Sorsom túl a síron

Idézetek egy nem avuló dialógusból^*

A 96 esztendős korában nemrég elhunyt Faludy György (1910–2006) emléke előtt annak a beszélgetésnek a közlésével tisztelgünk, amelyet 1995. március 30-án, a váci Madách Körben tett látogatás alkalmával, a Madách Televízió Új Uránia című irodalmi, művészeti, bölcseleti képes folyóirata harmadik évfolyamának első számában folytatott vele Németh Péter Mikola. A műsornak ez a szerkesztett, tömörített változata.

Németh Péter Mikola: François Villon és Faludy György egy napon és egy lapon!? Igen. Az irodalmi köztudatban pozitív és negatív képként így él ma is. Ez korunk egyik legendája, mítosza, ezért azt remélem, hogy jó szolgálatot tesz most emlékezetünknek, ha felütéssel kezdjük együtt gondolkodásunkat. Idézzünk fel hát egy Villon-verset, annak néhány sorát, Faludy átköltésében, a címe: Az akasztott királyok balladája.

Embertestvér, ha erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
akik, itt lengünk e sárga zsinegen.
(………)
Ne röhögd ki gyalázatunkat vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt s hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted a szádból,
úgy mondj értünk egy Áve Máriát.

    Ahogy haladunk a korral, egyre inkább az az érzése az embernek, hogy lassan már csak a kortárs költők hallgatják és olvassák egymás verseit. S az is meglehet, hogy időről időre csak azért keresik egymás társaságát, olykor egymás iránt érzett kibékíthetetlen szeretetükkel szembesülve, mondjuk Tokajban az írótáborokban, Csobánkán a Szivárvány-találkozókon, Hévízen a Csokonai Napokon, vagy épp Vácott a Madách-körben és az Ekszpanziókon, merthogy „fogyó életük növekvő lázában” megértést szomjúhoznak és remélnek a reménytelenségben is, egymástól. Theodor W. Adorno szinte már közhellyé vált, negatív dialektikát érlelő állítása, hogy ti. „Auschwitz után nem lehet verset írni”, némelyeket, köztük téged is, kedves Gyurka, a XX. század parttalan sodrában mintha pont az ellenkezőjéről engedne meggyőzni. Egészen pontosan arról, s konokul, mintha hinnéd is, hogy mindarra az emberiség ellen elkövetett borzalomra, kegyetlenségre, történelmi botrányra, ami ott és akkor történt, talán a művészetek adhatnak gyógyírt legvégül. Mindebből az is következik, hogy Auschwitz után csak verset lehet írni. Megjegyzem, ha Adorno esztétikaelméletét komolyan vesszük, hogy, mondjuk, egy ilyen mondaton „a nem azonosságban való gondolkodás” tétele sejlik át, amit az általa képviselt negatív dialektika is célba vesz, akkor, úgy gondolom, hogy ugyanarról beszélünk mindahányan. Így van-e ez szerinted?
    Faludy György: Így van. De nem szabad azt mondanunk, hogy a baj, az a hiszik igével együtt jár, mert valahogyan úgy vagyok vele, hogy én nem is tudok mást tenni. Szóval, hogy mondjam, hogy nem hit kell hozzá, mert hit kellene ellene, ha szabad így mondanom. Hogyha hinném, hogy lehetne mást is tennem, mint verset írni, akkor számomra, nekem, egyedül nemcsak a versírás létezne. Verset írni a XX. században? Talán könnyebb is, mint a múltban volt. Ennek a kornak a témái sokkal szélesebbek. Hasonlítsd csak össze a Petrarcáéval vagy Catulluséval. Mindenekelőtt azzal a pszichológiai tudással, amit a század elején kaptunk. És azonkívül azzal a ténnyel, hogy belülről magunkról is többet tudunk, mint a múltban. Ha meg akarnád kérdeni, hogy miként csinálok verset, akkor nagyon nehezen tudnék rá válaszolni, hogy, mondjuk, milyen formában választom ki a témákat, mert összevissza válogatok a témák között. Feljegyzem őket, és amikor meg akarom írni, akkor nem tudom megírni. Ám egy belső hang felszólítására bármikor kikelek az ágyamból, és megírom a verset ötven perc vagy két óra vagy négy óra alatt. Szóval, amikor erre mód van. De a módot nem én adom, nem én szabom meg. Ugyanakkor az az érzésem, hogy a megírásnál a belső segítséget egy belső hang adja, ami belülről jön, de az nem én vagyok. S ha nézem a papírom, akkor azt látom, hogy a rossz sorokat, azokat én magam írtam. Látom és érzem, hogy a karommal hogyan írom a rosszabbnál rosszabb mondatokat. A jó sorok pedig egyszer csak hirtelen rám néznek a fehér papírról. Szóval olyan érzésem van, mintha azokat nem én írnám, hanem valahogy, ki tudja, hogyan, de odakerülnek.
    N. P. M.: Érthető, ha úgy gondolkozunk az emberi tudás titokzatosságáról és lényegéről, ahogy azt mondjuk Goethe tette, vagyis hogy a tudás velünk születik, az a kezdetektől bennünk van. S márpedig tanulni is csak azért kell, hogy a velünk született tudás egyszer csak formát találjon, hogy a tudásunkat a szó szoros értelmében létre menthessük. Valójában a tudás tehát nem megszerezhető, nem megtanulható, mint ahogy a versírás sem az. Így, azt hiszem, érthető, hogy miről is beszélsz.
    F. GY.: Másvalaki csinálja vagy a belső hang teszi, vagy a belső hang ad nekem szabadságot, hogy írjak. Lehetőséget, ha szabad így mondanom, ez egy nagyon komplex probléma.
    N. P. M.: A poézis születéséhez mindenesetre kell valamiféle misztikus, intuitív ihletettség, úgy képzelem. Mégis, egyre inkább elvitatják a maiak a költészet emelkedettségének szükségességét, főként a saját nemzedékem, a „rakó korosztály” teszi ezt előszeretettel. A vers akkor jó, állítják, ha nincs benne hagyományos értelemben vett költészet.
    F. GY.: „Baj” még az is, hogy a gyakorlat, a praxis nem számít. Szóval nem tudom, mert nem lehet megtanulni a versírást. Minden versnél azt érzem, hogy most írom az elsőt.
    N. P. M.: Az a meglátásom, hogy ez a leggyönyörűbb az egészben, ez a meg-megújuló, ártatlan, gyermeki tudatlanság. Ugyanakkor annál félelmetesebb dolgot el nem képzelhet a teremtő lélek, mint mikor azzal kell szembesülnie, hogy meghalhat benne a költő, a költészet, és hogy soha többet nem lesz képes verset írni. Döbbenetes gond ez. Pilinszky János Egy lírikus naplójában című esszésorozatából értesültem először erről a megrázó eshetőségről. Ő, a született költő, jól érzékelhető drámaisággal írta le, hogy mikor és miként nézett farkasszemet ezzel a kihívással.
    F. GY.: Az életemben ezt én is éreztem már. Recsken úgy gondoltam, hogy végem van. Akkor több verset is írtam. Nem sokkal többet, de azért kétszer annyit, mint korábban. Egy olyan helyzetben, ahol sokkal nehezebb volt írni, mint általában, mert egy barakkban, ahol kétszáz ember volt összezsúfolva, és halálfáradtan és éhesen és álmatlan, hogy úgy mondjam, állandóan verve, korbácsolva, szóval ott nem volt könnyű versközelbe kerülni. Mégis, több ezer sort írtam, mert attól féltem, hogy meghalok, és nem lesz többé módom írni.

    F. GY.: …de, amiről az imént beszéltünk, a verstermésről; most az utóbbi két és fél hónap alatt megközelítőleg írhattam vagy száz verset. S mivel az ember, ha sokat ír, akkor az úgy van, hogy először egy hétig ír egy vagy két vagy három verset legfeljebb. És azután ír négy verset, és azután ír tízet egy héten, és ír tizennégyet egy héten. Szóval száz verset megírtam egy hónap alatt.
    N. P. M.: Ez maratoni teljesítmény. Pedig a versírás, talán másoknak hihetetlennek tűnik, de nagy energiákat vesz igénybe.
    F. GY.: Óriási energiát igényel. Ezért fáradtnak is éreztem magamat. Mindjárt utána persze arról elmélkedtem, hogy túl szigorúan csináltam, mert csak ültem az asztalomnál délután háromtól reggel négy-öt óráig, és írtam. Úgyszólván fel se keltem az íróasztaltól, miközben valaki hozott nekem inni- és ennivalót is.
    N. P. M.: Vajon miért csinálja az emberfia, ha költő? Hiszen a verseket nem lehet megfizetni, de legfőképp megvásárolni nem lehet, vallják a költők. „A költészet az igazi szépség: lemondás a teljesség kedvéért”, ez a költészet valódi dicsősége. Pontosabban az, hogy senki ember fia abból még meg nem gazdagodhatott, írja egy helyütt Pilinszky. És persze a költészet szépségétől semmi sem áll olyan távol, mint a luxus, a talmi tündöklése.
    F. GY.: Ép elmével, érdekésszel átgondolva persze őrültség, hogy egyáltalán írok. És hogy mégis, miért? Talán az idő ellen, a kor ellen, az időért és a korért, az ellen és azért is verselek, azt hiszem. Azonkívül játékosan teszem a dolgom azért, mert magyarul élvezet verset költeni. Magyarul könnyű verset teremteni. Magyarul lehet csak igazán verset írni. Sok nyelven nem lehet jó verset formálni, és nehéz is. Sok nyelvből hiányzik az igazi eszköz hozzá. Persze ez a megállapítás így individuális, mert hát nekünk a saját nyelvünk ugyan remeknek tűnik, de a franciáknak esetleg, ha magyarul hallják a verset, nekik egy barbár, idegen nyelvnek tetszik a magyar. Igen, nekik barbár nyelv a miénk.
    N. P. M.: Minden bizonnyal ezért is írtad az Óda a magyar nyelvhez című opusodat, amelyben magáról a magyar nyelvről és a magyar nyelv lírai és nyelvtörténeti távlatairól, szépségéről, lehetőségeiről elmélkedsz. Villantsuk fel most a vers második és utolsó versszakát, hogy érzékelhetővé váljon, miről is beszélünk.

Magyar nyelv! Vándorúton kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

(…)

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó

    N. P. M.: Van egy olyan szonetted, amelyben az 1989–90 utáni évek és a török idők között, a középkor és a legújabb kor politikai eseményei között építesz fel valamiféle párhuzamot.
    F. GY.: Igen.
    N. P. M.: Valóban komolyan gondolod, hihetők az ilyen analógiák?
    F. GY.: Az analógia az az, hogy nagy a veszély, komoly nehézségek előtt áll az ország, és ahelyett, hogy a nehézségeket közös erővel megpróbálnánk a vállunkra venni, ahelyett veszekszünk egymással és pártoskodunk, mint ahogyan Ferdinánd hívei és János király hívei harcoltak, s még romosabbá tették az amúgy is török által romba döntött országot. És azután is folytatták ezt a veszekedést, mint tudod, egészen János Zsigmond haláláig, sőt Bocskai és Bethlen Gáboron és Rákóczi Györgyön keresztül továbbra is.
    N. P. M.: Igen, aminek a végkifejlete az lett, ahogy a szonettben is írod, hogy

Szolimán győzött, Budát is bevetette,
kardcsapás nélkül, szétküldte az oszmánt,
a Dunántúlra, ölni. – Megégettette
Mátyás állatkertjéből az oroszlánt.

    Nem kívánom tovább idézni most ezt a túlontúl beszédes verset, de meglepő ez a fajta kegyetlen párhuzam. Ennyire tragikusnak látod a jelenlegi helyzetet, vagy az akkori történelmi folyamatok voltak annyira kilátástalanok, mint a mostaniak? Még pontosabban kérdezem: 1995-ből nézvést látsz valamiféle távoli derengést a horizonton?
    F. GY.: Nem látok. A baj éppen az, hogy korábban azt érzékeltem, hogy távolabb egy kicsit derűsebb volt minden, mint az akkori jelenben, mert akkor az ország nagy része még abban reménykedett, hogy a Nyugat jelentős segítő kezet fog nyújtani. Ahogyan reménykedett a magyarság 1526 után is. A Nyugat 1526 után semmiféle segítséget nem nyújtott, lényegében a német és a török, mint ahogyan III. Frigyes császár már száz évvel korábban megtette, megegyezett, hogy ő az országnak egyik felét, a másik felét a török foglalja el. S közben kicsit úgy tesznek, mintha… Csetepatéznak egy kicsit egymással. De arra komoly szándékot a német akkor sem mutatott, hogy Magyarországot visszahódítsa a töröktől, egészen 1683-ig, amikor Bécs ostromára került sor, és akkor, amikor a bécsiek a töröktől közvetlen veszélyben érezték magukat. Szóval akkor, amikor százötven év után először vették Bécset ostrom alá.
    N. P. M.: A kései utódoknak minduntalan az a kérdése, joggal, hogy vajon miféle történelmi összefüggések okozzák ezeket a kataklizmákat? Valami megmagyarázható oka csak van? Te, miként beszélgetésünk elején már kimondtuk, tíz esztendő híján egyidős vagy a XX. századdal. Sokat láttál tehát, sok mindent megéltél, tapasztaltál, így találsz-e erre vonatkozóan valamiféle orvosságot, esetleg magyarázatot? A magyar áfium ellen van-e orvosság?
    F. GY.: Nagyon nehezen találok magyarázatot. Mindig is arra törekedtem, hogy megpróbáljam rábeszélni barátságosságra, megértésre az egymással szemben álló feleket, embereket, a különböző pártokat, persze eredménytelenül, meg kell vallanom. Teljesen eredmény nélkül. Megpróbáltam a saját személyi fontosságukat nyesegetni, hogy kevésbé becsüljék nagyra önmagukat. Hatvan vagy hetven év alatt ez ügyben nem értem el úgyszólván semmiféle eredményt. Ami eredmény kimutatható, az csekély, azt odakint értem el. A második emigrációban, ahol bizonyos mértékig az itthoni szenvedéseken tudtam egy kicsit enyhíteni.

    N. P. M.: Politika és költészet. Politika és irodalom. Érzésed szerint és benned milyen kapcsolatban álltak, állnak egymással? Netán elválaszthatatlan szimbiózisban élnek a tudatod mélyén? Vagy pedig, éppen ellenkezőleg, ez esetben valami egészen másról van szó?
    F. GY.: Éppen ellenkezőleg, én az életem első tizenöt vagy húsz esztendejében, amióta verseket írok, sok minden ellen fölszólaltam. Sztálin és Hitler ellen, mind a kettő ellen, minden helyzetben, ha tehettem. Most visszaolvasva munkáimat, azért örömmel konstatálom, hogy a verseimnek maximum öt százaléka foglalkozik politikával. Úgy értem, az akkori politikával, az aktuális politikával is legfeljebb öt százaléka, és azok is lényegében a sztálinizmus, a nácizmus és a kommunizmus ellen szóltak. De tudom azt is, hogy ez az arány idővel mindig megváltozik. Nézd itt ezt a két könyvet! Koestler könyvét, a Sötétség délbent, és az Orwell könyvét, az 1984-et. Ami annak idején Arthur Koestler könyvét illette, az egyik első magyarországi olvasója lehettem, mert írója elküldte nekem. Egy jó barátnőm által az Orwell-könyvet szintén mindjárt az elsők között megkaptam. Elolvastam tehát frissiben mindkettőt, és azt gondoltam akkor magamban, hogy nézd, Koestler, ez egy valódi történet, egy valódi helyzet, a kommunista agitátor összeütközését és bukását mutatja be, még mielőtt eredményeket érne el a sztálini rendszerben. S milyen nagyszerűen, milyen igazul írja meg ezt a történetet ez az ember, anélkül hogy valaha szovjet börtönt látott volna! És azután elolvastam George Orwell könyvét. S azt gondoltam, hogy ez gyengébb, mert ez nem a valóságot írja le, hanem egy képzelt jelenséget vet fel, a három világrésznek a harcát egymással, továbbá a kapitalizmusét és a kommunizmusét, mind a kettő egyformán, ismerősen ronda.
    N. P. M.: És mindkettőt láthatatlan központi agyak irányítják, hogy Orwellnél maradjunk. A legvéresebb század központi agyát úgy hívják: Moxom 20, aki és ami mindent hall és mindent lát. Ez az irányító szervvel cselt vet eléd és beléd, nemcsak irányít, de olykor verset is írat veled, akkor, amikor észre sem veszed, hogy nem a lelked költi „ihletetten” a „köl-töményt”, hanem ama sorokat kezed írásával, megrendelésre valaki más komponáltatja veled.
    F. GY.: Épp erre akarok rátérni. Mióta Arthur Koestler meghalt, s most, hogy a szovjet kommunizmus megbukott, összeomlott, hirtelen úgy tűnik, hogy Koestler munkája egy nagyon korszerű, jól megírt riportkönyv lett mindössze. George Orwell azonban valami olyat írt meg, ami nincs, ami nem volt, nem is lesz. És mégis képes volt az egész társadalom belső struktúráját felemelve megmutatni. S azt is, ami mögötte volt és van. Koestler is ezt szerette volna, de ő mindössze egy esetet írt meg úgy, történelmi perspektívába ágyazottan, mint ahogy valaki, mondjuk a XIII. században, egy bányász életét dokumentálta volna. Ilyen könyv a Koestleré. Mihelyt az idő változik, az érdeklődés úgy kezd lassan kihűlni iránta. Az Orwell könyve iránt azonban nem szűnik az érdeklődés, mert az a fantázia szüleménye, olyan, mint a Gulliver.
    N. P. M.: Arthur Koestlerről azért ejtsünk még néhány mondatot, mert tudomásom szerint ő az, aki általatok (általad?), az angol emigrációban élők közbenjárásával Magyarországon többeket is kimentett a börtönökből, megmentett a kivégzéstől: forradalmárokat, magyar írókat, 1956 után, a kádári éra legkegyetlenebb időszakában, még jóval a konszolidáció előtt. De hogyan történhetett mindez, mikor itthon, 1956 után megmenteni életeket, halálra ítélteket, szinte lehetetlen volt. Magyarországon ’59-ben, sőt még ’60 után is akasztottak, kivégeztek ártatlan embereket, fiatalokat is.
    F. GY.: Az, hogy valakikért Athur Koestler mondjuk mit tett, az bizonyos értelemben számomra még most is rejtély. Ő lényegében egy igen jeles újságíró volt, újságírónak jobb volt, mint írónak. Ezt az is bizonyossá teszi, hogy jóval többet tudott elérni az újságírói munkájával, mint írói munkásságával. Íróként is nagyon híres volt persze, és sokfelé ágazott az érdeklődése. Ugyanakkor bizonyos dolgoknál rögeszmeszerűen megragadt. Tudom azt például, hogy kedvelt ugyan engemet, de igazán mégsem szeretett. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem? Tudod, mit mondott? Hogy, mert nem voltál soha kommunista, és azért nem tudlak szeretni. Szerinte minden rendes ember azon kezdi, hogy kommunista lesz. Azután meg, természetesen, csalódik legvégül.
    N. P. M.: Ezek szerint ő volt az, aki kommunistaként leveleket írhatott magyarországi elvtársainak. De miről szólhattak azok a levelek?
    F. GY.: Ezt nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy amikor engem magyarok támadtak angol lapokban, akkor ő nagyon határozottan odaállt mellém, s nagyon élesen kiállt mellettem. Pedig nem kértem őt soha semmilyen kiállásra. De egyszer, amikor egy társaságában valakinek azt mondtam, hogy Koestler a verseimet nem szereti, mert hiszen nem fordít semmit tőlem, akkor elküldte nekem, nincs nálam az angol verskötetem, megmutatnám, ahol az egyik verseskönyvében két versemet is lefordította.
    N. P. M.: S nem ő volt az a valaki, aki a nyugat-európai kommunista írók közül közvetlen kapcsolatban állt Hruscsovval?
    F. GY.: Nem. Hruscsovval nem is lehetett kapcsolata, mert hiszen nagyon ellenséges volt vele. De ő tudta, hogy mit kell tennie, hogyan kell engedményeket kiszorítani az elvtársaiból, mert nagyon okos volt, szóval az a tanács, amit egy nehéz helyzetben lévő embernek ő adhatott, az akkor nagyon, de nagyon sokat ért. Sokszor életmentő volt.
    N. P. M.: Tudomásom szerint Kádár Jánoshoz érkezett az a bizonyos, ’56-osakat felmentő levél vagy távirat.
    F. GY.: – Kádárnak nem ő írt! Bertrand Russell-lel küldettük mi (az Irodalmi Újság szerkesztői: Pálóczi, Ignotus, Faludy – a szerk.) közösen, Koestler tanácsára, azt a bizonyos táviratot, amelyben a filozófus jelezte, hogy amennyiben nem részesítik kegyelemben a halálra ítélteket, úgy, ő kénytelen lesz Hruscsovot arról tájékoztatni, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni a Béketanács ülésein és a szovjetbarát megnyilvánulásokon. S ez a távirat mentette meg Gáli Jóska meg Obersovszky Gyula életét. Szóval Koestler tudta mit kell ellenük tenni. S ezzel egy időben az angol összeköttetései is óriásiak voltak. Épp akkor jártam nála, amikor a Gáli és az Obersovszky ügye volt napirenden. És ő azt mondja, „Telefonálni kell neki…!” Mondta ezt reggel háromkor. Mondom: „Kinek?” Azt mondja: „A munkáspárt vezérének, G.-nek.” „Reggel háromkor nem lehet G.-t felhívni.” Azt feleli erre Koestler: „Miért ne lehetne, emberéletéről van szó.” S ment a telefonhoz. Ugyanezt tette Déry Tibor esetében is. A telefonnál a titkár jelentkezett, s az mondja: „G. úr alszik.” Koestler erre: „Akkor keltse fel!” Felkeltették G.-t, s az máris jött a telefonhoz. Koestler tovább beszélt határozottan, hogy, uram, azért ébresztettem fel, mert egy ember életéről van szó, Déry Tibor magyar íróéról. Hát, így! Így változott a világ akkor, hogy a munkáspárt vezérét egy író felhívja hajnal háromkor, kiugrasztja az ágyból, és még bocsánatot sem kell kérnie természetesen, mert emberi életek megmentéséről van szó.
    N. P. M.: Ebben a történetben mára nézve is van valami örvendetesen ígéretes, már ami a politikát és a politikusokat illeti.
    F. GY.: Milyen derék ember ez a Déry Tibor, és milyen rossz író, vélekedett Koestler azon a délutánon, amikor először valaki elmesélte neki, hogy milyen nehéz helyzetben van Déry.
    N. P. M.: Déry Tibor itt ült Vácott.
    F. GY.: Déryt ki kell mentenünk a váci börtönből, mert egy kitűnő író, segítenünk kell rajta, mondta Koestler, nem sokkal később. S közben azt találta ki, s telefonban el is mondta a tervét G.-nek, hogy holnapután, amikor Moszkvában lesz, tegye szóvá az ügyet Hruscsovnál. Amire, ha Hruscsov úgy reagálna, hogy „Mi közöm nekem Magyarország belügyeihez?”, az nagyon jó volna, mert akkor épp azért, merthogy egyiküknek sincs közvetlen politikai köze az ügyhöz, mint jó barátját rábeszélheti Nyikita Szergejevicset arra, hogy járjon közben, engedjék szabadon Déryt. „Jó, fogok neki szólni!” – ígérte meg G.
    N. P. M.: Egy hét múlva Déryt kiengedték a váci börtönből. Ez, gondolom, csodának számított egy olyan ember számára, akit kilenc évre ítéltek. S akit akkor, 1960-ban, hogy hogyan és miért, azt persze itthon senki sem tudhatta, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozata értelmében háromévi próbaidőre felfüggesztettek. Mindezt azért tudom csak ilyen pontosan, mert D. T. úr börtönévei címmel közöltük a Katedrális 1991-ben megjelent első számában Markovits Ferenc rádiós dokumentumjátékát, amelyben Déry és édesanyja, valamint Déryné és Luca, a házvezetőnő levelezései szerepeltek. S amiből az vált világossá, hogy a Mama egész életében mit sem sejtett arról, hogy az ő fia börtönben van. A menye írta a fia nevében a „börtönleveleket”, amelyekben ilyesmiket írt, idézem: „Drága Mamus! Mi itt a hegyen hamarosan készen leszünk a filmforgatással, és valószínűleg egy hétre Genovába utazunk, hogy megkezdjük a földközi-tengeri hajóutat, és megcsináljuk a szükséges tengerparti felvételeket. Őrülten boldog vagyok! Képzeld csak el a Földközi-tengert nyáron! És mindezt a legnagyobb kényelemben, egy első osztályú óceánjárón! Az út végeztével valószínűleg Marseille-ben, Barcelonában szállunk partra, ahonnan Párizsba megyünk.”
    A fiú meg arról nem tudott, hogy közben meghalt az édesanyja, mert helyette is a feleség írta meg a válaszleveleket.
    Ő tudomásom szerint, abban a hiszemben jött ki a börtönből, hogy a Mamus él. Ahogy erről nyilatkozott, az is ezt a feltevést erősíti, hogy ti. „Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a váci fegyház kapuján, és beültem egy taxiba a feleségem mellé, már megbocsátottam mindazoknak, akik véleményem szerint börtönbe juttattak, és ott őriztek. Túláradó életöröm volt bennem, azt hittem, most már az enyém a világ.”

    N. P. M.: A mai helyzetben mégis mit javasolsz, pontosabban mit üzensz a harmadik évezred emberarcú lényeinek?
    F. GY.: Hogy is lehetne üzenni?! Mindenki, aki a messzi jövőnek üzen, abba a tévedésbe esik, hogy olyasvalamit üzen, ami egészen biztos, hogy nem lesz időszerű, mondjuk húsz év múlva vagy harminc év múlva. Mindenesetre én azt hittem, amikor hazajöttem, nem hittem, de reméltem, hogy a szovjet összeomlásával egy nyugodtabb és békésebb, boldogabb élet vár ránk. Nem így történt. Az, ami most jön, akik csinálják, mondta Ernst Renaud, azoknak is idegen, hát még nekem, aki nem csinálom, én milyen messze vagyok tőle. Nem tudni, hogy mi jön. Teljesen másra készülünk, mást várunk mindig. Én attól félek, hogy az erkölcsi züllés és összeomlás mellett egy atomháború, egy roppant túlnépesedés, a bacilusok elgazdagodása és gyilkossága, a természet pusztulása miatt éhínség jön, és töröm a fejemet, hogy az emberiség ezt hogyan tudja kivédeni. Most még nem látom az utat.
    N. P. M.: Máskor is voltak már ilyen széteső korszakok.
    F. GY.: Ennyire, mint ma, nem voltak.
    N. P. M.: Gondoljunk csak Symachus, az utolsó római császár válságoktól terhes korára, vagy a virágzó, majd idővel összeomló görög városállamokra, a széteső Athénre.
    F. GY.: Ennyire azért nem voltak kilátástalanok azok az idők.
    N. P. M.: Én nem tudom, hogy, mondjuk, Szókratész kora mennyire volt morálisan jobb állapotban, mint ez a mostani.
    F. GY.: Nézd, ő azt hitte, Rómában Adrianus császár kivételével bizonyos mértékig mindenki azt tartotta, hogy a birodalom örök. Ma már biztosan tudjuk, hogy a nagy birodalmak összeomlanak.
    N. P. M.: Igen, ezek a tények. De valóságosan, erkölcseiben, morális alapállása tekintetében hány olyan igaz ember maradt, aki elé, ha kiteszik a méregpoharat, mert, mondjuk, az emberiség ellen vétett, bűnt követett el, akkor az a valaki, bűnbocsánatot remélve, fenékig ki is issza, ami a pohárban van?
    F. GY.: Ebből a szempontból most még mindig jobban állunk, mint mondjuk az ötvenes években.
    N. P. M.: Ez gyenge vigasz, azt hiszem.
    F. GY.: Mégis több derék, több tisztességes ember van ma, ha körülnézek, látom és tapasztalom. Több jóravaló ember van most, mint régen, hidd el, hogy sokkal több! Csak az a baj, hogy átütő ereje nincs annak, amit tesznek. Na, mindegy, ez már másfelé visz. Valójában meg kell mondanunk, hogy nem tudjuk, hogy holnap mi lesz, csak tisztára reménykedünk. Remélünk egy szebb és jobb jövőt. Én ezzel fejezném be a mai elmélkedésünket.
    N. P. M.: Én pedig Villon szellemét újra megidézve azzal, hogy:

Mindent tudok hát drága herceg.
Tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

^* Faludy György 1995. március 30-án járt nálunk Vácott. Mi már jóval előtte megismerkedtünk. Egy csobánkai „Szivárvány”-os irodalmi találkozón mutatott be bennünket egymásnak a házigazda, Mózsi Ferenc. Akkor, azon az esős, párás szeptemberi napon, mintha kizökkent volna az idő, műanyag kannából borozgatva, egy kempingben az asztal tetején lóbálva lábunkat a langymelegben, szinte észrevétlenül átbeszélgettük az egész éjszakát. Épp abban az időszakban újítottuk fel „Fiestá”-s színtársulatommal Burns–Villon Vidám koldusok című korcsmázóját, „anarchista kántátáját”, ami eleve bőséges kérdeznivalót szolgáltatott. Már pitymallott, amikor még mindketten úgy éreztük, hogy volna mit mondanunk egymásnak, de orvosa rendelésére Gyurkának már éjfél előtt ágyban kellett volna lennie. Ezért aztán megállapodtunk abban, hogy hamarosan folytatjuk majd ezt a szépbe szőtt, emlékezetes beszélgetést. Így kaptam meghívást tőle Szent István körúti lakásába, majd így kerülhetett sor arra a Madách körös, Új Urániá-s váci találkozásra, amelynek néhány gondolatát most búcsúzóul írásban is felidézzük, itt az Ő örökkéva(l)ló emlékét szívvel, kegyelettel őrizve.

(N. P. M.)