Falusi Márton

170/90

Nálad hagytam a vers kellékeit,
írni csak kellékek nélkül szabad.
Azzá tesznek, mivé elképzelik,
nincs esztétika, mi nem téged tagad.

Irtanak belőlem sugárral, lúggal,
most erős vagyok, te: legsebezhetőbb.
Vágyát veszítve is zihálva fújtat
első éjszakán begörcsölt szeretőd.

Ájulásig srófolod vérnyomásomat,
egy húron pendül ellened minden ideg.
Keringés ragad el, epébe mártogat,
érfal visszhangozza megjegyzéseiket.

Mit képzelek én, elkényeztetett egyke,
ez a szenvedély és ez a költészet?
Diplomámban telik apám, anyám kedve,
támaszkodom kocsmafalnak, söntésnek.

Szisztóle-Szkülla, Diasztóle-Kharübdisz:
szorulsz, döndülsz, két szívdobbanás foglya.
Csuklóm lüktet, erek televénye türkiz,
de nem, de nem szabadulsz kidobogva.

Csipesztől csipeszig lobog föl ékágém,
grafikonja elhúzott függönyszegély.
Így vesémbe látsz. Se bőr, se hús, lépj hátrébb,
lelkem anyagváltozása: költemény.

Nyavalyáimat diagnosztizálja,
rímtelenül még több a tébéteher.
Recseg-ropog műszerem tépőzárja,
túlpumpál a reggel mért értékeken.

Sorról sorra terhel, gyorsuló kerékpár,
kihelyezem szívverésem kamatra.
Kötélhúzó pulzusom átér, nem ér át,
ha még egyszer megrántod, elszakadna.

Csont és súlyzó

Biztatta ez, az, mint mindenki mást,
és meg sem áll, gyújt csillagról csillagra.
„Mondd szépen: á” – hangzott az elhívás,
tüzes nyelvét, jóskártyáját kicsapta.

„Szonettet írj, istentelent, merészet!”
Ellenkezett, vallotta: hasztalan.
Szerzett Napot, Holdat versébe képnek,
hitéhez őt, Istent, hisz arra van.

Fitté avanzsált procc edzőteremben.
Súlyzósoron halstatti csontlelet,
hasonlat-lábszárak elföldeletlen.

Elismerésre gyúr sok szerkezet,
magasba lök bármit, csak lent heverjen –
egyszerre csont és súlyzó nem lehet.