Albert Gábor

Ébert Tibor álomvalósága

(Mozaikkockák)

…köd, csönd, est vezessen át engem a ködön a csöndön az esten
csönd vigyél át engem az esten és ködön
est vezess át engem a ködön és csöndön…
„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él,
és utoljára az én porom felett megáll.”
(Jób könyve)

    Neve hallatán az első szó, ami eszembe jut: polifónia. Eddigi – ahogy egyik könyvének alcíme mondja – „Unvollendete” életművét (utalás Schubert Befejezetlen szimfóniájára) ez a többszólamúság jellemzi, amelyben a szólamok önálló dallamvezetésűek. Ezek a szólamok egymásnak feleselnek, egymást erősítik, és együttes hangzásuk hozza létre azt a nyelvben fogalmazott zeneművet, amelyet nekem és egyáltalán az olvasónak Ébert Tibor neve jelent. Ez a karakterizálás annyival is inkább illik a nyolcvanéves Ébert Tiborra, mert ő egész életében a zene közelében élt, s akár akarta, akár nem, akár szándékosan, akár ösztönösen, minden írásában kísért a zene. Nemcsak témaként, hisz élete során a zene, a hegedű a megélhetésen túl vigasztalást is jelentett. Olyan hatalmas köztársaságnak, sőt világnak lehetett avatott, teljes jogú, alkotó állampolgára, amely csak az aktív zenészeknek adatik meg. A zene azonban nemcsak életlehetőséget adott Ébert Tibornak. Átitatta sejtjeit, és alakítva életét szinte magához hasonította, formálta. Ez a formakultúra az, amely az éberti polifónia minden „szólamában” ott kísért. Írjon emberi hangra komponált költeményt vagy bensőséges lírát, prózába tördelt költeményt vagy drámába öltöztetett történelmet, regényt, sajátos tanulmányt, novellát vagy filozófiai paradigmákat, minden leírt mondatában érezni lehet, még a paroxizmusig fokozott érzelmi kitöréseiben is, a zene fegyelmező jelenlétét.

    Ébert Tibort Pozsony adta nekünk, s Ébert Tibornak köszönhetjük, hogy Pozsony, az igazi Pozsony visszakerült irodalmunkba, hogy a vágyott és mostanában még inkább hiányzó, jelképpé nemesedett Pozsonyt visszaadta nekünk. Ébert Tibor számára Pozsony az elvesztett teljesség. Ezt idézi meg az álom és valóság határán lebegő álomvalóságban vagy a valóság álmaiban. Pozsony, a sosem gyógyuló seb, a sajgó hiány, a huszadik század egyik botrányköve. Mert nem csupán egy várost vesztett el Ébert Tibor, mert számára Pozsony nemcsak a gyermekkor színtereit jelentette, nemcsak a varázslatos ifjúkor igézetét kapta ettől az egykor volt várostól, hanem annak hitét is, hogy a pozsonyi példa nyomán a művészetben, a szellem világában a közép-európai nyomorúságot le lehet bírni. Ugyanakkor azonban azt is tapasztalnia kellett – és ez egyik legsúlyosabb élménye Ébert Tibornak –, hogy a valóság és álom szálaiból szőtt, de igenis létező, egzisztáló, és ahogy mostanában szeretik mondani, „működő” világ a politika durva érintésére hamuvá omlott.
    Ennek a csodaszámba menő közép-európai világnak jelképe a pozsonyi Hajó utcában minden csütörtökön összeülő vonósnégyes volt. A szőnyegkereskedő filozófus, a város légvédelmi parancsnoka, az Ady-rajongó tanár és a lateiner skribler összehangolta hangszerét, és zenélt. „Amit játszottak – és ezek már Ébert Tibor szavai –, akik játszottak (volt köztük német, magyar, szlovák és zsidó), ott az volt Közép-Európa, tágabb értelemben Európa. És szólt a vonósnégyes ritmusban, dallamban, harmóniában, sokszólamúságban, gondolatban, kifejezésben, lelkesedésben, szenvedélyben, őszinteségben, egymásrautaltságban, valami nagy-nagy szolidaritásban a múltból – a jelenen át – a jövőbe, és bizakodást is jelentett, meg féltést, gondoskodást is ez a közös muzsikálás.” A „vonósnégyes” a diktatúra kakofóniájában sem hallgatott el. Amikor a háború vagy az önkény valakit elszólított, akkor is összeültek. A vonósnégyesnek nem volt szabad elhallgatnia. Afölött őrködni kellett, mert a zene is őrködött a város felett. Micsoda torz fintora a történelemnek, hogy akkor hallgatott el a gyógyító zene, akkor némították el, amikor az annyira áhított béke megérkezett. A háborút elvesztette Európa, s amit sikerült átmenteni, azt a gyalázatos béke pusztította el.
    És ami azután történt! Amikor Felvidéken magyarnak lenni bűnnek számított, mikor az anyanyelv édes szavait csak titokban volt szabad használni. Ennek a vészkorszaknak hű krónikása Ébert Tibor. Amikor Bratislava végleg elsöpörte Pressburgot, és a gyűlölködés felfalta Pozsonyt. Jób keserves, de hittel teli szavai, ahogy elsiratja szülőföldjét, sosem voltak aktuálisabbak. Azt a Pozsonyt és Felvidéket gyászolja, amely a magyar nép legzivatarosabb századaiban sem került soha idegen kézbe, mindig a magyar korona része volt. Egészen a huszadik századig. Majd az Európai Unió tagjaként minden megváltozik, mondták a bizakodó hiszékenyek. A nagy egységen belül a határok légiessé válnak, s ebben a megújult Európában minden másképp lesz. És hol tartunk most, 2006-ban? Jób keservei ma éppolyan időszerűek, mint voltak annak előtte. Pedig milyen jó volna, ha Ébert Tibor könyveit úgy olvashatnánk, mint egy soha vissza nem térő rémálom művészileg tökéletesen megformált emlékezetét.

    Önálló dallamvezetésű drámáinak a történelem és az igazság szenvedélyes keresése az ihletője. Egyébként Ébert Tibor elsősorban színpadi szerzőnek nevezi magát, amit elfogadni ugyan nem tudunk, de az bizonyos, hogy a színpadi szerző jelenléte prózájában is érzékelhető, és sok verse szinte követeli a színészt és a pódiumot. Mintha a vers megírása közben az elképzelt színész is fogná a kezét és alakítaná a szöveget.
    Mikor a drámaírót idézem, elsősorban három történeti drámájára gondolok, s mindenekelőtt az idegen uralom alá került Felvidék tragikus sorsú politikusáról írt ízig-vérig modern (értsd: színpadszerű és drámai nyelven szóló) tragédiájára. Az Esterházy című tragédiában újra szembesülünk Ébert Tibor nagy témájával a közép-európai gondolat, az azt képviselő személyiség elbukásának tragikumával. Amikor Esterházy Jánosról ír, mindig önmagára gondol, s végső soron a magyarság tragikus gordiuszi csomóit próbálja kibontani. Fájdalmas bele nem nyugvással vonja meg a mérleget, hogy ez a beteg mítoszok bogozta csomó egyelőre – úgy látszik – kibogozhatatlan.

    Unvollendete – a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ébert Tibor életműve „befejezetlen”. Ő maga írta ezt, de vajon be kell-e fejezni? Az életművet be lehet-e fejezni? Ha azt nem is, de újabb motívumokkal gazdagítani, igen! A szinte minden esztendőben új kötettel jelentkező Ébert Tibor írásait lapozva reményünk megalapozottnak látszik. Ehhez kívánok neki erőt és vállalkozó kedvet.