Családi körök

    Három vagy négy éve történt talán. Cigarettázva üldögéltünk az aprócska konyhában, bent kék fénnyel villámlott némán, magának vetített a tévé. Apám beszélgetés közben felállt, és a beépített szekrény felső polcáról kis kotorászás után egy rozsdásodó kulacsot emelt le. „Katonai kulacs” – mondta, én bólintottam, hogy tudom, idáig egyetértünk. „A nagyapádé volt, hazahozta a frontról.” – Bólintottam megint, mert hát mit lehet tenni ilyenkor, s ő folytatta: „Annak idején beleejtett az öreg egy dugót, amit sehogy sem tudott kipiszkálni belőle. Nekem adta, hátha majd sikerül – próbálkoztam is dróttal, hurkapálcával, órákig kínlódtam vele, nem ment.” Meglóbálta a kulacsot, a válasz tompa, alattomos zörgés. „Most pedig ünnepélyesen továbbadom neked, már elég nagy vagy hozzá. Tiéd a feladat, amit sem a nagyapád, sem az apád nem tudott megoldani.” Vihogtunk persze, rázogattam a kulacsot, ami immár az enyém is volt, a rozsdafoltos, mélyről zörgő tradíció – kinek, ami jut: fele királyság, cizellált, óezüst karperec vagy egy II. világháborús tábori kulacs.
    A családi múlttal való találkozás persze megtörténhet másképpen is, elfogódottsággal, szikrázó pátosszal akár – tulajdonképpen nem ez a fontos. A kérdés inkább az, hogy létezik-e egyáltalán követhető és élhető hagyomány, vagy mindenki a maga útját járja, s csupán a kollektív emlékezet teremti meg a közösség generációkat összekapcsoló, nosztalgikus élményét. Kőrösi Zoltán családregényében a személyes létnek és tradíciónak ez a fajta ambivalens kettőssége meghatározó jelentőségű. A Milyen egy női mell? márquezi hagyományokat követő, vibrálóan életteli mű: kúszónövényre emlékeztet, ahogy cizellált mondatfolyondáraival átölel időt és teret – így foglalva keretbe a magyar történelem közel kétszáz évét és két család, a Flaschner és a Weinand (Vágó) família közös történetét. Organikus jellege mellett Kőrösi prózája végtelenül repetitív: ismétlődő sorokból, toposzokból születik, akárcsak Philip Glass gépesített etűdjei – ha új futamok, szereplők lépnek is be a játékba, a dallam mindvégig változatlan marad, s csak variánsokkal bővülhet tovább. A Felvidékről érkező Flaschnerek és a morva származású Weinandok egy Duna-parti kisvárosban telepedtek meg a XIX. század elején, hogy új hazát és otthont találjanak – több nemzedéken átívelő közös történetük pedig lüktető egyformasággal íródik majd újra és újra századokon át, hogy végezetül elérje a kétezres éveket. Sorsuk kovácsolódik eggyé abban a finom mívű, növényi mintázattal díszített ezüst karkötőben, amit még az első Flaschner lány kapott egy folyóból kimentett, odesszai kereskedőtől – s ami idővel az életet adó női energia, az örök visszatérés jelképévé válik. „Az ezüstfonatokon levélkék indáztak egymásba, mint az összegabalyodott levelek, olyan volt az az ötvösmunka, mintha távoli, széles földek valami réges-régi kincséből bukkant volna, sok száz év előtti, s talán már nem is létező növények fémbe fagyasztott képével.” Az ékszer stafétaként vándorol kézről kézre az asszonyok között, akik – hogy az örök visszatérésnél maradjunk – szinte tökéletesen egyformák, szavaik, nevetésük visszhangként echózik a múló évtizedek során. Kőrösi Zoltán sablonokat alkalmazott alakjainak megformálásakor: a nők tarkója általában göndör, pihés, lábikrájuk gömbölydeden izmos, míg a férfiak inasak, orruk markáns, kreol testükből pedig a vágy illata árad – ez a két jellegzetes karakter talál egymásra időről időre a történet folyamán, hogy aztán nemzzenek Lisziket, Gizellákat és Jánosokat, saját képükre és hasonlatosságukra. Létezésük is bizonyos ritmust, szabályrendszert követ, s bár nem is tudnak róla, folyamatosan ismétlik elődeik tetteit; még mozdulataik is egyformák.
    Kőrösi hősei megélik a hagyományt, génjeikben, ösztöneikben hordozzák – de nem ismerik. Generációik között nincs valódi kapcsolat, így tudás, tapasztalat sem adódhat tovább. A múlt egyedüli hírnöke számukra az óezüst karperec, amit, ha eljön az idő, az asszonyok karjukra öltenek; ezért történhet meg az, hogy nemzedékek követik el ugyanazokat a hibákat és bűnöket a felismerés, az önreflexió lehetősége nélkül – ezért hullnak az asszonyok egyformán a vágy csapdájába, hogy gyönyörükből aztán régi-új élet foganjon. „Az lenne jó, ha nem kéne test a szerelemhez?” – kérdezi magától egy helyütt Kövesdi Ilona, a regény egyik szereplője. Idős asszony már, a tükör előtt állva méregeti ráncos arcát, bütykös, görbe ujjait, s leveszi blúzát is, hogy lássa, milyen a melle, egy női mell. Igen, a test nélküli, isteni szerelem volna jó, megszabadulni az újjászületés, az örök ismétlés édes gyötrelmétől; úgy látszik, a Milyen egy női mell? labirintusából ez az egyedüli kiút.
    Kőrösi Zoltán rendkívüli tudatossággal hozza létre komplex regényvilágát. Finom intertextuális utalásaival mintegy tiszteleg a nagy ősök, Ottlik Géza és Mészöly Miklós előtt. Generációs hálózata pontos, visszaellenőrizhető – már ha az olvasónak kedve van egy kis családfakészítéshez –, írói montázstechnikájával, vagyis a repetitív szövegészletek időnkénti beillesztésével pedig sajátos, regényen belüli utalásrendszert alkot. A kötet szerkezeti szempontból egy szonettciklus felépítését másolja: az egyes fejezetek utolsó sora megegyezik a következő etap első sorával, az utolsó fejezet pedig mesterszonettnek is tekinthető, hisz jóformán az összes addig előforduló „vendégszöveget” magában foglalja. A hímes, technikás szerkesztési mód valóban lenyűgöző – egyetlen hibája, hogy valósággal az olvashatatlanságig ismétli a regényt, ami a vége felé már inkább hasonlít egy mobil szoborhoz, mintsem irodalmi műhöz; autonóm, az értelmezőtől független szöveggé válik. A Milyen egy női mell? végtelenített történet – önmagába zárul, akár egy karkötő növényi ornemantikával díszített, cizellált fémpántja.
    Örökségemhez visszatérve, egy meggörbített kábel segítségével már másnap kipiszkáltam a palackból. Büszke voltam és kicsit csalódott, hiszen végül is csak ennyi – egy hagyománnyal kevesebb, egy dugóval több.

    Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve. Kalligram, Pozsony, 2006.

Koncz Tamás