájú alligátort Borneóból.
Lilla néném kedvet kapott Olaszországhoz, következő nyáron már Rómából küldte Michelangelo ifjúkori Pietàját képeslapon. De hisz ez itt áll az olaszi plébánia temploma előtt! Megrendülten fedeztem fel, hogy én egy híres római szoborral élek együtt – még ha másolatban is.
Megtaláltam végre Váradolasziban az én rég keresett olaszomat. Michelangelót.
