Sütő Csaba András

a félkegyelmű

tíz perccel már negyed hét múlt
kiömlik a csendből a funky és a cool
a síkon a ritmusok ütnek, gyűrűző hullám,
a levegő rombol, épít, s dermed legott megint
enyhet adón kezdi a remegést.

több pontból. ugyanaz a hang.
hívnak. halkan, hangosan.

mi nyeli a hangot. mire fűzi fel a néma magát, mi mintákat üldöz a fény
mert a teremtés, nos, a teremtés oké. azoknak, akik arra érkeznek. rája
hogy mennyi az annyi. hogy hány a világ csodája

egy kertben egy ember. egyben néhány gép pihen. dolgozik is, forog, halad, grasszál
nagy por ülepszik és a téglák között lassúdad csorran a habarcs

látható. lesz. a vakolat. és látatlan a kötés.

egy emberből, több hangon, ugyanaz beszél.

mondanám még; neked és neked nektek, arctalan sokaságnak,
                                    (bontott, szélfújt terebélynek, sík mezőn hanyatt terülve)

az ember egy. és több a hang
élnél vele, élnél velük.
élnél soha, élnél nélkülük.
de csak ez van. kaptad, adatott.

ön. tudat. talan. talán, ha van. mert gondolni adta az élet;
ezt a kertet, ezt a házat, másik otthont, s húzott magából
színes szalagot, s ha este mindenki be és majd mindenki el,
a félkegyelmű jön elő, füttyöget és dudorász,

alszanak lent. feljebb is. az emeleten. a rögökön néha átfut a szél. és borzong akkor az elterült, feltápászkodik. négy lábra áll. vonyít másít hát, a végső soron. és véglegesít.

ha pontonként menne. hogy első. és második.
de (a) közben is. élni kell.
vagy áttűnni, lassan, hirtelen.

a hívő, a hitetlen. a rongyok között, sóhajtó rugók felett. magas dunnák közt. odakint, a földeken. bent, a sápadó fénynél. és nem látni, mi van legbelül. tűrjük, azért. eltűrünk eltűnni hányat. élni kell. ha ismernéd, hiszem, kedvelnéd vérszívóidat. de csak a végét lesed. lecsap tenyered.

ahol a fény, ott a jó. ahol a sötét, ott se rossz.

csak amit lábad ismer, azt fogadhatod; hitedül, társadul, halálos ellennek.

Mondanám, ha nem hiszed.
           a föld még mindig kerek.
                      a rögök rendetlenek.
                                 soraik feltelnek; vízzel, ízzel, hagyott magokkal.

sárban ázik – szárba szökken.
a gép zökken, megáll.

tapos a láb. és leng a kéz.
kétoldalt, amiképp.
lassú tekintet pihen. a földeken.
a föld is, zaklatott szolga, elpihen.
karjára hajtom fejem. fölötte nézek el.
néhol a fű. másutt sarjadó vetés.

szürke házak rejtik a lerabolt semmit, és emberi sírás fut fel a tőtől a tetőig. emelt tekintet, az ég felé. lélekből fakad. testből sír. erőtlen könnyek maszatolnak. s a felhőkből egyszerre megered. versenyt a széllel. a csepp a földre hull. robban. eltörik. nemzés, a nemléttel szemben.

e tekintetben, mit utánuk vetek, csak termékeny vigasz. folt vagyok, vászon aljára szökve. vízszintesen menekülök. imám féleszű. lassan földet ér a zápor. hálásan gubbaszt a zöld. életben fuldokolva. vizes haját törli el. fátyolos szeme elől. a félkegyelmű. időt sejt, óráját nézi. hát persze. fél nyolc van, fél nyolc.

mint élet, halálok között, előtt és után
mint falakon elfutó kárásztestű fény
mint pikkelyen foszló majdnem-homály
mint csavart tagú fák, sorsukat fogadva
mint elemek, akiknek nem fáj a semmi sem
mint mosoly, ami a teret tölti el
mint kétely, amely maradni tart, menni hiteget
mint olvadt hólé, mint felforró beton
mint a víz; ad, elvesz és nem okol
mint testek, amint sokszor ismétlik azt
mint lélek és lélek, amibe nem szorul ugyanaz
mint átok, mely testedről a terhet elveszi
mint áldás, mi megtartja, adja és elveti
mint magvak, mint évszak, mint táj
mint fájdalom, öröm, mint tűz és a víz
mint hajlam, mely jobbára tenni segít

e lélekben nincsen bársony. lapos függönyök mögül előhajol. és taps nem dördül, hang nem hördül. csak. éppen. megint. csak. zöld lesz. a határ. az ég csillagos. aláállok jó esőnek. teknőben fürdöm. élettelen habok áznak le rólam. alakom se foszlik.

eltelik tüdőm. élettel, semmivel.
közöm csak veled van.
azontúl senkivel.

az előbb még, mondod azután ilyen volt ez ilyen az ez ésszel fel sem éred csak látod hogy eltűnnek a fák részvéted aggasztón csökken a tájban tiszteled még a bokrok tövét elvágod a szárát tartod vízben kötöd szárazon mosolyt indázol a sápadt arcra színét nyerni vissza s nem veszíteni el

hullám öleli körbe, a víz alámossa
                                                            nem tudod, végleg, tekintetbe menteni.

Hallgatok is. Csak a felszín tűri a locsogást, és oly kevés, ami mögötte van.