Dobos Marianne karácsonyai

    Ezerkilencszáznegyvennégy. Az a karácsony, amely az Akkor is karácsony volt (1944) című könyv témájának, pontosabban kiindulópontjának tekinthető, tulajdonképpen Magyarország német megszállásával kezdődött, és a front átvonulásával, illetve az európai fegyvernyugvás kihirdetésével ért véget. Erre a „hosszú”, háborús karácsonyra tekintenek vissza a Dobos Marianne által megszólaltatott emlékezők – néhány nevet kiragadva a tekintélyes névsorból: az író Szabó Magda, a grafikusművész Győrffy Anna, a humorista Szilágyi György, az orvos Lakatos István, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium egykori igazgatója, Tok Miklós. Vannak, akik nem egy interjú vagy baráti beszélgetés keretében, hanem levél, illetve memoár formában vállalkoznak a múlt megidézésére (így az orvos-festőművész Várnay Alfonz, valamint a miskolci újságíró Benedek Miklós), és a visszatekintést olykor korabeli naplórészletek egészítik ki (Dickinsonné Teleki Ella történetét John Dickinson és Gratz Dóra naplója teszi teljessé). A műfaji és a nézőpontbeli sokszínűségnek is köszönhető, hogy ennek az infernális történelmi időszaknak – az irodalomtörténeti kutatás számára is tanulságokkal bíró – privát eseményei izgalmas összetettségükben jelenhetnek meg. Vékesné Korzáti Erzsébet gyermekmentő missziójáról nem csupán az egyik megmentett, Dános Veronika visszaemlékezéséből nyerhet képet az olvasó, hanem Korzáti Erzsébet fia, Vékes Endre beszámolójából is, és ezt a képet aztán kiegészítheti, árnyalhatja, ellenpontozhatja Szabó Lőrinc memoárjának vonatkozó részlete, valamint Korzáti Erzsébet közölt levéltöredéke. A Németh család ostrom alatti meneküléseit elbeszélő Németh Ágnes mondatai közé Németh László és Illyés Gyula visszaemlékezéseinek, korabeli leveleinek vonatkozó részletei ékelődnek be. A svéd „védett” ház (a Jókai utca 1.) története Határ Győző és Ferenczi László – egymásra is reflektáló – elbeszéléseiből tárul fel.
    A távlatok szinte beláthatatlanok, a kötet a karácsonytól a hanukáig, a ceremoniális csendtől a beszéd felelősségéig, a líraian hangolt vallomástól az adatoló filológiáig, a felidézett eseményektől az önértelmező felidézésig ível. A kötet nem csupán arra törekszik, hogy rögzítse és egybegyűjtse az immár történelmi distanciából szemlélt múlt súlyos, egyéni lenyomatait. A retrospekció többnyire túllendül a dokumentáló elkötelezettségen, és képessé válik az emlékezők szellemi arcképeinek megformálására is. Az író-pszichológus Polcz Alaine – az elrendeltség bizonyosságát tanúsító – portréja például megrendítő erővel emelkedik a háborús kataklizma törmelékei fölé: „Így a 80. táján, az élet vége felé csodálkozva nézem, mintha pontos tervszerűséggel dolgozták volna ki nekem, hogyan készüljek fel a feladataimra.” Kabdebó Lóránt, a karalapító miskolci professzor nagy erudícióval idézi fel azokat az „apró mozaikokat”, amelyeknek „utóbb csak a történelmi tudás adhat távlatot”. Nem csupán érdekes, de portréképző jelentőséggel is bír, hogy az irodalomtudós számára ezek a gyermekkori élmények jórészt csak a kutatói életmű (a „szakterület”) kontextusában szemlélve válnak hozzáférhetővé és értelmezhetővé: „Tudom, nemcsak én, a gyerek félt ekkor, az ostromot átvészelő Szabó Lőrinc is legépelteti gyász szonettjeit, és szerteküldi az országban, nehogy egy atomtámadás elpusztítsa őket. Ő már a művet félti, én még a létezés didergését élem át.” Az olvasó elámulhat azon a szakmai precizitáson is, ahogy a festőművész Schéner Mihály esztétikai dimenzióba helyezi, azaz látvánnyá formálja és kommentárral egészíti ki az epreskerti háborús jelenetet: „Egy kicsit olyan volt ez a fény, meg az arcunk látványa is, mint Rembrandt gyönyörűséges képei, hiszen ő maga legszebb képeit – például az önarcképeit – gyertyafénynél festette. […] ezek a rembrandti fények-félárnyékok ebben a félelmetes, nyomorult, szinte katakomba-világban tulajdonképpen minket mégis valami művészi élménnyel vigasztaltak.” Mezei András portréját pedig annak az írói paradoxonnak a belátása rajzolja meg, amely egyfelől szükségszerű, terapeutikus tevékenységnek tekinti a történtekről való beszédet, másfelől viszont kétségesnek látja a hiteles (művészi) megszólalás lehetőségeit: „Arra gondolok, hogy talán azért is akartam író vagy költő lenni, hogy valamiképpen épp a kimondás által szabaduljak olyan idegrendszeri, lelki terhektől, amelyek különben szétmarnák, szétrobbantanák az embert, de azt hiszem, hogy minden erőt meghalad ez a próbálkozás, hogy az apámnak, aki felakasztotta magát, mégis úgy állítsak emléket, ahogyan az megtörtént azon az éjjelen.”
    E kötetbe foglalt emlékezések igazi tétje nem egyszerűen az események rekonstruálása, a hangsúly az eseményekről az események emlékezetére helyeződik át. Egyfelől arra, hogy az emlékező miként tud együtt élni az emlékeivel, hogyan tudja a történteket identitásképző funkcióval felruházni. „Tudod, magam is, ha végigtekintek az életemen, azt tudom mondani, hogy sok nagyon-nagyon nehéz napom volt, nagyon sok mindent átéltem, megismételni ugyan, még egyszer átélni, jaj, azt nagyon nem szeretném, de így kellett történnie. Így volt ez jó, ahogy volt, és semmit sem szeretnék másként. […] azok nélkül a szörnyűségek nélkül, amelyeken átestem […] nem lennék az, aki vagyok” – állapítja meg például Polcz Alaine. 1944–1945 „hosszú” karácsonyának irracionális, kaotikus és tragikus eseményei tehát – egy-egy önértelmező narratíva keretében – értelemmel telítődnek, valamiféle (sokáig rejtve maradó) cél felé mutatnak. Másfelől az élmények és tapasztalatok felidézhetősége tematizálódik. Innen nézve nem (vagy nem csupán) az a kérdés, hogy „mi történt?”, „hogyan történt?”, „miért történt?”, hanem sokkal inkább az, hogy „miként lehet, lehet-e egyáltalán a történtekről beszélni?”. Várnay Alfonz szavaival: „Nem lehetek krónikása 1944 karácsonyának. Nem akarok rutint koptató fogalmazója lenni annak a tragédiának, ami konkrétan rám is vonatkozó.” Ebbe a kettős kontextusba helyezve válik értelmezhetővé Határ Győző szolóni példázata is: „Szolón mikor idő előtt elhalt fiát siratta, és valaki, hogy vigasztalja, odaszólt neki: – Minek sírsz? Úgyis hiábavaló! – Mire ő ekképpen válaszolt: – Hisz épp ez az! Ezért sírok. […] mennél nagyobb a tömegsír, annál magasabbra tornyoljuk ezt a szolóni hiábavalóságot. Bölcsességnek tragikusabbat elgondolni sem tudok.”
    A kötet persze nem csupán az emlékezők, hanem a beszélgetőtárs, Dobos Marianne szellemi portréjaként is olvasható. Már a – korántsem szokványos – Előszó is arra enged következtetni, hogy ez az interjúgyűjtemény nem valamiféle újságírói rutinfeladat teljesítéseként állt össze. Úgy tűnik fel, az önértelmező múltfeltárás a kérdező számára is különleges, mondhatnánk egzisztenciális kihívás, vagy – ahogy az Előszó fogalmaz – „lelkiismereti kérdés”. A kérdező is azokat az „egészen kivételes pillanatokat” keresi, amikor talán megérthető „az élet és halál, az igen és a nem, a fehér és a fekete azonossága”. A személyes megérintettség sem mentheti fel azonban a kérdezőt szakmai kötelességeinek (például a beszélgetés menetének finom irányítása, az olvasó megfelelő tájékoztatása) teljesítése alól. Dobos Marianne ezeknek a technikai jellegű elvárásoknak is meg tud felelni. Ha kell, a háttérbe húzódva beszélteti partnerét, ha viszont szükségesnek látja, háttér-információkkal segít, alapvető filológiai összefüggésekre utal, sőt akár hosszú idézetekkel is kiegészíti az elmondottakat: Polcz Alaine elbeszélésébe például a pszichológus Viktor E. Frankl láger-visszemlékezéseit illeszti be, az ifj. Kodolányi János által elmondottakat az író-apa Köszönet Pavel Petrovszkijnak című szövegének vonatkozó részletével teszi teljessé, Ferenczi László mondatai között a Wesselényi utcai emléktábla szövegét helyezi el, Lakatos István visszatekintéséhez pedig Jánosy István szövegét csatolja. A kérdező érdeme, hogy e históriai nagypillanat individuális sorsváltozatai – az Előszó találó hasonlatával élve – úgy hangolódnak össze, „mint a szimfónia a különböző témákból”.

    Bölcsészek 1956-ról. Az Akkor is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról című kötet nem csupán címében kapcsolódik a szerző, Dobos Marianne előző kötetéhez (Akkor is karácsony volt. 1944), de koncepcióját és módszertanát tekintve is folytatása annak. A beszélgetőtársak itt is egy históriai nagyév karácsonyára való visszaemlékezés ürügyén (pontosabban: segítségével) jutnak el az epoch making-események felidézéséig, meghatározó fontosságú életpályaszakaszaik, olykor teljes életútjuk áttekintéséig (megkonstruálásáig), sőt a felidézett események narrációját szervező életvezetési-morális, illetve bölcseleti elveik tudatosításáig és kimondásáig. Ebben a kötetben is következetesen érvényesül a dokumentáló-archiváló funkció: például a bölcsészkari Kolhoz-körrel és a Tiszta Szívvel című folyóirattal kapcsolatos visszatekintések (Máté Imre, Szakács Sándor, Román Károly, Szopori Nagy Lajos, Kabdebó Lóránt), valamint a forradalom miskolci eseményeire és utóéletére vonatkozó információk (Takácsné Oláh Judit, Zombori Katalin, Bod Péter Ákos) a korszak kutatóinak érdeklődésére is számot tarthatnak; és a kötet ismét fontos adatokkal bővíti a Szabó Lőrinc-filológiát (Kabdebó Lóránt, Hárs Ernő, Bisztrai Farkas Judit). Megjegyzendő, hogy e dokumentációs munka részét képezi a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyén Kabdebó Lóránt professzor által irányított kutatásoknak.
    A dokumentálás szándékáról tanúskodik, hogy Dobos Marianne (és a szerkesztő Kabdebó Lóránt) megőrzi az előző kötetben alkalmazott montázstechnikát, amely a hagyományos beszélgetésstruktúrát különféle textuális és vizuális elemekkel bővíti és teszi flexibilissé. A beszélgetések szövegterét így versek (Márai Sándor Mennyből az angyalja, Máté Imre számos költeménye, Vas István Cambridge-i elégiája), korábban már publikált visszaemlékezések (Hanák Péter, Borzsák István, Kovács Bálint, Kopácsi Sándor), kiadatlan naplórészletek (Czellár Katalin) és levelek (Farkas Ferenc Szabó Lőrinchez) tágítják ki. Közli a kötet Kabdebó Lóránt néhány korábbi interjújának (Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza, Vas István) és Lakatos István Német László-életrajzi kronológiájának vonatkozó részleteit, de található a kötetben fotó (Szabó Lőrinc Meglepetések-ciklusának kézirata, B. Farkas Ferenc Petőfi Párt-igazolványa), hírlapi cikk és MTI-kivonat (B. Farkas Ferenc), valamint emléktáblaszöveg (Végvári Vazul, Regőczi István) is. Az emlékezők maguk is igyekeznek egykori dokumentumokra, naplófeljegyzésekre hivatkozva pontosítani elbeszéléseiket (Szabó Endre, Czellár Katalin, Dobos Kálmán). Feltűnő, hogy a forradalom zűrzavaros napjaiban milyen sokan éreztek késztetést arra, hogy naplót vezessenek, illetve fotókat készítsenek. Bizonyára kimutatható lenne az összefüggés a „történelmi idők” tudata és a naplóírás kényszere között. Ahogy Szopori Nagy Lajos fogalmaz: „Október 23-án éjjel, amikor úgy fél 12 tájban hazaértem a Ménesi úti kollégiumba, kezdtem meg a följegyzéseket. Életemben először tört rám töményen az az érzés, hogy a nagybetűs Történelem részese és tanúja vagyok, és a magam számára is rögzítenem kell mindent, amit látok-tapasztalok.” Nem meglepő, hogy míg a forradalom eseményei oly élénken élnek – Jan Assmann tipológiai terminológiáját használva – mind a kommunikatív, mind pedig a kulturális emlékezetben, addig ’56 karácsonya mintha a felejtésnek esett volna áldozatul. Ahogy a könyvben olvasható: „D. M.: És mi volt karácsonykor? F[arkas]. J[udit].: Alig emlékszik valaki a karácsonyra.” Egy másik példa: „Hogyan ünnepeltem 1956 karácsonyát? Már nem emlékszem pontosan.” (Román Károly).
    A történeti-filológiai háttér megvilágításához nem csupán a fenti „vendégszövegek”, de a beszélgetőtárs Dobos Marianne szakszerű megjegyzései, beszúrásai is hozzájárulnak. Mindezt pedig azok a bibliográfiai utalások egészítik ki, amelyek az adott témakör szakirodalmára hívják fel a figyelmet. Amikor Hárs Endre például Szabó Lőrinc és Carl Rothe kapcsolatát, illetve Illyés Gyula és Szabó Lőrinc nevezetes miskolci látogatását említi, a kötet lábjegyzetben adja meg Kiss Noémi (Ki Carl Rothe? Szabó Lőrinc és Carl Rothe kapcsolatának irodalmi térképe) és Fazekas Csaba (A ciklon szélcsendjében. Emlékezések, dokumentumok Szabó Lőrinc 1956. október 23-i miskolci irodalmi estjéről, illetve Miskolc irodalmi életének szerepéről az 1956-os forradalomban) munkáinak könyvészeti adatait. (Az utóbbi könyvre egyébként több utalás is történik a kötetben.) Az Akkor is karácsony volt-köteteknek azonban elsősorban mégsem a dokumentum-funkció ad jelentőséget. Az (emocionális) hatás annak köszönhető, hogy ezek az interjúformát követő narratívagyűjtemények (jelentős) személyiségek identitásképző küzdelmével szembesítik az olvasót. Máshogy fogalmazva az Akkor is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról (szerencsére) jóval több, mint ’56-os adattár: megrendítő olvasmány. Az emlékezés és az elbeszélés lehetségességének, illetve lehetőségeinek felmérése ebben a kötetben is önreflexiós gesztusokat hív elő (Szopori Nagy Lajos, Borzsák István). Kabdebó Lóránt is ilyen – az emlékezés személyes dimenzióját és egyben konstrukciós jellegét hangsúlyozó – kitérővel vezeti be ’56-os visszatekintését: „Mondatok. Talán Jelenetek. Gondolom, már csak bennem élnek. (Másban más mondatok, más jelenetek ugyanígy.) Mint zárványok a geológiai múltból, tanúskodnak, összefüggő történetet mégsem tudok belőlük összeállítani. Kimondom őket mégis, szervezzenek maguk köré – ha tudnak – történetet. Alakítson – aki akar – magának történelmet.” Mindezt Határ Győző mondata ismétli meg és nyomatékosítja: „Történeteket mondunk, hogy ki-ki magában felépíthesse a történelmet.”
    A visszaemlékezéseket összekötő kapcsolatháló igazolni látszik az egyéni sorsok (történetek) „közös elbeszéléssé összeillesztésének” szerzői-szerkesztői elképzelését. Ez a kapcsolatháló olykor direkt módon szövődik (lásd például Kabdebó Tamás és Máté Imre párhuzamos narrációját), többnyire azonban indirekt (motivikus-topikus) módon jön létre. Majd’ minden emlékező összekapcsolja például „1956”-ot „1848”-cal. (A nemzeti história mitikus évszámainak ilyen synecdoche-szerű használata már önmagában retorikai toposznak tekinthető.) Szabó Endre feltételezése szerint ’56 olyan meghatározó élményt jelentett, „mint 1848-ban átélni a március 15-ét”; Szopori Nagy Lajos egyenesen „Petőfi-élmény”-t emleget; Tóth Zoltán arra emlékszik vissza, hogy „október 23-án délután mi amolyan március 15-ei 12 pontot csináltunk”; Czellár Katalin pedig azt hangsúlyozza, hogy „’48 óta nem volt ilyen, hogy mindenki annyira egységesen egyet akart”. Az ilyen analógiás formulák persze nem csupán ’48-at vetítik rá ’56-ra, de – és ez talán kevesebb figyelmet kap – ’56 nézőpontjából láttatják ’48-at is. Hosszasan lehetne sorolni a kötetben variatív módon feltűnő látvány- és jelenet-toposzokat, történetelemeket: így például az éppen ekkor a mozikban játszott és plakátokon hirdetett film, a Holnap már késő címének aktuális jelentéssel való feltöltődését. Kabdebó Tamás elbeszélése alapján a filmcím azonnal mozgósító üzenetként, imperativusként értelmeződik: „HOLNAP MÁR KÉSŐ hirdeti az Ady mozi – a későbbi filmmúzeum – reklámtáblájának egyetlen épen maradt – vagy valamely sorsszerű kéz által épen hagyott – plakátja.” Szabó Endre számára viszont csak utólag kapcsolódik a filmcímhez a történelmi konnotáció: „a Holnap már késő című, diákokról szóló olasz filmet játszották a Honvéd moziban, a Rákóczi úton. Ezt néztük meg (arra nem is gondolva, mennyire aktuális a mi helyzetünkre ez a filmcím).” Vissza-visszatérő motívum a Horizont orosz könyv- és lemezbolt előtt égő Lenin-, Sztálin- és Puskin-, Csehov-, Csajkovszkij-művek (Kabdebó Tamás, Borzsák István, Czellár Katalin); az utcák kövére helyezett porcelántányér-aknák (Szopori Nagy Lajos, Czellár Katalin), a forradalom tisztaságát jelképező, érintetlen pénzgyűjtőládák, kirakatok és üzletek (Kabdebó Tamás, Határ Győző, Kövesdy Pál) látványa; és ilyen toposz a ledöntött Sztálin-szobor darabjainak borzongató szuvenírként való rejtegetése (Szabó Endre, Határ Győző).
    A személyes elbeszéléseket az is közös történetté formálja, hogy ’56-ot az emlékezők „kozmikus”, „traumatikusan gyönyörű” „meghatározó” és „domináló” élményként élik át, illetve élik újra (Schéner Mihály, Határ Győző, Szabó Endre, Kövesdy Pál); azaz sorsformáló, egzisztenciális jelentéssel és jelentőséggel bíró, (ön)identifikációs eseményként mutatják fel. Persze a kötetben kirajzolódó ’56 sokszínű, sokféle is egyben. Egyfelől kutatandó tárgy, szakmai kérdés, vizsgálandó probléma. Ahogy a provokáció-teóriát megfogalmazó Szigeti Jenő fogalmaz: „’56 hiteles történetét akkor fogjuk megtudni, ha az orosz levéltárak kutathatók lesznek. Mert az romantikus elképzelés, hogy ez egy spontán felkelés lett volna.” (Az persze ismeretelméleti, történelembölcseleti felfogás kérdése: van-e egyáltalán „hiteles története” ’56-nak, illetve bármely történeti eseménynek, vagy csupán hiteles – értsd: koherensen módon elbeszélt – történetei vannak?) A provokáció-elmélet Szakács Sándor visszatekintésében is megjelenik: „1956-ról én (és nyilván minden kollégám) is minden létezőt elolvasott, amit csak tudott, magyarul is, és minden olyan nyelven, amin értett. Egyáltalán nem zárom ki, hogy ’56-ban (szervezőként) benne voltak sötét erők is (köztük ellenünk dolgozó titkosszolgálatok). Ma már, utólag. Egyáltalán nem zárom ki, mert fegyverraktárt abban a ’rendszerben’ talán nem véletlenül hagytak nyitva.” ’56 másfelől impressziók, hangulatok, emóciók, látványelemek és hallucinációk bevésődése. Egy ilyen ’56 elevenedik meg Kabdebó Tamás költői erejű, jelen idejű narrációjában. Példa lehet erre Határ Győző attraktív mondat-víziója is: „Mintha egy tarajos gigantoszaurusz végigkarmolta volna testének szarupikkelyeivel, de a Nagykörút szűk volt neki: ilyen az utcakép.” A kötet emlékezői nem csupán ’56 tragikumát mutatják fel, de extremitását, sőt humorát is. Kabdebó Tamás számol be arról, hogy az utca ifjú harcosai Zója Kozmogyenjanszkája történetéből megismert, partizánromantikás terminológiával „sejtnek” nevezik magukat; megelevenednek a forradalom híres feliratai is: például a CSIZMA TÉR; a kilőtt szovjet harckocsin olvasható EBBEN HOZTÁK A SZOVJET KULTÚRÁT, a Dimitrov-szobrorra festett SZARJANCSI (Kabdebó Tamás, Szabó Endre).
    Dobos Marianne ebben a kötetben is felkészült, kompetens kérdező, aki igazodni tud a kérdezett habitusához. Olykor, ha erre szükség van, határozottan irányítja a beszélgetést, illetve – amint erre már utaltam – szakszerűen kiegészít, definiál, összefüggésekre mutat rá. Olykor viszont diszkréten a háttérbe húzódik – megteremtve ezzel az emlékezés bensőséges közegét. a Kabdebó Tamással folytatott beszélgetés során mintha már magára is hagyná az emlékezőt, hiszen csak akkor lép elő egy-egy elemi kérdő mondattal („Csütörtök?”, „Péntek?”, „Szombat?”), amikor az áradó történetmondás (kronologikus) strukturálása, továbblendítése ezt feltétlenül megköveteli. A kötet előszava nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző nagy ívű koncepció megvalósítására tesz kísérletet. Célja „olyan széles körű irodalmi, történelmi és irodalomtörténeti dokumentáció létrehozása, amely kiemelkedő egyéniségek személyes történetén keresztül őrzi meg múltunk fájdalmas, kétségekkel, utóbb pedig reményekkel teli eseményeit”. A ’44-es és az ’56-os kötet teljesíteni tudja ezt a célkitűzést. A megjelenés előtt álló harmadik kötet ismételten egy történelmi nagyév, a „rendszerváltozás-rendszerváltoztatás” évére kíván emlékezni és emlékeztetni. Talán a könyvsorozat olvasóinak nevében is mondhatom: türelmetlenül várjuk a ’89-es kötetet.

    (Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt [1944]. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002; Akkor is karácsony volt [Bölcsészek 1956-ról]. I és É Bt., Miskolc, 2004)

Porkoláb Tibor