Erich Loest

Lakkcipő

    Majdhogynem ájtatosan vette ki sötétkék, hajszálvékony csíkozású öltönyét a szekrényből, mint mindig, amikor díjat nyert vagy díjátadás alkalmából kellett beszédet mondania. A tintatartóval és tollal díszített nyakkendő bevált, illett világoskék és fehér inghez is. Lehajolt a pár fekete cipőhöz, és amikor kezébe vette, észrevette, hogy oldalt levált a talp. Meglepődve észlelte, hogy a tetejébe oldalvást több helyen ránc is mutatkozik, de hát legalább nyolc évet tudhat maga mögött a két lábbeli. Jobbról-balról alaposan végigmustrálta a cipőket, majd nehéz szívvel rászánta magát, hogy lemond róluk, megválik tőlük, egy szó, mint száz, eldobja őket, hisz nem lehet már jótékonysági alapon elküldeni őket a harmadik világba.
    Tartalékként a lakkcipő maradt. Szó, ami szó, kicsit szűk, de végtére is nem kell két napon át hordani, az utazásra fölhúzza az igen kényelmes ,,Mefisztó”-csukáját, abban a lába mennyeien érzi magát. A lakkcipőt berakta a kis bőröndbe, még egyszer átfutotta a kéziratot, itt-ott találóbbra cserélt egy-egy szócskát, finomított egy-egy csattanón – és aztán jó érzéstől áthatottan ment a repülőtérre, elvett egy ingyen Süddeutsche Zeitungot, fölfrissítette magát paradicsomlével, és amikor fölpillantott az újságból, már látta maga alatt Spandau határzárait, a kikötőhídnál horgonyzó vitorlásokat, az erőművek kéményeit – Berlint, és a gép a keleti övezet felett széles kanyart véve elérte a tegeli repülőteret, és zökkenőmentesen leszállt.
    Tehát Berlin. Azóta, hogy utoljára itt járt, ismét emelték a buszjegyek árát. A szállodát ismerte, az újság szerkesztőségébe tudta a járást, ott leadta beszédét, és váltott pár szót az egyik titkárnővel; a főnök Bonnba repült valami kongresszusra, az egyik ide, a másik oda, kár. A házhoz fűződő kapcsolatait szívesen fölelevenítette volna, de inkább egy másik alkalommal. A hirdetőtáblák előtt megállt, és operáról, színházról meg filmről olvasott, valami történik már Berlinben, ha ezt Bonnhoz viszonyítjuk, amely most a kormánynak ad otthont. Végül egy híres és drága vendég rendezését nézte meg, aki közben becsmérlések közepette a távozás hímes mezejére lépett; klasszikus darabot vitt színre, de úgy, hogy nem lehetett tudni, a Római Birodalomban játszódik-e, vagy a mai Dél-Amerikában. Aztán az író ott állt az utcán, és azon tűnődött, milyen régen keresett föl egy bárt, táncolt és ivott ilyen idő tájt egy idegen városban. Kuplerájba csak egyszer merészkedett, azaz pontosabban, csak akkor vette észre, hová csöppent, amikor már benn volt. De mindezt már rég maga mögött tudta, évtizedekkel ezelőtt történt.
    Így hát még éjfél előtt ágyba bújt, és visszaemlékezett más beszédekre, amiket tartott. Mindinkább hajlott arra, hogy tréfát űzzön, mert azt is várták tőle, tarkítsa üde színfolttal a szürke ünnepélyességet. Ezúttal beszéde nem tartalmazott politikai szemtelenséget, a CDU-tag miniszter asszony rábírta őt, aki az SPD-vel rokonszenvezik, hogy semmit ne figurázzon ki, és minden végződjék teljes egyetértésben.
    Nem aludt se jól, se rosszul. Miután fölkelt, még egyszer átolvasta kéziratát, és egy Rühmkorf-idézetet mégiscsak örvendetesen pimasznak talált, megreggelizett, és, mivel még bőven ráért, úgy döntött, sétál egyet, s azt remélte, nyugodtak lesznek a mellékutcák; majd valahol földalattin folytatja útját, vagy talál egy taxit. Az utcákat elborította a kutyapiszok, mint Berlinben mindig és mindenütt, a kedves négylábúak szorgosan termelték az ürüléket, egyes kupacok még frissen gőzölögtek, és rákényszerült, hogy gyakrabban nézzen le, mint előre; a tetejébe bal cipőjén vékony fehér csíkra lett figyelmes. Aztán a jobb cipőjén egy másik csíkot látott, és akkor meghökkent. Lehajolt, és nem kellett föltennie a szemüvegét, anélkül is látta, hogy a cipőjéről kezd lemállani a lakk.
    Egy napra rá a felesége megkérdezte, miért nem vett azonnal új cipőt, elvégre ideje volt rá, no meg elegendő pénz is lapul hozzá a zsebében, és csak akkor csodálkozott el azon, miért nem támadt magától ilyen ötlete. Ehelyett megmásíthatatlan végzetként fogadta el, hogy ő, a hajszálvékony csíkozású öltönyben, költői nyakkendőben és csillogó ingben pompázó, makulátlanul megborotvált és kifogástalan hajviseletben pompázó elismert és több díjjal is kitüntetett író, aki az ötvenes éveit tapossa, ócska cipőt hord, amiről jön le a lakk. A csíkok percről percre sokasodtak és mélyültek, hálózat jött létre, amely Mars-csatornákról készült felvételekre emlékeztette. Egy taxiállomástól az ülés színhelyére vitette magát, húsz perccel korábban érkezett, kicsit járkált föl-alá, és gondolatai a szokásostól eltérően nem beszéde körül forogtak, nem tudott ráhangolódni erre a derűs nyugalomra úgy, mint más alkalmakkor, egy pillanatra sem tudott szabadulni a gondolattól: jaj, ez az átkozottul szorító, ostoba vacak!
    A lépcsőn Reschenbachhal futott össze, egy keleti népszokások ápolásának szentelt bonni lapocska szerkesztőjével. Ismerte és szerette Reschenbachot. Talán bármely más találkozáskor megkeményedett volna, ám néha tulajdon fontosságából kiindulva, aminek igencsak tudatában volt, azt gondolta: Istenem, ki az a Reschenbach? Esetlen pecsétgyűrűre szorult, hogy a ténylegesnél értékesebben tűnjön, és ritkuló haját idétlen tincsekbe fonta s a fejéhez ragasztotta. Neki inkább megmutathatta lakkromjait, mint bárki másnak: – nézd ezt meg! És miután úgy tűnt, Reschenbach meg fog rémülni, még nevetésre is futotta belőle, mintha jókedvre hangolná a balszerencséje. És ott volt a barátságos hölgy a protokolltól, aki a helyére vezette, meg Berlin kultúrszenátora és a díjjal kitüntetett pár is, és velük szemben végre kivágta magát: hisz ilyen még sohasem történt vele! Napokra rá a feleségével olyan ötletük támadt, hogy ezt úgy, ahogy van, színpadra lehetne vinni és ezzel föl lehetne oldani az ünnep merevségét, hisz ez egy Woody Allennek vagy valami chaplini bohózatnak is becsületére válna. Beszédet mondani ócska cipőben, amelyről jön le a lakk, ezen még a miniszter asszony is mosolygott, akit széltében-hosszában úgy ismertek, hogy rideg és híján van a humorérzéknek. Mindenkinek, aki még megjelent és beléphetett a körbe, megmutatták a hajszálvékony csíkok kékje alatti világos erezetet, és ez volt az ünnepi óra nagy száma. Mint kiderült, az író a legjobb pillanatot fogta ki, mivel a tréfa eltartott, amíg a miniszter asszony az emelvényre lépett, s a vidámság még nem hervadt le az arcáról, és senki sem vette észre, milyen harmatgyönge a beszéde. Aztán a repedt csukás írón volt a sor. Sikerült megfelelően tartani a fejét a mikrofonnal szemben, kezét pedig úgy helyezte el, hogy a kézirat kellő távolságban legyen, és lapozás közben ne lökje meg a mikrofont, és nem is vonta el a figyelmét ez az összhang. Maradéktalanul tudott összpontosítani a hangsúlyokra és a szünetekre, a hang megemelésére, illetve lejjebb vitelére a mondatok végén; mindez jött magától. Amikor az odakívánkozó szünetek alkalmával föl-fölpillantott – hisz semmiképpen sem akart szemével a kézirathoz tapadni –, a díjnyertes nő szempárjára, majd mosolyára és nevetésére figyelt minden idegszálával, s úgy érezte, ahogy a beszéd végéhez közeledik, egyre vidámabb lesz a hangulat, és ez nem volt éppen komoly ügy, de jelentőséggel azért bírt, hisz elvégre nem tréfamesternek jött ő ide. A Rühmkorf-idézetet most idegenszerűnek érezte, ezért úgy döntött, kihagyja, hisz minek provokálni. Fél mondattal a befejezés előtt levette a szemüvegét, ez bevált, hisz mindenki észrevette, hogy most már vége a beszédnek, és lehet készülni a tetszésnyilvánításra, amely olyan elemi erővel tört föl, mintha fölgyülemlés után nyert volna szabad utat.
    Azután jöttek a köszönetnyilvánítások és a gratulációk, és a pincérek már körbejártak a tálcákkal, amelyeken pezsgővel, selt-vízzel és gyümölcslével töltött poharak sorjáztak. Az író szomjas volt, és szentül meg volt győződve róla, hogy joga van szomjúhoznia. Koccintott a díjnyertesekkel, a miniszter asszonnyal, a kultúrszenátorral és Reschenbachhal, és már akadt is valaki, aki a beszédét legalább kivonatokban közölni szerette volna a lapjában, s az író boldogan és barátságosan sajnálkozott, hogy azt már teljes terjedelmében odaígérte másnak. Miközben falatkákkal megrakott tálcákat vittek körbe, fényképészek csoportképeket kértek a főszereplőktől, s a kultúrszenátor tréfásan megjegyezte, arra kéri a kollégákat, ne célozzanak túl mélyre, mert különben az ünnepség szónokának rajongóit mindenütt adakozásra késztethetik – s akkor a miniszter asszony olyan nevetésre fakadt, amilyet még senki sem hallott tőle, a kultúrszenátor pedig puszit nyomott a díjnyertes nő arcára, és jól lehetett hallani a protokollba nem illő cuppanást. Az író ezután rögtön angolnadarabkákat és lazaccsíkokat pillantott meg, s rögtön vett is belőlük, mivel a tapasztalat szerint a többiek is először ezekkel csillapítják éhüket, s a többség bizonyára nem arra ügyel, hogy betartsa az illő sorrendet, és hallal kezdje, hússal folytassa és végül sajttal zárja az étkezést, hanem inkább arra gondol, az angolna és a lazac a legdrágább. Aztán egy túl későn érkező kolléganőnek ecsetelnie kellett, mi történt vele, és a kolléganő is mulatságosnak találta a dolgot. A negyedik és az ötödik pohár pezsgőt élvezettel itta, és megnyugodott, amikor végiggondolta, hogy e napon már semmit sem fognak kívánni tőle, és majdnem négy órája maradt még a visszautazásig.
    A miniszter asszony búcsúzott, most az író marhasültet és eidami sajtot falatozott, meg retket és uborkát a tálak széléről, majd némi iszogatás, eszegetés és beszélgetés után arra lett figyelmes, hogy az ünneplők sorai megritkultak, újra meg újra eltűnik valaki, és nem óhajtván utolsóként távozni, fogta a kabátját és a bőröndjét, már Reschenbach is jó ideje lelépett. Bólintás jobbra, bólintás balra, még egy kézszorítás, és aztán kinn állt, s az órájára pillantott – még maradt idő. Akkor a Ku’damm és a Gedächtniskirche felé vette az irányt, még lefelé nézett, hogy kikerülje a kutyák után maradt kupacokat, cipőroncsai közömbösen hagyták. Vajon – most ez a gondolata támadt – nem erőltette túlságosan ezt a tréfát?
    A Gedächtniskirchében a bejárat mellett foglalt helyet, és fölnézett az üvegablakokra, ezt mindig megtette, ha alkalom nyílt rá. Az izgalom oly mélyen leülepedett benne, hogy úgy érezte, ha még megiszik néhány pohárkával a pezsgőből, egészen addig nem tisztulna meg a szesztől, amíg visszaér Bonnba. A legrosszabb, amit tehet: most fölhajt egy pohár sört, és ha nincs a templom kijózanító hatása, talán meg is tenné. Semmi kétség: otthon is meg lesz győződve arról, hogy vidám napja volt.
    Fél órával később egy padon a templom előtt az a gondolata támadt, nincs értelme, hogy hazavigye magával a cipőroncsait. Fölhúzta a „Mefisztó”-párt, kihúzta a két zsinórt a lakkozott roncsokból és emezeket a pad alá rejtette. Ne is lássa őket többé! Kedvetlenül gondolt arra, hogy most új fekete cipőt kell vásárolnia. Nem a pénzt sajnálta, bár a cipőt fenemód drágának találta, hanem a fáradságot. Azt, hogy sohasem tud nyugodtan írni!
    Még egyszer körbejárta a templomot, még volt rá ideje, hogy átsétáljon a buszhoz, és kimenjen a repülőtérre. Ismét elhaladt arra, ahol lerakta a cipőjét; ott szóváltás támadt. Egy utcaseprő – vajon még mindig úgy nevezik ezeket az embereket, mint gyermekkorában? valószínűleg nem –, szemmel láthatóan egy török, rendet akart teremteni a pad alatt, de valami huligán- vagy hajléktalanféle meggátolta ebben: – Csak hagyd ott a cipőt! – kiáltotta –, egy szakié, itt felejtette, de majd érte jön! – Az utcaseprő leintette: na persze.
    Az író a bőségesen magába töltött jóféle pezsgők hatására megilletődötten azt gondolta: ha én az ő szakija vagyok, akkor ő meg az én szakim. Aztán a vagány görnyedten és csoszogva továbbment, a török pedig már egy másik pad alá hajolt.
    Csálén és szanaszét állt a két ócska csuka. Az író ekkor lehajolt és egymás mellé rakta őket, a balt balra, a jobbat pedig jobbra. Miközben a buszhoz ment, azt gondolta: minden temetés lelke a rend. És már nagyon megkésve eszébe ötlött: most gyerünk egy sörre a szakimmal!

Arató János fordítása

Erich Loest 1926-ban született a szászországi Mittweidában. Volt katona, szerkesztő egy lipcsei újságnál, fogoly Bautzenben, regényeket és elbeszéléseket írt 1981-ig, amikor tehetetlen lévén az NDK-beli cenzúrával szemben, kiharcolta, hogy kiutazhasson az NSZK-ba. Bad Godesbergben és Lipcsében él.
    Több irodalmi díj tulajdonosa. A novellát a Linden Kiadó gondozásában 1989-ben Bauchschüsse (Haslövések) címen megjelent elbeszéléskötetből fordítottuk.