Fecske Csaba

Télelő

esik az eső reggel óta
december közepe van unalmas télelő
visszafogott vagyok mint víz alatt
a lélegzet legszívesebben kicserélném
magam bambán bámulok ki az esőbe
gondolataim közt kotorászva
naftalinszagú ruhák sóhajtoznak
a szekrényben próbálgatják az
örökkévalóság lagymatag szomorúságát
megszokásból nem jókedvemben fütyörészek
a kificamodott dallam most nem érdekel
a szép szomszédasszony jön fölfelé
a lépcsőn milyen szőkesége
nem árulom el (legyen egészen enyém)
de szőkék voltak és lesznek nyáron a mezők
vajon mibe telne (talán az életembe)
megszereznem őt miközben fiatal nő után
csorog a nyálam izgatottan sürgölődnek
körülöttem a tények mióta nem nő már a fű
mióta nem süt ki a nap ha nem alszom is
éjszaka van sötét holdtalan nagy üresség

Mire mentél velem

eltelik az idő magával nagyon
összekuszálódnak a szálak
mely hozzád fűzött elszakadt elhagyom
magam kivert vagyok akár az állat

mennyi mindennek el kell múlnia
hogy ami van végül meglegyen
egy kőnek mindegy örökké vagy soha
nekem falánk évek zabálják életem

idetévedtem látod itt vagyok
minden elevenre billogot süt szemem
lefogva még a Kéz mely visszadob
ugyan mire mentél velem Istenem