Gyurkovics Tibor–Szemadám György

Az alkotás forrásvidéke

Egy fejezet a készülő beszélgetőkönyvből

    Gyurkovics Tibor: A közemberek – ezek a neonaiv halandók – azt hiszik, hogy az alkotók értelmes emberek. Ez egy teljes tévedés. Az igazi alkotó az nem az eszével alkot. Ebben talán majd meg is egyezünk. Én arra jöttem rá rövid életem hosszú folyamán, hogy egy műben, például a kedvenceim közé tartozó festményben vagy versben vagy zeneműben, de épületben is legfontosabb a „löket”. Ennek a „löketnek” nemcsak intelligenciai és észbeli tárházai vannak, amiből ez előáll, hanem ez egy biológiai fedezet. Ez a biológiai fedezet az alkotók személyisége. Sokan elemzik, hogy az alkotót milyen mértékben határozza meg a genetika, aztán a gyerekkor, aztán a tanultság, a nevelés és a társadalmi és történelmi viszonyok, de én mindenekfölött arra hajlok, hogy a „löket” egy genetikai alapadottság, amely művészetet hoz létre. Számomra a művészet mindenestül biológiai kérdés aztán. Aztán, ahogy Márai ezt gyönyörűen írja, természetesen technika. Természetesen kell tanultság, műveltség, szerkesztőképesség és sok minden, de azt a bizonyos elemet, azt a csillagi kis port, azt mi a saját fizikumunkból, biológikumunkból merítjük szerintem. Az igazság az, hogy valami gondolat, valami ötlet, valami tartalmi mag biztos van, de ami a művet művé teszi, az a biológiai erő, ami az alkotóban működik. Hogy működik ez? Én elsősorban költő vagyok, és ezért erről tudnék beszélni. Hogy mondjak példát anélkül, hogy bántó lenne? Éppen Márait, ő például nagyon sokszor nincs a birtokában ennek az úgynevezett biológiai elemnek. Itt van például a leggyönyörűbb verseinek az egyike, a Halotti beszéd, vagy a Mennyből az angyal, az ’56-os. Tartalmilag fölível és elmond mindent, és ezáltal egy hatalmas költemény lesz. Így írt verset tulajdonképpen Illyés Gyula is. Ehhez viszonyítva én másban hiszek. Én abban hiszek, hogy olyan nyomások, olyan belső, szinte megérthetetlen feszültségek adódnak az alkotóban, amelyet a német szó jól fejez ki, amit azóta megcáfoltak, dichtungnak mondja a költeményt, mert a dichten sűríteni, hogy az a bizonyos atomrobbanásnyi állapot bekövetkezzék. Ez nem intellektuális jellegű. Ha megnézem Illyésnek a legnagyobb verse az Egy mondat a zsarnokságról vagy A genfi emlékmű előtt, de ha megfigyeled például Bartókot, akkor látod, hogy Illyés egész gondolatrendszere belekerül a bartóki zenébe, és nagyszerűen megjeleníti. Ott vonítanak és ordítanak a tülkök, és modern minden, csak az egész nem Bartók, mert ő nem Bartók Béla-kaliberű költő. Ellentétben történetesen, anélkül persze, hogy ez egy verseny lenne, József Attilával, akinél minden úgy dichtungolódik, úgy préselődik össze, hogy a saját diktológiájává válik. A költemény legtöbb esetben ez. Én a legtöbbet ezektől tanultam, Villontól, József Attilától, Ady Endrétől, Sinka Istvántól. Hogy én mint költő hogy működöm, érzékelhető lesz talán az alábbi versemből:

Látnok

Így élek tíz-húsz éve már,
hogy látom, amit nem lehetne,
darabosan szemembe áll
a dolgok fényes, égi rendje,
mint fekete s arany tövis,
mely a csontok közé fúródott,
benyomva tarkómig, tövig
szememben állanak a dolgok.

Hogy vijjogok és kiabálok,
mint őrült állat, akit a
buja vadászok eltaláltak,
szemébe fúródott nyila
az elmúlásnak, látva-látja
a levegőt és a halált,
zuhan a végtelen világba,
akit a fegyver eltalált.
Befelé, a szemhéjak árnyán
meglátja tollam és hajam,
meglátja gazdagon és árván,
homályosan és pontosan,
karmai közt a levegővel,
mely meleg, mint a híg arany,
meglátja rettentő erővel,
ami történik, ami van.

    Szemadám György: Egy műalkotás az én szememben, már amit igazi műalkotásnak tartok, lélegző, élő valami, és mögötte mindig látom az embert, a személyiséget. Az ember pedig, amit mi ismerhetünk belőle, illetve amit ő ismerhet magában, az csak a jéghegy csúcsa. Ez az értelmes, gondolkodó része. De ott vannak a mélyén őáltala sem ismert késztetések, ösztönök, a Jung által archetípusoknak nevezett „zárványok”, és az ember áshatna talán még mélyebbre is. A művésznek meg kell tanulnia azt, én legalábbis így gondolom, mindent meg kell tennie azért, hogy az értelmét pallérozza, de a művészet maga semmiképpen nem csak ebből táplálkozik, hanem az Isten tudja csak, hogy honnan jön. Nagyon sok okos embert ismerek a képzőművészek között, akik semmire nem mennek az okosságukkal, és ismerek olyan alkotót, aki meglehetősen gyenge értelmi képességű ember, de valahogy érzi az anyagokat és a színeket, s szinte nem tud rosszat csinálni. Valami elemi, ösztönös, érzelmi adottsága van, amivel nem lehet versenyezni. Az ember csak akkor válik emberré, illetve művésszé, ha ezt az egészet egységben tudja tartani. Azt hiszem, igazán nagy műalkotások nagyon sok esetben úgy születnek, hogy az alkotójuk abban a pillanatban nem is nagyon érzékeli, hogy most mi szólalt meg benne. Az én mesterem, Vaszkó Erzsébet azt mondta: „Gyuri! Rengeteget kell tanulni mindenről. Mindent meg kell tapasztalni! Töltekezni kell! De mint amikor egy forrás alá vagy a vízcsap alá odatartok egy poharat, először megtelik a pohár, majd a következő sugár kiloccsantja belőle az összes eddigit vizet, és ez az üresség az ideális állapot az alkotáshoz.” Erről az ürességről beszél az egész keleti filozófia, ami nem a semmi, hanem a mindennél több. A világ origója. A Középpont. A Teremtőnek a lényege talán. És ahhoz, hogy a teremtő ember imitálja ezt a Teremtőt, ilyen állapotba kell tudnia hozni magát. Na már most, csak a képzőművészetre szorítkozva, ez azért végül is kétkezi munka. Rendkívül sok technikai trükk és tanultság szükségeltetik hozzá. Nem véletlen, hogy a Waldorf-iskolában a gyerekkel könyvkötészetet, cipőfelsőrész-készítést és mit tudom én, mi mindenfélét tanultatnak; mert az ember elszakadt az őt körülvevő világtól. Valaha én, még gyermekkoromban, saját magamnak készítettem a játékaimat, és nemcsak én, hanem az összes korombéli gyerek. Az íjtól a csúzlin keresztül a vízimalomig és a gombfocicsapatig mindennek megvolt a trükkje. Amikor például csúzlit készítek, akkor tanulom az anyagokat. Hiába szép villás az az ág, ha bodza. Nem használható. Tudtuk, hogy a tejgumi milyen, és hogy melyik bőrt lehet a legjobban használni. Amikor a világ tárgyi valóságával ilyen közvetlen, primitív kapcsolatom van, valahol tanulom a világ rendjét. A mai gyerekek sajnos már csak legóból építenek. A múltkor a fiam mutatott egy ilyen legokészletet, hogy hajót lehet építeni belőle. Hát, tényleg, ha nagy távolságból ránézel, olyan, mint egy hajó, de ez úszni a büdös életben nem fog. De olyan, mintha hajó lenne! Ez egy „mintha hajó”, és miután „mintha világban” élünk, ezek is ilyen „minthák”. Ugyanakkor a képzőművészetben ott van valami jóleső egyszerűség. Összemaszatolódni az agyagtól, a színeket összekeverni, tocsogni ebben-abban, kipróbálni mindent, amit lehet, s folytatni ezt a leginkább anyagba ragadt, legalvilágibb, sőt -ördögibb manuális kézi tevékenységet. A másik oldalon meg ott van az emberi szellem. Ennek a kettőnek az érintkezési pontját megtalálni, azt hiszem, ez a dolog lényege.
    Gy. T.: Először is hallgasd meg a Varázsló című versemet, így szól:

Varázsló

Arcát az égre fintorítja föl
és lába, mint virágok gyökere,
a mélybe nyúl, a föld alá,
hol elporladt a sok-sok anyaöl.

Fondorlatával bodorítja szépen
a hervadó kék, sárga színeket
és tépdesi az élő ízeket
a bogarak halotti jelmezében.

Nem értem őt. Fejére húzza lassan
a látomást, az omló szemfedőt
s arcára vonja azt a sok erdőt,
mik néma jelként szállnak a magasban.

Az éjszaka megmoccan valahol.
A fény törik, mint hófehér üveg
ezer darabbá. S ő, a rémület
kormányosa, számlálja élüket:
hajlong, tusázik, vért köp és dalol.

    Két dolgot szeretnék hozzáfűzni. Az egyik az, hogy az alkotó: tolmács. Nagy fölső erők tolmácsa, és médium, aki megszólal az istenre vagy a sorsra. Ez általános elvű igazság, én is így gondolom. De egy icipicit mindig idegenkedtem, hogy ez az igazi és teljesen hiteles, átfogó keleti tan engem ellepjen. Mert olyan mértékben nagy a divatja ennek, hogy már mindenki zen buddhista lett, és én úgy érzem, ezek azok a keleti tanok, amelyben „vak ügetését hallani hajdani eltévedt lovasnak”. Én inkább afelé hajolnék, hogy a saját, akár hun, akár szarmata, akár, ha ez nem volna teljesen illuzionisztikus tudománytalanság, vagy legalábbis nagy részben kideríthetetlen háttér, sumér származású, itt élő, itt született ember idővel, a nagy pusztákról bejőve, még eltávolodott attól, amit a kínai vagy az indiai úgy hordoz magában, mint magát a lét értelmét. Minekünk nincsenek ekkora tájaink, hegyeink, tengereink, vizeink, felhőzetünk. Én úgy érzem, hogy ezt a hatalmas mindenséget az egyedbe sűríti az európai alkotó, s hogy ez igazán a biologikumban robban, nem pedig ezekben a távol-keleti vagy fél-keleti tanokban. Ez az egyik, amit mondani akartam. A másik, amit a sár pacsmagolásáról mondtál, azzal száz százalékban egyetértek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a versben a technikát, a hangzást, a rímelést, a játékot olyan mértékben meg kell tanulni, hogy az egyrészt bravúr legyen, másrészt teher is. De szólni kell a személyről is, aki annak ellenére, hogy évtízezredek határozzák meg, és valóban az egész kollektív jungi mélytudat is belezenél abba, hogy ő milyen állapotban van, amikor ír, úgy, hogy Freud hozzá képest tényleg csak egy kedves gimnazista ilyen értelemben, de a lényeges, hogy ez az ős-mély egyszer csak egy tragikus, zárt rendszerbe kerül, és ez történetesen Szemadám György.
    Sz. Gy.: De még van valami, ami lehet, hogy miszticizmusnak hangzik. Rám nagy hatással volt Hamvas Bélának Az öt géniusza, mely arról szól, hogy vannak bizonyos, földrajzi tájhoz is köthető rejtélyes erők, amelyek befolyásolják, meghatározzák az embert. Például minket itt, a Kárpát-medencében. Vajon miért van az, hogy itt csak nagy magányosok születnek. Követhetetlen emberek. Nagy, magányos hegycsúcsok. Mondok néhány nevet, csak pár a képzőművészek közül: Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar, Farkas István, Mednyánszky László; de folytathatnám tovább. Úgy látszik, hogy ezen a tájon ezt a „muszáj-Herkulesség” járja. Mintha az egyéniségeknek sokkal nagyobb szavuk lenne, mint máshol. Úgy tűnik, hogy az ember ezen a tájon rendkívül sok erőt, adottságot, sőt isteni sugallatot kap, ennek a megszólaltatása azonban valahol magát az embert is tönkreteszi. Mintha ennek a sugallatnak túl nagy lenne az ára. Gulácsy megőrült, Csontváry éhen halt, Farkas Istvánt megölték, és sorolhatnám.
    Gy. T.: Kérlek szépen, ne haragudj, hogy közbevágok, de fölsorolhatnék rengeteg remek költőt is, szegény Bella Pistától, Marsall Lászlótól egészen Dobai Péterig. Az fogalmazódott meg bennem, hogy tudomásul lehet és kell venni: három ember, öt részeg, ez a magyar költészet. Ezek az emberek olyan mértékű feszültségben éltek vagy élnek, hogy egyszerűen mellékessé válik az alkotás, és a feszültség ellen isznak. Kosztolányi is csak odaszaladt a kokainjához, ahogy Ady végigitta az életét, mint ahogy Krúdy is halálba itta magát.
    Sz. Gy.: Istenben boldogult Mezei Ottó csinált egy kiállítást a hetvenes évek avantgárdjáról, valahol Szegeden, és megtisztelt azzal, hogy én is szerepelhettem ott. Végignéztem a kiállítók listáját. Már nem emlékszem, hogy hányan voltunk, de ott döbbenten néztem, hogy csak az én generációmból körülbelül negyven százalék az „elhullás”. Negyven százalék volt az, aki meghalt, elment, disszidált, elhülyült, elitta, elmebeteg lett, abbahagyta, feladta, és sorolhatnám. Ilyen gazdag ez az ország? Én meg nem is akartam eredetileg képzőművész lenni. És itt szeretnék személyes, önvallomásszerű hangot megütni, hisz itt valami arc poeticának is talán helye van. Én ugyanis annak idején nem képzőművésznek vagy íróembernek, egyszóval nem művésznek készültem, hanem becsületes tudósemberré akartam volna válni, de hát olyan szerencsém volt, hogy részint a származásom, sőt maga a nevem nem tette lehetővé, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia–kémia szakára járjak. Azt hiszem, hogy Isten ujja kimozdított engem ebből a helytelen gondolkodásból, és egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy segédmunkásként dolgozom a Budapesti Állatkertben, ahol egy oroszlánketrecet takarítok éppen, tizenkilenc évesen. Osztálytársaim nagy részét felvették egyetemre, engem nem. Akkor végiggondoltam magamban, hogy tulajdonképpen szerencsés helyzetben, éppen nullponton vagyok. Itt most bármit kitalálhatok. Most bármi lehet belőlem. Számot vetve a képességeimmel abban biztos voltam például, hogy atomfizikus nem leszek, ám eszembe jutott, hogy mi lenne, ha esetleg színész lennék. Én korábban színjátszó körben szerepeltem, verset mondtam afféle jól hadra fogható exhibicionistaként. De ez egy rendkívül sérülékeny dolog, mert ha az ember kiáll a színpadra, és nincsenek folyamatosan sikereid, azt rendkívül nehéz elviselni. Ha Latinovits Zoltánra gondolok, aki szintén kívülről tört be a színészi pályára, akkor nem tudom, hogy korai öngyilkosságához nem járult-e hozzá ez az önemésztő frusztráció. Én akkor, hisz közben rajzoltam és festettem is, felfedeztem, hogy a képzőművészet mögé jól el lehet bújni. Az ember áltathatja magát azzal, hogy én ugyan zseniális képeket festek, csak a világ nem ért meg, de talán majd az utókor fel fog fedezni. Jó! Ez persze nevetségesen karikírozott és rendkívül primitív álláspont, de akkor nekem valamibe kapaszkodnom kellett. Takarítás közben kiléptem a ketrecből, és mivel tudtam, hogy a szomszéd ketrecben takarító idős kollégám, aki amúgy valaha hortysta katonatiszt volt, és aki öt évet ült Rákosi börtönében, amatőr festő, és így tanácsot tud adni, megkérdeztem tőle: „Zoli bácsi! Hol lehet olajfestéket venni?” Talán az első vagy a második fizetésemet kaptam akkor. Mert, ugye, egy komoly hazardírozó ember nem szarozik azzal, hogy rajzolni tanul vagy akvarellezik. Nekem olajfesték és vászon kellett rögtön. Akkor még az Izabella utcában volt a művészellátó bolt, nekem Zoli bácsi meg is mondta. Felvettem a fizetésemet, vettem egy festőállványt, vásznakat, olajfestékeket, és attól kezdve elkezdtem festőművész lenni. Pont. Az egyébként egy szörnyű szürke kor volt, a szokásos szamárlétrákhoz sem nagyon volt kedve az embernek, aminek én már az első fokára sem tehettem föl a lábamat, ezért ebben a beszorítottságban az ember kénytelen valami abszurd megoldást kitalálni. Valami olyasmit, ami halálmegvető, ami valami dupla vagy semmi. Szerintem ez az egyik magyarázata annak, hogy a kortárs, ma ismert és nagyjából velem egyidős képzőművészeknek jelentős része nem végzett képzőművészeti főiskolát. Mi valahonnan ki akartunk törni; nem az önmegvalósítás kedvéért, hanem magunkat akartuk megmenteni, ugyanúgy, mint az első világháborús lövészárokban az a katona, aki mindenféle marhaságot faragott, mint a börtönben ülő ember, aki az összerágott kenyérbélből sakkfigurát készített, vagy a kiskatona, aki gyufaszálból Eiffel-tornyot épített. Vagy az iskolapadban ülő gyerek, aki televéste a padot. Én meg akartam mutatni, hogy egyáltalán létezem, és ezt a saját magam számára is be kellett bizonyítanom. Úgy tűnik, ennek a halálugrásnak negyvenszázalékos elhullás az ára.
    Gy. T.: Sok hasonlóság van köztünk, hiszen anyám üldözése ellenére se orvos nem lettem, se azon a tájon nem működtem, ugyanígy színésznek is jelentkeztem, de ott már lefasisztáztak a családom miatt. Jogász se lettem, pedig apám az volt; s az utolsó pillanatban gyógypedagógus lettem. Az egyik osztálytársamnak a nagybátyja volt Bárczi Gusztáv, aki a gyógypedagógus-iskolának volt az igazgatója, így hát oda mentem és gyógypedagógus lettem. Amíg te állatokká vedlettél, és úgy próbáltad az életedet megoldani, én hülyegyerekek közt próbáltam emberré válni. Nekem ugyan nem volt ilyen szándékom, mint neked, hogy mivé lenni, hova lenni, hanem csak valami hajtott, és egyszer csak úgy éreztem, és rá tíz évre meg is írtam, hogy azért lettem költő, mert embernek nem váltam be. Ha belegondolok, hogy én, ez a Rákosi-rendszerben érettségizett piarista diák, akinek doktor Gyurkovics Henrik segédmunkás az apja, mit keresek itt, akkor elképedek. Te egy kicsit az akkori rendszerre is fogod ezt a helyzetet, de én már annyira öreg vagyok, hogy az Istennek ez a szempillantása, ez a „véletlen”, ami egyszer csak azt mondta: ez az ember menjen gyógypedagógusnak, az nem véletlen. Én mint gyógypedagógia-tanár verseket szavaltam, de nem mutattam a sajátjaimat, holott Illyés felesége, Flóra volt a főnököm, tehát rögtön egy költőfeleség mellé kerültem. Na hát, ezzel fogadtattam el, hogy valami közöm lesz vagy volt vagy van a költészethez. Hátha tudok, ha nem ilyent, akkor valami mást csinálni. Aztán a sok saját tehetetlen lehetetlenkedésem egyszer csak egy olyan trapézmutatványra kényszerített, hogy ott ülök ős-szerencsétlen gyógypedagógusok között, akik ilyeneket hallgatnak, és azt mondják, hogy: „A Gyurkovics egy bolond volt. Ezt láttuk már az elején is, de hogy ennyire!?” Na már most ez az egyik része, amit mondtál, hogy a festészet elsősorban manuális munka. Anyagok, festékszag meg minden. Én azt hiszem, hogy az ember nem a munka révén lett ember. Ez egy dicső tétel Engelséktől, de én nagyon sok gyötrelem árán arra jöttem rá, hogy az ember a játék révén lett ember. Ez a játék pedig a majomnak az a zseniális butasága, amelyben egyszerre okosabb, mint az oroszlán, és egyúttal hülyébb is, mert megeszi az oroszlán. Tehát ki kellett találnia valami olyan nagy csapdát, egy gödör felé vonni azt az oroszlánt, és önmagát is föláldozva, hogy a majom legyen a király és a győztes. Ez a hatalmi vita lényege, s ami ebből a művészetre áramlik, az, hogy játszani kell! Játszani az anyaggal, a lehetőséggel, az anyám mellbimbójával, a csillagokkal meg mindennel, és ebből lett ez, amit ma fejtegetünk. Egy magányos majom az ősidőkben eltűnődött, hogy mi a fenéért élek én ezen a világon, és ugye rögtön még nem jutott el odáig, hogy a legegyszerűbb lenne a Szentháromságot föltalálni, és akkor majd csinálunk egy nagy bulit… Ehhez kellett valami zsenialitás. És itt akarok visszatérni arra, hogy miért is biológiai a művészet. Hogy én úgy tudjak erről a lecsüngő fáról átlendülni, mozogni a térben, úgy tudjam bemozogni ezt a teret, hogy az az agykérgemet is fejleszti. Tehát így értem én azt, hogy biológia még a költészet is. Nem egyszerűen a kézmozgás a meghatározó, hanem egyszerűen az a belső mozgás, ami az embert emberré tette. Ehhez még annyit, hogy életveszélyes, amit mi művelünk. Az én legismertebb könyvem erről szól, aminek a címe: Az Isten nem szerencsejátékos.
    Sz. Gy.: Azt hiszem, hogy egész életemben nagy szerencsejátékos voltam. De ma már nem hiszek a véletlenekben, már talán a szerencsében sem, hanem úgy érzem, hogy vannak kivételes pillanatok, amikor közvetlenül érezhetem Isten ujját, amikor mintha kicsit odébb taszítana és megmutatna nekem egy utat. Mondok erre egy példát, mert ez életemnek egy meghatározó pillanata volt, és máig nem fogom fel, hogy valóban ennyire közvetlenül rám szólhat Isten. Szóval ott kezdem, hogy ennek a furcsa Szemadám névnek az örököse vagyok: Simonyi Szemadám Sándor nemcsak pénzügyminiszter, de még miniszterelnök is volt. Nem dicsekszem vele, nincs okom rá. Ehhez képest anyám szegény postahivatalnok volt, öten éltünk hatvan négyzetméteren, és amikor felserdültem és ráadásul még festeni is kezdtem, terpentinszag, kosz, rendetlenség, akkor anyám felvetette, hogy költözzek el otthonról albérletbe. És itt következik a valódi csoda, ami akkor történt velem. Anyám utánament a leendő albérletnek, és valami ismerősének az ismerőse mondta, hogy a Hollósy Simon utcában van egy idős néni, aki ötszáz forintért kiad egy szobát. Akkor már az állatkertben dolgoztam, ki is tudtam fizetni. Szoba rendben, bűbájos öreg néni, aki egyfolytában dohányzik. Megmutatja a szobát, hogy tetszik-e. Mondom: minden teljesen rendben van, a képeket kérem leszedni a falról. Azt mondja nekem ez a néni: „Miért? Nem tetszenek?” „Nem azért – mondom erre én –, de én vagyok a festőművész, hát én fogok ide képeket festeni.” Pár hét múlva beköltöztem, tényleg üresek voltak a falak. Elkezdtem megfesteni életem harmadik olajfestményét, és akkor a néni bekopog. Bejön. Hoz valami kekszet vagy ilyesmit, és azt mondja nekem: „Nem gondolja, Gyuri, hogy ennek a képnek a bal oldala egy kicsit túlsúlyos?” „Mi van itt?!”, gondoltam. „Hát ne vicceljünk! Én vagyok itt a művész!” Az öregasszonyról hónapok múlva derült ki a számomra, valójában ki ő. Ő volt Vaszkó Erzsébet, a kor egyik legszerényebb, legnagyobb tudású, zseniális képzőművésze. Ez, hogy én ideköltözhettem, Isten ujja volt. Csak évtizedek múltával jöttem rá igazán arra, milyen komoly tanítást kaptam tőle. Mondhatnám azt is, hogy szerencse, de ez több annál, ez útmutatás. Azóta komolyan veszem a festészetet, és én, aki korábban egy meglehetősen sivár gondolkozású, tudományos materialistának faragott balfék voltam, amióta festek, istenhívő vagyok.
    Gy. T.: Bennem nem élt ez a bizonyos elhivatottság vagy irányultság, csak azt éreztem vagy az töltött föl, amit mondtam, hogy embernek nem váltam be, és valamilyen módon majd én is fölrepülök. Szakonyi Károly, aki a legjobb barátaim egyike, szeretett modellnek használni engem, mert eléggé ártalmas vagyok a hülyeségemmel, az extravaganciámmal, meg hát szóval egy „figura”, mondhatni így. Tehát azért bennem is volt egy ilyen nagy ambíció, hátha valahogy Jézus Krisztus válik belőlem. De miután a rím a pedig és a töretik, ezt én kihagyni nem tudtam. Ez „csak” a halhatatlanság. Majd mikor én már nem leszek, magyarázd el ezt!
    Sz. Gy.: Van egy pléhkrisztus a Tavaszmező és a Koszorú utca sarkán, a legsötétebb nyolcadik kerületben, mindig friss virág van, gyertya van alatta, és senkinek eszébe nem jut sprayvel ráfújni vagy a tövébe vizelni. Ott, az egyik ház falának szorulva, szerényen, látszólag kiszolgáltatottan, de éppen itt, ezen a helyen kell lennie. Itt van rá szükség!
    Gy. T.: Elegem van a véletlenségből! Apám a Tavaszmező utcai gimnáziumba járt, és a Koszorú utcában volt a mi legutóbbi szerkesztőségünk az Új Idővel. És a véletlenekről még annyit: én együtt voltam Oroszországban a Szakonyiékkal, már mint írótársakkal, Csukással és Csurkáékkal, és én is próbáltam inni, hát úgy, amennyire, az életben maradás határáig, és egyszer én, igenis, akkor bevodkáztam, úgyhogy a Karcsi ébresztgetett narancsokat dugdosva a számba: „Tibor, hát éledj fel!” Mert ő gondozott, ő végül is katonaviselt ember volt. Két évig önkéntes volt, az sem rossz. Ahhoz is hülyeség kell. Megírta a Céllövölde című novelláját rólam, ahol is az történt, hogy ilyen alfás részegségben, másnap, a moszkvai utcán azt mondja nekem: „Te, itt az utcában a kapu mellett nyílt egy céllövölde.” Ez volt a Szovjetunióban, a világ első hatalmának az utcáján. Lő, nagyszerű. Oroszul félig-meddig beszél. Ugrált a pingponglabda, persze vízsugáron, zengett a bohóc. És adogatta nekem a töltött kispuskát. Lelőttem, ami cél jött, gyakorlás nélkül, alfás részegen! Ez az alkotásnak az a pillanata, amikor már annyira összegyűlik az izmokban az a savó, ami úgy csapódik ki, hogy pont akkor rántod meg a ravaszt, hogy lelövöd a zenélő bohócot. Úgy eltaláltam, hogy zengett az egész, és nem lehetett a zengést meg a zenét leállítani. Ez egyszerűen olyan mértékben véletlenszerű már, hogy nem is térek magamhoz. Amikor gondolkoztam azon, hogy érzékeltessem, milyen is az az ihlet vagy költői ars poetica, akkor jutott az eszembe, amit ötven éve az első kötetemben írtam.

Madár

Zúg a madár a táj felett,
szétbontja vastag levegőjét,
ahogy a pára áramába
belevágja keserű csőrét.

Bedobja izmai csomóját
az elébe torlódó égbe
ez a nyers gumi, zúgó labda,
húsok s csontok repülőgépe.

Ahogy a tóba hull a kő
és széttöri a vizek arcát,
a nedves égbe úgy zuhan be
s rácsobban, mint a vízi sajkák.

Verődik, lebben, zúg, hasít
s rugaszkodik e fényes állat,
elébe száll lehelletével
a félig értett elmúlásnak.

Mint elhajított kézigránát
bukik, csapódik, sistereg,
saját szíve áldozatául
szétrobban a mezők felett.

    Sz. Gy.: Eltalál engem ez a vers, hisz akik a festészetemet ismerik, azoknak elsősorban a madármotívum jut eszükbe. De ahogy a madár nálad is hihetetlenül sokféle figura lehet a labdától a kézigránátig, nálam is ilyen a madár. Egy ürügy igazából. Valaha, amikor elkezdtem festeni, nonfiguratív képeket festettem. Miért? Mert nem tudtam rajzolni. Aztán feljelentettek emiatt. Komolyan! Rögtön 1973-ban, ha jól belegondolok, huszonhat éves voltam akkor, egy nulla, egy állatkerti állatápoló, már akkor három per hármas jelentések születtek rólam. Elképesztő! Amilyen nagy dumásak vagyunk mind a ketten, szerintem rengeteg besúgót tartottunk el. Sok embernek adtunk munkát. Szóval az benne az érdekes, hogy valahol a hátsó agyamban tudtam, hogy veszélyesek a besúgók, de nem vettem komolyan az egészet. Ugyanakkor voltak évek, amikor a legszorosabb megfigyelés alatt tartottak: követés, telefonlehallgatás stb. Miért? Nem tudom! Én akkor azt hittem, hogy egy senki vagyok. Közben nagyon is értő közönségem volt, csak én azokat nem ismertem. Aztán avantgárd képzőművészként persze hasonszőrű barátokra leltem. Egy-két nevet feltétlenül szeretnék megemlíteni: Haris Laci és Prutkay Péter barátom a legrégebbi harcostársaim. Ők voltak az elsők, akikkel együtt állítottam ki. Mi nem tudtuk, hogy rosszat teszünk, mi művészként próbáltunk bemutatkozni, de ebből aztán később egyre több baj meg zűr lett. Igazság szerint én emiatt váltam nonfiguratív festőből „valamit ábrázoló” festővé. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy a felszínen majd úgy csinálok, mintha egy madárról beszélnék. A madár nagyon praktikus téma. Bármilyen színű és bármilyen formájú lehet. Festek néha olyan madarakat is, amilyenek nincsenek is a valóságban. Ráadásul a felületen bárhol el tudom helyezni: repülhet, álldogálhat, és kicsi lehet vagy nagy. A sámán madara ez, ami azt jelenti, hogy lebukik, lejár az alvilágba, úszik a vízen, felszárnyal a magasba, és mindenütt az elemében van. A madár mint lélekszimbólum valószínűleg belső önarcképem. Ürügyként használom ezt a motívumot. Ugyan portrét is festettem már, de fél kezemen meg tudnám számolni, hogy hányat. Ebbe igazából nem merek belevágni. Meg olyan alázatos műfajba sem, mint például a csendélet. Ahhoz nagyon sokat kellene tudni a szakmáról. Nekem maradtak a madarak, mert ezeket ismerem a legjobban. Ezek engem elvisznek a magasba, levisznek az alvilágba, megyek velük, tehát a madár, ahogy a versedben is írod, az én esetemben is gumilabdától kézigránátig bármi lehet. A legszörnyűbb, belső, vívódó vadállattól a félisteni angyalig.
    Gy. T.: A Madártani Intézetben vagyunk, ugye, ahol két főmadár beszélget, és ezt a „madarológiát” próbáljuk megoldani, ami egy kicsit szimbóluma is annak, hogy miként váltak el a hüllők és a szárnyasok egymástól, ez a világ engem ezért vonz olyan rettentő erővel.
    Sz. Gy.: A múltkor egy nagyon rosszindulatú vitorlázórepülő azt mondja nekem: „Tudod, a repülés engem is nagyon foglalkoztat, de ilyen betegesen, mint ahogyan te madarakat festesz, az már túlzás. Nem gondolsz arra, hogy a hüllőagyad egy kicsit atavisztikus?”
    Gy. T.: Na igen! Ezek így gondolják, de mi tudjuk, hogy röpülni kell! És nemcsak navigálni, hanem röpülni is kell! A sas röpülni vágyik, most jelent meg az egyik könyvem ilyen címmel. Ezek egyszerűen olyan tények, amiket nem tudsz. Ezek alapgesztusok a személyiségedben. Onnan nem szabadulsz. Ebből az egész alkotáslélektani beszélgetésből, hogy nagy szavakat használjunk, az igazi alkotói mohóság és vágy mellett egy másik végtelen, nagyon fontos vágy is munkált bennem. Pofonegyszerű: a nő utáni vágyakozás. És ez legalább olyan erősen működött bennem, mint az Isten. De van még mit tanulnunk, amit ehhez tudni kell. Ugyanakkor, bármily furcsán hangzik is, de úgy gondolom, ha meg tudok menteni egy gyógypedagógiai mongol idiótát, az számomra fontosabb, mint hogy megírjam a világ remekművét. Ahogy Picasso fogalmazta: egy macska adott esetben fontosabb tud lenni, mint egy középkori katedrális. Van Gogh imája című versem valami ilyesmiről szól.

Van Gogh imája

Én nagyon kevés embert szeretek
            akiknek kilátszik a köldökük
            akiknek lekopott a cipőjük sarka
            akik gyufánál keresnek telefoncímeket
            akik egy kád vízben fulladoznak az őrültek házában
            akiknek szemében kő a könny
            akiknek a mellében tej van
            akikben rákká csomósodott a tej
            akik ásítanak az anyjuk temetésén
            akikre bombázáskor rászakadt a betontető
            akikért hiába imádkoznak olajos gyertyáiknál a reszkető
                                                                              körmű öregasszonyok
            akik honfitársaiké helyett a maguk vérét ontják
                                                                              önfegyelemmel

    Sz. Gy.: Állítólag Beethoven a zongoránál ült, amikor elhozták neki az édesanyja halálhírét. És ő befejezte a kompozíciót, és azt mondta: „Egy pillanat, mindjárt gyászolok.”
    Gy. T.: Na jó, hát olyan fontossá vált egy idő után a társ lehetősége, hogy ebbe belekeveredett maga az irodalom is. Szóval szerelmes alkat, nem egyszerűen ilyen „lefektető művész” voltam. Én beleszerettem emberekbe és reménytelenségekbe, de utólag azt mondom, hogy, egye fene, megérte! Mármint hogy nemcsak a koitusz mennyisége számít. Maradván a madárvilágnál, hiszen a nő hasonlatokban jelentkezik, következik négy, egész rövid kis versszak: a Varjak. Ez az első kötetemből való, s azt hiszem, rólam szól:

Varjak

Maga alá húzott
varjúláb a légben
kapaszkodik meg a
gömbölyű, nagy égen.

hogy le ne csúszhasson,
tartja magát végig
rémült szárnycsapással
a keseredésig,

verdesi a leget,
törekszik előbbre,
emelkedik föl a
sűrű levegőbe,

nem tudja maga se,
mi elől igyekszik,
de fekete párja
fehér havon fekszik.