Szepes Erika

Theomakhia

    – Csak nem képzeled, hogy egy olyan tanerő kedvéért átöltözöm, aki a tizennégy éves lányomat arra tanítja, hogy éljen a szüleitől független életet, mert már felnőtt, önálló egyéniség? – kérdezte apám szokatlanul emelt hangon anyámtól, akit meglepett az elutasítás, és főként a hangnem.
    – Maradok tréningben és pulóverben, ülök az íróasztalomnál, fel sem állok mellőle, cigarettázni fogok, sőt, ha úgy tetszik, még kasut is szopogatok – morgott tovább apám, saját kifakadásától lecsillapodva.
    – Ahogy akarod – vont vállat anyám, és fordult ki a konyhába bekészíteni a kávét meg az édes és sós süteményeket.
    Engem nem lepett meg a kitörés, számítottam rá, hogy beszámolóim alapján az említett tanerő nem kelti majd fel apám rokonszenvét. Közben jókat derültem magamban, mert ezt a szóváltást megelőzte egy másik, ami a tanerő, a gimnáziumban frissen kapott osztályfőnököm és magyartanárom meg közöttem folyt le, az iskola folyosóján.
    – Tanár úr, csak azt szeretném kérni, hogy tekintettel apám mindenre kiterjedő szigorára és precizitására, kivételesen tessék nyakkendőt kötni – rimánkodtam a Tanár úrnak, akit már a tanév megkezdése előtti táborban megismertem, és minden addigi ismerősömtől eltérő stílusa, világfelfogása miatt azonnal megszerettem. Az említett stílus elengedhetetlen tartozéka volt a mindig a szája körül ólálkodó cinikus mosolyon kívül ugyanis a testmérettől függetlenül vásárolt (kapott vagy örökölt) kopott, gyűrött öltöny – hol kihízta, hol kifogyott belőle –, a mellközépig kigombolt ing az alóla kikandikáló ősz szőrpamacsokkal, ami fölé – természetesen – nem lehetett nyakkendőt kötni. Nem is volt nyakkendője, és amikor ebben az első évben ő volt a november hetedikei szertartás ünnepi szónoka az e célra kibérelt, szomszédos moziban, kölcsön kellett kérnie egy másodikostól, aki otthonról vagy húsz nyakkendővel volt eleresztve, de éppen emiatti lázadásában sosem viselt egyet sem. A Tanár úr az ünnepi beszéd időtartamára a fiúval a nyakába köttetett egyet, majd amint a – meglehetősen rendhagyó, minden politikát teljesen mellőző és csak Gorkijról szóló – beszédének végére ért, rohant vissza a függöny mögé, hogy kalodájától a professzor fia megszabadítsa. A Tanár urat, aljas indokkal elkövetett tetszésnyilvánítással – tudtuk, hogy azonnal letépi magáról a nyakörvet – visszatapsoltuk, ő megjelent a színpadon, a zsebéből előkígyózó nyakkendővel. Én pedig ezzel az emlékkel kértem arra, hogy a családlátogatás tiszteletére kössön nyakkendőt.
    – Hogy kérhet maga tőlem ilyet? – a magázás annak szólt, hogy valóban felnőttnek tekint minket –, úgyis félek az apjától, mint az Isten ítéletétől, azok után, hogy nem engedte el magát az esztergomi esti osztálybulira. Hogy még jobban feszengjek, és még nagyobb hülyeségeket beszéljek (istenem, volt-e valaha tanár, aki magáról azt vallotta, hogy hülyeségeket beszél? imádnivaló volt), netán agresszív legyek, amivel csak rontanám az amúgy is rosszul induló kapcsolatot? Nem veszek nyakkendőt!
    Főzzük kinn a kávét anyámmal, szalvéta, tányérok, cukor, kávéscsészék, vizespohár – itt a konyhában igazán barátságosan készül a vendéglátás.
    Apám a kitérdelt, hajdan sötétkék tréningnadrágjában és gombolós gallérú, szürke pólójában maradt. Nem rakott rendet az asztalán, nem tolta félre a vele szembenéző, figyelmeztetőleg ketyegő órát, nem vette elő az íróasztala mélyéről a becsben tartott Johnny Walkert és a kínáló poharakat. Elszántan cigarettázott. Szemlátomást a nem szívesen várt vendég elutasító fogadására készült.
    A csengetésre anyám sietett ajtót nyitni, én apám szobájának legtávolabbi sarkába bújva úgy döntöttem, hogy elő sem jövök, lövészárokból figyelem majd az előre láthatólag kemény háborút. Elfogult drukker voltam: természetesen annak a Tanár úrnak szurkoltam, aki arra tanított, hogy felnőtt, kifejlett egyéniség vagyok, megkezdhetem mindenkitől független életemet, amibe senkit nem hagyok beleszólni. Még őt sem – tette hozzá nagylelkűen, ezzel biztosítva magának azt, hogy eszemet vesztve csináljak mindent úgy, ahogyan ő mondja.
    Anyám bevezette a vendéget, betámasztotta az ajtókeretbe, majd kisietett a konyhába. Kapkodó mozdulatain, hirtelen hátat fordításán láttam, hogy nem kevésbé ideges, mint én. Vagy mint a Tanár úr, aki ott állt az ajtókeretben, egyik lábáról a másikra nehezedett, mígnem apám megszánta és beinvitálta. A Tanár úr megállt az íróasztal előtt. Ősz, hosszúra eresztett, dús oroszlánsörényétől zakója válla, mint mindig, korpás volt. Mindketten azt várták, hogy a másik nyújtson kezet. Amikor már kínosan hosszú idő telt el, hirtelen egyszerre lökték egymás felé jobbjukat, s így együttes erővel feldöntötték az ébresztőórát. Ez előcsalt némi félmosolyfélét a szájuk köré, de láttam, hogy enyhülés még sehol. Odavittem egy széket az íróasztal elé a Tanár úrnak, aki így szemben ült apámmal, de háttal nekem meg a könyvespolcnak. Méregették egymást. Végül apám megszólalt.
    – Örvendek – mondta idegenül, ezt a szót még sohasem hallottam tőle. – Ilyennek képzeltem magát.
    Ezt sem hallottam még soha: úgy látszik, külön nyelvet alkotott erre a beszélgetésre. A Tanár úr hallgatott.
    – Az osztályfőnökségen kívül tanít is valamit, hm, hogyan is szólítsam?
    Goromba mondat volt: az eltelt három hónap alatt én részletesen beszámoltam a fantasztikus magyarórákról, amelyek egy komplex művészeti oktatás részét képezték a Tanár úr egyéni módszerével: az irodalmi anyag mellé társította mindig a korszaknak megfelelő képzőművészeti és zenei tudnivalókat, így mutatva ki egy kor egységes szellemi arculatát, a különféle művészeti ágak stílusában fellelhető azonos törekvéseket, illetőleg a művészeti ágak egymástól eltérő sajátosságait. Apám mindezekre élénken figyelt, érdekesnek találta, jónak persze nem, mert hogyan is mondott volna jót egy eleve ellenségnek tartott férfiról, aki ráadásul apakorú? A kérdés tehát többszörösen sértő volt, azt is tudatni akarta vele, mintha én otthon semmit se beszéltem volna róla. A Tanár úr egy darabig töprengett a megfelelően bántó válaszon, amely így hangzott:
    – Egy irodalomelméleti kézikönyvön dolgozom, és kutatásaim legfrissebb eredményeit mindig megosztom a tanítványaimmal. Így az ő felkészültségük mindig meghaladja nemcsak a többi növendékét, de a felnőttekét is.
    Szép volt, csak nem egészen igaz: nem írt önálló könyvet, viszont őrületes lelkesedéssel írta a Világirodalmi Lexikon címszavait, személyi és fogalmi anyagokat egyaránt. És vezetett egyetemi előkészítőt, amelynek eredményeképpen az általa felkészítetteket csaknem kivétel nélkül felvették, és szervezett nekünk irodalmi szakkört meg iskolaújságot. Apám érdeklődését a válasz felkeltette:
    – Ha szabad érdeklődnöm, milyen témakörben kutat?
    – A Nyugat első generációjának néhány zseniális alakját szeretném a feledésből kiemelni. Ignotus, Csáth Géza, Schöpflin, hogy csak a legnevesebbeket említsem.
    – Remélem, Csáth Gézát nem óhajtja az elsősöknek tanítani? – adta tanújelét jártasságának apám. – Azért a kábítószer-fogyasztásra talán nem kell rávezetni őket, még irodalmi úton sem.
    Egyszerre szólt belőle az orvos és a homo ethicus. Ám a Tanár úr homo aestheticushoz illő választ adott, hogy kedves Kosztolányiját idézzem fel a szóhasználattal:
    – Csáth rendkívüli érzékenységgel és metsző pontosságú íráskészséggel megáldott alkotó volt, érzékenysége elsősorban a társadalmi egyenlőtlenségekre reagált.
    – Nem így emlékszem olvasmányélményeimből – vágott vissza apám, aki viszont a szociális érzékenység emlegetésére volt érzékeny. – A varázsló kertje, a Fekete csönd, az Anyagyilkosság gyönyörű, kemény írások, lebilincselő hangulatokkal, másoknál nem olvasható víziókkal, mintha Gulácsy-képeket nézegetne az ember – apám is mintha átváltott volna a komplex művészetelemzésre. – De nem nevezném társadalmi ihletettségű vízióknak ezeket az ópiumos ködképeket.
    – Tisztelt Doktor úr! – mondta most már végképp megsebzetten a Tanár úr. – Engedje meg, hogy az irodalomhoz én értsek jobban, maga pedig, ha gondolja, ítélje meg Csáthot mint orvost, és én máris meghátrálok.
    – Váltsunk művészt? – apám igyekezett erősíteni kialakult fölényét. – Beszéljünk Németh Lászlóról, aki szintén orvos volt? Aki aranyinjekciót adott be a saját lányának, mert miliarisa volt? Vagy Illés Endréről?
    – Tisztelt Doktor úr, beszéljünk inkább a lányáról, az én tanítványomról, hiszen azért jöttem – adta fel a Tanár úr a nemtelen versenyt.
    És akkor hátranézett, felém fordult, aki ott lapultam a könyvszekrény aljánál, a kiszsámolyon, és hirtelen megdermedt és ömleni kezdtek a könnyei.
    Megrémültem. Azért ennyire nem bántotta meg őt apám? Vagy ennyire érzékeny? Apám is meghökkent.
    – Történt valami? Nem érzi jól magát? – szólalt meg benne már az orvos.
    A Tanár úr nem felelt, csak sírt, hangtalanul sírt. Majd félrelökött engem, hirtelen mozdulattal félrehúzta a könyvszekrény egyik tolóüvegét, és kiemelt egy könyvet. Zöld vászonkötéses, aranybetűs, a rossz minőségű, vastag papír miatt vaskor kötet volt, még a háború előtti kiadás, Thomas Mann novellái. A Tanár úr rávetette magát, nyitott ingén keresztül a szívéhez emelte, és hang nem jött ki a száján.
    Mint egy Csáth Géza novella – gondoltam, rendezni próbálván a rendezhetetlent.
    Apám most végre elővette a Johnny Walkert és két poharat, töltött, az egyiket velem vitette oda a félig a földön guggoló Tanár úrnak, a másikat felemelte:
    – Hát akkor egészségünkre! – mondta vitathatatlanul oda nem illően, és egy hajtásra lehúzta. Sosem ivott még így töményet. A Tanár úr már ült a földön, ölében a zöld könyv, kezében a whisky, és mialatt felhörpintette, ismét a szívéhez szorította a könyvet.
    A whisky megtette a hatását. Felállt a földről, óvatosan felemelte a kötetet, leült vele apámmal szemben, és nagyon csendesen, hangjában még hallható reszketéssel csak ennyit mondott:
    – Ez az egy könyv volt velem Mauthausenban. Sajnos, ott is maradt.
    Most apámon volt a sor, hogy elnémuljon. Hosszan hallgatott, majd lassan, szaggatottan, mintha vallomást tenne, beszélni kezdett – a könyvre nézve, a könyvhöz.
    – Apám várpalotai könyvtárában volt, a többi Thomas Mann-nal együtt, de én csak ezt tudtam magammal hozni Pestre, amikor ideköltöztem. A könyvtár tizenkétezer kötetéből kétezer maradt, azt a szüleim halála után a Rabbiképző Intézetnek ajándékoztam. Csak a családi vonatkozásúakat és a személyes emlékeket tartottam meg. A Thomas Mann ezek közül való.
    – Nem is láttam azóta ezt a kiadást – szólt a Tanár úr.
    – Én meg a Thomas Mann-sorozat többi darabját szerettem volna ugyanebben a sorozatban megszerezni, és nekem sem sikerült.
    Elhallgattak. Szó sem esett többet iskoláról, tanítási módszerekről, rólam sem. Aztán apám hirtelen felemelkedett a székből, átnyúlt az asztalon keresztül, megérintette a könyvet, mintha megáldaná, majd halkan, egyszerűen így szólt:
    – Legyen a magáé, Tanár úr. Ha már végre megtalálta...
    A Tanár úr, mintha egy Csáth Géza-novella kábulatából eszmélt volna, lassan felemelte és megrázta sörényes fejét:
    – Nem értem. Kié legyen a könyv?
    – A magáé – mondta apám, és attól féltem, hogy ő is elsírja magát.
    – Hát hogyan vehetném én azt el a Doktor úrtól, ha családi emlék, ha háborúból mentett kincs, ha könyvritkaság?
    – Maga többet szenvedett mellette – mondta most már biztosabb, erősebb hangon apám. – Én csak itt Pesten voltam vele a gettóban.
    És megfogta a könyvet, mintha mégsem akarná odaadni. A Tanár úr utána nyúlt. Tartották kétfelől a zöld vászonkötésűt, egyszerre lökték a másiknak és húzták maguk felé, de nem volt ott a bölcs Salamon, hogy ítéletet mondjon. Egyszerre engedték el a könyvet, az tompa puffanással esett az íróasztal üveglapjára. Mind a ketten meredten nézték. A félrelökött óra felől hallhatóvá váltak az ütések.
    – Kié legyen a könyv? – kérdezték tőlem, majdnem egyszerre.
    Szédülni kezdtem a rémülettől. Hogyan merhetek én ebben dönteni? Újabb óraütések.
    – Minthogy a Doktor úr engem jelölt ki új tulajdonosnak, én mint a könyv újdonsült tulajdonosa, azt mondom: legyen a könyv Erikáé – mondta szinte önmaga fölé emelkedve a Tanár úr.
    – Ámen – mondta apám megkönnyebbülten. Hiszen eredetileg ő is így gondolta, csak még nem akkor, tizennégy éves koromban, hanem majd ha kiérdemlem, ahogy őtőle mindent ki kellett érdemelni.
    Hát én ezt a zöldkötéses könyvet nem érdemeltem ki. A lelkem megmentéséért és életem befolyásolhatóságáért gigászi küzdelmet folytatott főisteneim közül már egyik sem él. Kettejük közös ajándékaként ott áll könyvespolcomon az M betűsök között a zöld vászonborításos kötet.