Párbeszéd két kézre

Egy muzsikus gondolatai

    Különös, részegítő magány. Az idő foglyaként küzdelem az anyaggal. Az elme határtalan szárnyalása. Székhez szögező kényszer. Végtelenített óramutató, ismétlések, csak azért is. Ülsz egyedül szobádban, mert ezt csak egyedül lehet csinálni. A déli harangszót, a légy neszezését, az ablakod előtt álló fa leveleinek susogását a pokolba kívánod. Zavar. A légiriadó erejű telefoncsörgést, családtagjaid halaszthatatlanul véletlen tömeges be- és kitódulását, kutyád hisztérikus katasztrófajelenetét a postással – észre sem veszed. Nem zavar. Egyedül vagy. Azaz mégsem egyedül. Ketten néztek szembe egymással. Te és hangszered már rég eggyé váltatok. Harminc éve? Húsz éve? Időtlen idők óta? Az a másik egy ismeretlen, néha kicsit ismerős, távoli, esetleg közeli szellem, alkotó agy üzenete, amit te most próbálsz megfejteni, lefordítani, megérteni, magadévá tenni. Nem levél. Nem szabályok, használati utasítással. Csupán fekete-fehér körökkel, vonalakkal lejegyzett, kétszer öt vonalon sorakozó hangjegyek. Dallamok, szünetek, ritmusok. Messziről nézve szinte egyformák. Hangzóvá téve – ahány üzenet, annyiféle. A te dolgod megszületni s meghalni a szerzővel. Elhitetni, ha játszol: az ő tolmácsa vagy. És a másik szerzővel újjászületni. Mindig. Míg otthonodban készülsz mártírhalálodra, ki kell próbálnod, milyen is az. Kétszáz embert képzelsz magad köré, ők lesznek bíráid s ítélőid, hallod elismerő morajlásuk, amikor beletúrsz a billentyűkbe – akkor tehát egybe, az egész darab elölről…
    S boldog, mámorító magány. Mikor a szerző hallgat egészen közelről, fürkészve véráramaid, számolva pulzusod lüktetését, s vesédben, tüdődben, artériád nyomán saját tükörképét követeli megbocsátást nem ismerve. Igen, ketten vagytok. A zeneszerző és te, hangszereddé válva. Kérdezel, felel, vitába szállsz vele, nem felel. Kétségek közt hagy. Gúnyosan kinevet. Nem segít. Fejtsd meg, ha kíváncsi vagy. Vagy ne tégy semmit. Csak játszd. Lassan. Még lassabban. Szedd szét, boncold a hangokat inakra, izmokra, csontokra, bőrdarabokra, sejtekre s mikroszkopikus atomokra. Aztán megszán. Leküldi fejedbe a világosságot, hát persze! Már értem! Érted. Azt hiszed. Örömödben repülnél, az egész darab elölről… Tempóban. Menni fog! Büszkén söpröd le a billentyűkről – a szerzőt. És ő sír. Egész máshogyan kéne. Hiába is bizonygatta. Holnap hangszereddel megállapodtok: mindent tudtok, így egyként, közösen. S ahogy ujjaid elindulnak, rájössz, fogalmad sincs az egészről. A végtelen óramutatók újból, a csata még tart. Mintha futóversenyen lennél. Számolod a perceket, órákat, napokat. A szigorú számonkérés napja közelít. Akkor már nem számíthatsz rá, nem súg többé, csak csendesen leül valahol a tizedik sor szélére, szomorú mosollyal, a vissza nem térők reménytelenségével. Kezedben sorsa. Általad mérettetve. A felelősség súlya bekerít. Talán mégis, ami rád vár, érdemed része. Taps. S a siker magánya.
    Az új műsorral öngyilkos merényletet kísérelsz meg. A művek, bombád alapanyagai az utóbbi harminc év szerzői sziporkái. Mint gyöngyszemeket nyakláncon, úgy fűzted fel e darabokat a vékony damilra. A zsineg nem más, mint egy hangszer. A te hangszered. Az ezer torkú, szigorú hangú, fejedelmi csembaló. A múlt pompázatos muzsikájának élő múzeuma ez a két billentyűsorral ellátott, gazdagon díszített instrumentum. Ahogy kinyitod, kiteríted kottád, egy pillanatra ráfeledkezel a fedőlap aranyozott ornamenseire. Valamikor tán az öreg Bach ugyanígy megcsodálta csembalója mintázatát napi gyakorlatozása előtt. De te ma nem Bachot játszol. A kottapapíron magyar zeneszerző neve: Ligeti György. Nevében az erdélyi havasok, tiroli hegycsúcsok fenyőerdeinek hajladozása, friss fenyőtűillat s az ősz bölcsessége. 83 év erő, akarat, hit. Most ment el tőlünk. Hangjai pedig maradtak. Gyökereit soha nem feledte. Három csembalóművéből kettőnek még a címében is megőrizte: Passacaglia ungherese, Hungarian Rock.
    A szerzői kéz nyomán kétütemenként makacsul ismétlődő, metszően érdes harmóniák. Persze tudjuk pár száz év óta, ez a passacaglia. S felette, alatta kemény ritmusú, szálfaerős dallam, cikornyás díszítésekkel, ez az ungherese. Gyötrődsz a hangokkal, keserűek a kényes, klasszikus zenéhez szokott ujjaknak a fel-le csúszások, pedig ismered, füledben, agyadban szól születésed óta a magyar népzene anyatejjel megízlelt valamennyi fordulata. Ligeti sem szabadul tőlük. A Hungarian Rockban mindezek az elemek, hasonló építkezéssel, csak hosszabb távon, lázas lobogásban, s sodróan száguldó gyorsaságban. Nincs menekvés, ez a sorsod, mert magyar vagy, erdélyi vagy s zsidó vagy. S hazád szerteszét, mindenhol a nagyvilágban, de dallamaid hallva mégis csak egy valami juthat eszünkbe, a „keserves”, a székely fájdalmas éneke.
    Csembalista, te pedig gyúrod, küszködsz a kilencnyolcaddal, mert a magyar „rock” Ligetinél csakis ilyen aszimmetrikus lehet, s a csembaló szinte füstöl, köpköd a tőle szokatlan, idegölően féllábú ritmustól. S eszedbe jutnak az írókéz által papírra vetett sorok:

„álarcok és visszhangok ellen
s a felelőtlen, laza szellem
kigazolatlan verse ellen,
sírkődúlásban, hurrikánban,
szitokban és litániában
szavaid forognak a számban,
szavaid forognak a számban.”

Gergely Ágnes: A magyar nyelvhez (részlet)

    Egészen más mozdulatra vált a csembaló; két hang pereg, sürgetőn egymást kergetve, szalad-szalad az ujjak alatt, ugyanazt ismételve. Motorikus egykedvűséggel haladsz előre, azt hiszed, ez maga a végtelen, míg csak hirtelen egy hanggal több lesz. A változás mindig váratlan, szinte észrevétlen, de az eddig megszokottat gyökerestül borítja fel. Mire megtanulod a hangok egymásutánját, logikátlan logikáját, szinte beleőrülsz. Az első három oldal egyhavi munkádba kerül. A következő négy már csak további egy hónapnyiba. Megéri. Ha már feszített figyelmed eleresztheted, s elegáns lazaságot tettetve csupán játszod. A fogaskerék csak forog. Ez Ligeti Continuumja, a zenébe oltott perpetuum mobile, a rohanó ember képmása, vagyis mi magunk.
    Néha váltani kell. Újabb komponisták állnak készenlétben. Fiatalabbak, másképp gondolkozók.

Vladár Csaba Vázlat a Hazatérés című összművészeti est festményéhez

    Hollós Máté hagyománytisztelő alkat. Kerüli a vagány megoldásokat, az ő füle nem szereti a bántó hangzásokat. Tre toccate – adja címként, ahogyan a régi olaszok is tették. Ha egy zeneszerző „tokkátát” ír 2003-ban, vajon ő is virtuóz módon akarja a hangszert megérinteni, játékosa technikai készültségét csillogtatni? Minden bizonnyal igen. Az ujjak repkednek a sok közeli félhang, s távoli ugrások között. A forma tiszta, világos, jóleső hallgatónak, játszónak egyaránt. A második toccata megejtően egyszerű és beszédszerűen dallamos. A zeneszerző itt már költő. A „Szegény legény vagyok én” ismerős dallamát magunk is dúdolnánk az előadóval, a szerzővel, aki egy szempillantásra sem tagadhatná, mely ország szülötte. A tiszta, magyar forrás s Bartók öröksége Hollós Máté természetes zeneiségével, életörömével ötvöződik a szilaj ritmusú harmadik tételben. Játékos könnyedség, könnyed játékosság. Zenéjében éppúgy, mint a „betűköltő” Parti Nagy Lajosnál:

„kérded, miért a vértusok,
a láb taposta kása
fölött a szentelt arclucsok,
az arcvíz elragadtatása”

Parti Nagy Lajos: Arcvíz (részlet)

    A csembalista lazít. Könnyebbet keresel. Vagy áttekinthetőbbet. Vagy csak mást. Rátalálsz valakire, akire mindig felnéztél. Akitől rengeteget tanulhattál. Aki hangversenyein a megfejthetetlennel ajándékozott meg. Akit nem lehet utánozni. Kocsis Zoltán megismételhetetlen zongorista. A zenész. Az abszolút. Időnként komponál. Egy műve a szabadságról szól. A korlátok, szigorú szabályok közt feltörekvő akaratról, fanatikus kitartásról. S arról, hogy néhány hang oldalakon keresztül mégiscsak darabot alkot. Az Utolsó találkozást játszva buddhista szerzeteseket látsz magad előtt, akik nem akarnak semmit, mégis az övék a világegyetem. Kemény István szavait idézve:

„A Pont, az Origó még nem
a lélek, a lélek megmaradt idebent,
mint repülőablaknál, lesütött szemmel –
még érzi az origót, és tűnődik: mire ment?”

Kemény István: Indulás a koordináta-rendszerből (részlet)

    A műsor lassanként virágba borul. A XX–XXI. század különböző kompozíciós technikáiból azért még hiányzik néhány. A miniatúrák mestere, aki a régi japán táblaképeket idéző aprólékos kidolgozású, pár soros darabokat remekbe szabja, a most nyolcvanéves Kurtág György.
    Minden egyes hangjában többórányi történést sűrít, nála az események pillanatok alatt zajlanak. Játékok című többkötetes zongoraalbumából érdemes válogatni, némely tételek tökéletesen illők csembalóra is. Minél kevesebb a dinamikai jelzés s minél több az előadó szabadsága, annál jobban szól a mű csembalón játszva. A leheletnyi hosszúságú „Hommage”-ok nekiveselkedőbb verseket kívánnak maguk mellé. Így kerül ide Dobai Péter Emlék az életed, miközben boldog jövők reményével éled, tékozlod, feléled és elvégre észrevétlen leéled című verse, amelynek már a címe terjedelmesebb, mint Kurtág egy darabja, Végh Attila Elszakadása s Nagy Gábor Levél grafikus barátomnak című költeménye.
    Aztán izgalmas kirándulásba kezdesz. A műfaj változik. Nem hagy nyugodni a kíváncsiság, mit kezdene egy jazz-zenész a csembalóval? És mit kezdene a csembaló a jazz-zel?
    Nagy János, a kiváló fiatal jazzmuzsikus teljesíti álmod, megírja neked a Pannon Kelta Balladát. Vidám, kitörő darabra készülsz, de Nagy János műve inkább sirató, panaszdal, elégikus merengés múltról, jelenről, egy ősi kelta ének dallamából megszőve. Melankolikus és szép harmóniák, s mintha improvizálnál, úgy kell hullámozni, felépülni és a magasból aláhullni a jobb kéz futamainak. Ha újabb alkotótársat keresel a költők között, Vörös István versét veszed kezedbe:

„Ma napsütésben áll a pályaudvar,
világítok, mint egy zsebtükör,
ha arra járok fényes bánatommal,
a rosszkedv is vígan tündököl.”

Vörös István: Úti készülődés napfényben (részlet)

    A dallamok, gondolatok füzérként tekerednek egymásba, alkotók, szellemi mécsesek lángjai mutatják az utat. Talán van még remény. Nem kell feladnunk. Zizeg a csembalóhúr, versek születnek, s valahol egy festő okker színt kever. A kezek összeérnek.

Elek Szilvia

A felsorolt zeneművek és versek az Artunio Művészeti Műhely Hazatérés című összművészeti estjén kerülnek bemutatásra szeptember 28-án, a Korunk Zenéje sorozat nyitó előadásaként, a budapesti Olof Palme házban.
    A zenék és versek tartalmi és érzelmi kivetítései Vladár Csaba festőművész festményein láthatók. Előadók: Elek Szilvia csembalóművész és Oberfrank Pál színművész.