„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
                                                                                                (Esterházy Péter)

Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
    Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.

Szakonyi Károly

Ötvenhat után

    Azon az eufóriás délutánon, estén és éjszakán, amikor hirtelen és váratlanul megéreztük a szabadságot, tudtuk, hogy történelmi pillanat tanúi vagyunk. Ott vonultunk a tömegben a Nagykörúton, összegyűltünk a Rádiónál (ahonnan szuronyt szegezve akartak kiszorítani az ávósok), aztán meg a Kossuth téren, a Parlament előtt álltunk sűrű sorokban, követelve, hogy Nagy Imre szóljon a néphez, miközben kialudtak a kandeláberek fényei, de öngyújtók, gyufák lobbantottak lángra száz és ezer összesodort újságot, hogy a világuknál felhangozzék a Szózat. Valahol már elkezdődött a lövöldözés, teherautókon érkeztek a csepeli munkások, a felkeléshez átálló rendőrök, katonatisztek nem voltak hajlandók szembeszegülni a néppel… és az utcákon, tereken fegyverropogással ébredt a hajnal. Azon az október huszonharmadikán úgy lélegeztünk fel, mint a fuldokló, aki végre felkerül a felszínre… De november negyedikén dübörögve száguldottak Pest felé a tankok, és elkezdődött a monstre hatalommal szembeni szabadságharc, amit letiport az önkény és az idegenből ránk tört túlerő…

    Én még nem voltam író. Betanított munkásként dolgoztam egy faüzemben. Ott sztrájkoltam a Kádár-kormány megalakulását követően. Előző esztendőben házasodtam, egyéves volt a kislányom. Néha benéztem a gyárba, mert a falusiak élelmet hoztak a munkásoknak, nagy füzér fokhagymát, tokaszalonnát vittem haza, anyám megabálta. Nyomor volt, de a legnehezebb volt elviselni azt, hogy leverték a forradalmat, hogy vége a szabadságnak… De nem mentem külföldre. Talán azért, mert az irodalom már régóta foglalkoztatott, novellák gyűltek egy dossziéban, egyik-másik ötvenhat nyarán valamilyen pályázati felhívásra el is került egy szakszervezeti irodalmi körbe. Ötvenhét tavaszán egyszer csak levelet kaptam, hogy menjek, vegyem át a díjat, amit amatőr kollégák szavaztak meg nekem. Megalakítottuk ott az Építőknél a Móricz Zsigmond kört, ami – tekintettel a letartóztatások idejére – veszélyes volt, könnyen holmi összeesküvést gyaníthattak volna. Akadt is köztünk olyan, aki egyszer csak eltűnt, s nem láthattuk többé.
    Ha nem jön létre ez az irodalmi kör, talán sohasem ismerem meg Kárpáti Kamilt, a Szakszervezetek Egressy Gábor klubjának különös könyvtárosát. Ez a klub a Dohány utca és Síp utca sarkán volt, egy néptáncos házaspár vezette, és 1958 elején már ott tanított versmondást Surányi Ibolya, Jancsó Adrienn, Szentpál Mónika (Rákos Sándor felesége). Az egykori mulató emeletén kis színházterem volt, ahol ifjú költők adhatták elő verseiket azóta már neves színésszé lett amatőrök előadásában. A kis könyvtárteremben pedig Kárpáti Kamilnál meg-megjelent Ágh Istán, Csukás, Kiss Dénes és mások. Kamil nagyszerű kritikus szellem volt már akkor is, lévén, hogy szinte kamaszkorú költőként lapot szerkesztett Kaposvárott, míg negyvenkilencben egy római ösztöndíj helyett a kistarcsai internálótáborban nem találta magát. Kezdetben a rendőrség őrizte őket, de aztán átvette az internálást meg a tábort az ávó. Néhány rabnak sikerült megszöknie, s eljutva a Szabad Európa Rádióhoz, felsorolták fogolytársaik névsorát, meg persze az ávó bánásmódját. Kárpáti neve is elhangzott, így aztán őt is, mint a többieket, összeesküvés vádjával átadták a katonai ügyészségnek. Halálbüntetést szabtak ki rá, amit életfogytiglanira enyhítettek. A forradalom napjaiban szabadult. Az, hogy milyen szellem volt a környezetében, eszerint nem kell különösebben taglalnom. Minden meghurcoltatása ellenére hitt a szellem erejében, a költészetben, az irodalomban, és hitéből ránk is sok sugárzott. Különben is fiatalok és ambiciózusak voltunk, ha nem is akartunk minden áron érvényesülni. Mégis felkerestük az újjáalakult szerkesztőségeket, és ’58-ban már az én novelláim is megjelentek, melyek aztán 1961-ben kötetté rendeződtek a Magvető Kiadónál. (Kárpáti rehabilitációja, az irodalmi is, még sokáig késett!)

    Amikor indulásomra – és társaim: Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Kiss Dénes, Csukás, Kertész Ákos, Hernádi Gyula, Gyurkovics Tibor és mások indulására – gondolok, mindig eszembe jut, hogy milyen időkben kezdtük is meg a publikálást. Mert szinte valamennyien ekkor, a forradalom leverése utáni első években jelentkeztünk. Nem sztrájktörőknek! De mégis: a tisztességes, a forradalom pártján álló nagyok hallgattak, mások börtönben ültek vagy már a megtorlás áldozatai lettek. Sokan emigráltak. És mi? És én? Miért adtuk közre írásainkat olyan politikai világban, amikor a MÚK volt a jelszó? (Márciusban Újra Kezdjük.) Megalkudtunk? Kihasználtuk a csöndet? Hogy a kollaboráns rendszernek szüksége volt az irodalmi élet felpezsdülésére, bizonyítandó, hogy elindult a konszolidáció?

    Nem, erről szó sincs! Mi – vagyis a fentiek – egyformán gondolkodtunk a forradalomról, végzetesnek tartottuk az elvesztését, és ellenálltunk szellemünkben a kádárizmusnak. De az irodalom élni akar, éppen úgy, mint a növény: ha a kövek között talál egy hasadékot, kidugja a fejét s növekszik. Hány kis ecetfa próbál élni a pesti házfalak tövében, a flaszter hasadékában! Hány bokor igyekszik létezni a bérházak magas csatornáinak őszi falevélhumuszában? A természet ott él, ahol tud. Így voltunk mi is. A forradalom előtti diktatúrában már elindult az irodalom szabadsága felé több út is, az Új Hang novellistái az 1953-as Nagy Imre-féle kormányprogram után valóban új hangot hoztak, Sarkadi, Sánta Ferenc, Kamondi (Tóth) László, Szabó István, Moldova, Csurka, Galgóczi Erzsi és még mások is izgalmas, igaz írásokat adtak közre.
    Akkor még egzisztenciálisan messze voltam a literátori élettől. Hanem amikor ’58-ban publikálni kezdtem, ahogy mások is, én is úgy véltem, az újonnan jelentkezők társasága összekapcsolódott a régiekkel. Hiszen szombatonként össze is jártunk a Hungária presszó részében a vörös kanapékon üldögélve (ott, ahol később a ruhatár lett, most pedig butikok vannak az olasz tulajdonú kávéházában). Voltak persze más irodalmi csoportok is, az új rendszerbe beilleszkedő, sőt annak érdekeit szolgáló társaságok.

    Mert a sematizmus persze tovább élt, a kurzusok mindig megteremtik a maguk híveit és kiszolgálóit, de már nem lehetett belekényszeríteni senkit, akik művelték, önként tették. Egyszer egy román írót, aki emigrált nyugatra, megkérdezték, mi baja volt otthon, hiszen megjelenhetett, nem bántották, miért menekült el a hazájából? Azt felelte, mert nem tudta, mit nem tud! Igen, amikor benne élünk egy helyzetben, abba igyekszünk beletörődni, és a korlátait felismerve, azokon belül a magunk szabadságát megteremteni. A világtörténelemben (irodalomtörténetben) mindig voltak olyan korszakok, amikor veszettül működött a cenzúra. Magyarországon ennek nagy múltja van, ott volt például a Bach-korszak. De az oroszországi cári cenzúra is, Szibéria-mumussal a háttérben. Gogol mégis megírta, amit gondolt, legfeljebb megtalálta a módját, hogy álcázza mondandóját. S nem ezt tettük mi is? A magyar – és kelet-európai – abszurd abban különbözött a nyugatitól, hogy nem a dekadenciát hirdette, nem a világvége-hangulatot, hanem elbújtatta a véleményét, amiben ott bujkált a gúnyos kritika, és némi vigasz is, hogy ez nem maradhat így, mert annyira abszurd!

    A hetvenes évekre például a magyar drámairodalom csaknem teljes szabadságot élvezett, ha elkerülte a Szovjetunióval kapcsolatos, kényes politikai kérdéseket. Vagy nyílt szóval nem hirdette a rendszer tarthatatlanságát, nem uszított. B. Nagy László, a kitűnő filmkritikus, a magyar film és persze a tehetséges magyar filmrendezők apostolaként elérte, hogy tekintélye lett a hazai mozgóképnek. A televízióban képernyőre kerülő játékok, a Rádiószínház produkciói ebben az évtizedben nemzetközi elismerést is hoztak alkotóinknak.
    A kör persze zárt volt, politikai villanypászor vigyázta, hogy mindenki maradjon csak a kádárista mezőkön belül. Csakis ott lehetett „szabadságot” teremteni művésznek, kereskedőnek, építésznek, vendéglősnek, földművesnek, tanárnak, közgazdásznak. Még akkor is, ha a kritikai hang így-úgy felerősödött.
    Sokat jelentett az irodalmi színvonal megteremtésében a hatvanas évek elején létrejött Új Írás című folyóirat, ahol nemzedékek találkozhattak az igaz szó kimondására. A pécsi Jelenkor és más vidéki folyóirat szerkesztői is azért küzdöttek olykor össze-összeütközve a kultúrpolitikával, hogy tiszta hang szóljon lapjaikról.
    Teltek az évek, évtizedek, gyerekeink már abban a rendszerben születtek, ami ’56 után jött létre, ha ugyan közben-közben reformálódva is. Növekedvén azt tartották természetesnek, amit éltek. Még akkor is, ha lázadtak a zenében, ha tudták, hogy miféle más élet van tőlünk nyugatra, de ki ne tekintené evidensnek azt a kort, amiben született, növekedett? Nekünk a Horthy-korszak volt az örök, ami aztán megváltozott. A még idősebbeknek a Ferenc József-i, a békeévek. Úgy voltunk, hogy bár elégedetlenkedtünk, mégsem mertük igazán elhinni, hogy egyszer csak megváltozik a világ, hogy a szovjet hatalom meggyöngül. Pedig 1985 körül már voltak reccsenések, mintha össze akart volna roppanni a tákolmány.
    És össze is roppant!…
    Persze mindenki azt hitte, egy csapásra szép és jó lesz minden. Hát, nem lett. Igaz, kimentek a megszállók, független lett az ország, szabad lett a szó. De nemcsak szabad, szabados is. Ahogy minden. A korlátok leomlottak, sok mindent és mindenkit össze is zúztak, voltaképpen a reánk szakadt szabadság maga lett a hajdan sokat kárhoztatott egzisztencializmus. Meghalt az Isten, az ember magára maradt. Ha azelőtt istenek uralkodtak fölöttünk, most nem uralkodik – ahogy mondani szokás – se isten, se ember. Nem is kell, hogy uralkodjék, főleg az ember ne! – de arra feltétlenül szükség lenne, hogy mi magunk uralkodjunk magunkon.
    Régen az erőszakszervezeteknek voltunk kiszolgáltatva, ma az erőszakosoknak, akik csak a saját érdeküket nézik, és tolakszanak, mindenkit lesodorva.

    Ha az ember hét évtizednél is többet élt már, akárhogyan volt is, negyvenet nem dobhat ki csak úgy az ablakon. Dolgoztunk, teremtettünk, gondolkodtunk, létrehoztunk sok jót és szépet, szerelmesek voltunk, gyermekeket nemzettünk, igyekeztünk vigyázni egymásra, betegségeken mentünk át, temettünk, nevettünk, sírtunk, ültünk a napon önfeledten, barátkoztunk, mulattunk, szomorkodtunk – egyszóval éltünk, ahogy mindig is él az ember. Felettünk, mellettünk meg ott tombolt a politika. A hazai meg a nemzetközi. És mint dédapáinknak 1848–49 szépsége és gyásza, úgy élt bennünk 56, a dicső 12 nap, aztán a vesztés. Agresszióra konszolidáció… ahogy mindig is a történelemben. A Bolond madár című regényemben írtam, egyik alakom szájába adva a szavakat: Mert ugyebár, mi a forradalom? A nép spontán megmozdulása, hogy változtasson keserves sorsán. Olyan ez, mint a szerelem? Elönti a szívet, az agyat a lángja. Látta, milyen lelkes a tüntető nép? Mert ma azt érezte, hogy szabad! Szabad, és maga dönt… Micsoda mámorító érzés! Még ha az egész csak egy pillanat is! Akkor sem hiábavaló! Kell a népnek, a nemzetnek az ilyen pillanat, hogy becsülhesse magát. A forradalmat elronthatják, belebukhatunk, megbecsteleníthetik, de a pillanat mámora sohasem vész el…