Dobos Marianne

Útravaló az emberséghez

Vallomások a tanulóévekről

Régóta készülök emlékezésekből könyvet készíteni legendás iskolákról. Benne nemcsak a legendát kelteném életre, hanem azt keresem, mi lehet a legenda alapja. Milyen is lehetett az az iskola például, amely „Nobel-díjasok fialtatójaként” vonult be a világ kultúrtörténetébe. Mi lehetett a titka?

Férfiszoba tele könyvekkel
Jánosy István a Fasori Evangélikus Gimnáziumról

    Dobos Marianne: Ma már elhíresült adoma: Szentkuthyné, Dollyka, maga is kiváló intellektusú iskolatárs, amikor rákérdeztünk, milyen is volt Neumann János az életben, imigyen válaszolt: „Á, a Neumann Jancsi? Nem tudott táncolni, mindig a lábamra lépett.” Nézőpont kérdése. Jánosy Istvánnal szerencsém volt. Édesapja tanára volt a legendás gimnáziumnak, ő maga pedig diák lehetett ugyanitt. Nem fizikus lett belőle, de klasszika-filológus, és egyik legnagyszerűbb költőnk a huszadik században. Emlékezését egyben nekrológként adom közre, a nyáron búcsúzott tőlünk költészetünk egyik legrangosabb művelője. Az ő emlékezésében a legenda egy nagy feszültségű ellentétből pattan ki. A sikertelen elemi iskola ellenében a megjelenő fény maga.
    Jánosy István: Kisgyermekéveim valami nagy-nagy magányosságban őrlődtek le. Iskolapajtásaim folyton csúfoltak nagy fejem miatt: Bagoly, Buhu, Huhuhu. Közöttük valóban úgy éreztem magamat, mint a csali bagoly a héják között; szüntelen ingereltek, sebeztek, gúnyoltak. Fokozta ezt az is, hogy a negyedikes tanító bácsi is folyton gúnyolt, mert nem figyeltem az órán, nem tudtam, miről van szó. De most új lakásba, új környezetbe kerültünk. Apám nagy, önálló szobához jutott, amelyben függetleníthette magát a család nyüzsgésétől, többet volt otthon. Különben is latintanárom lett, az iskolában mindennap egy órán át együtt voltunk. Egyszeriben óriássá nőtt előttem, mint Jékely Zoltán előtt az apja:

Olyan nagy már az árnyékból kibomlón,
mint egy órjás, tán ő maga a templom;
…
és elborítja mint valami felleg.
Mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol, s félkarral ölbekapja:
mint az Isten olyan erős az Apja!

(Jékely Zoltán: Apa-váró)

Szigorú volt, a fiúk mégis szerették, mert nagyon világosan magyarázott. És volt humora, amellyel még a legkínosabb ügynek is ki tudta húzni a méregfogát. A latintanulás így nem volt terhes. Ugyan keményen meg kellett tanulni a nyelvtant és a szavakat, de a többi ment magától, mert minden olyan értelmes-világos volt. És otthon együtt ebédeltünk, vacsoráztunk vele! Ilyenkor, ha anyámtól egyáltalán szóhoz jutott, a történelemről folyt a szó, főleg a magyar vagy az antik történelemről.
    D. M.: És az iskola, a legendás Fasori Gimnázium?
    J. I.: Igen. Ahol kiváló volt a magyartanárom is, Kerecsényi Dezső, így az ő és apám együttes hatása hamarosan eldöntötte bennem érdeklődésem irányát, és ez: irodalom és történelem. A férfiszoba tele volt könyvekkel, latin auktorok, történelmi kútfők özöne és a szépirodalom, magyar, orosz, francia klasszikusok szinte hiánytalanul. Apám még az Eötvös Collegiumból hozta rajongását a francia irodalom iránt; megjelenésük után rögtön Párizsból hozatta meg a legfrissebben megjelent szépirodalmat: Roger Martin du Gard, Gide, Mauriac, Claudel, Duhamel, Cocteau, Proust köteteit. Sajnos, ezeket nem olvashattam, mert nem tudtam franciául. Viszont annál nagyobb reveláció volt számomra Dosztojevszkij, Tolsztoj és a Nyugat költői: Babits, Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, mert ezek is megvoltak szinte hiánytalanul. A poézisben Babits és Arany lett a mentorom, és még valaki, apám családi költője: Berzsenyi. Apám a Berzsenyi-verseken mutatta be a metrikus, antik verselés szabályait, így tizenöt éves fejjel már Szapphó strófáiban verseltem.
    D. M.: A huszadik századi költészetnek számtalan alakját ihleti és vezeti el a költészethez éppen Berzsenyi.
    J. I.: Berzsenyi nekem nagyon sok mindent jelent. Különben a Berzsenyi családdal rokonságban is vagyunk apám révén; de nekem mindennél nagyobb kötődést jelent az ő művészete a klasszikus, antik, örök emberi humánumhoz és szépséghez. A költészetnek a lényege nem lehet más, mint az emberszeretet és a szépség, ezt ma sem szabadna elfelejteni. Még egy váratlan felfedezésem akadt apám könyvtárában: Kant Kritik der reinen Vernunft-ja. Gyarló némettudásommal ezt a könyvet lapról lapra jegyzeteltem, és ez lett föltámadt filozófiai érdeklődésem alapjává. Egyik osztálytársam, Harsányi János meg Spinoza Etikáját adta kezembe és Einstein relativitáselméletét magyarázta nekem. Ez érdekes: hogyan érdeklődhet egy megrögzött humán filozopter, aki én voltam tizenöt éves fejjel, a természettudomány legújabb, forradalmi vívmányai iránt? A Fasori Gimnáziumban mindez a legtermészetesebb volt. Hiszen tanárom volt Mikola Sándor, aki Neumann Jánosnak és Wigner Jenőnek is legendás tanára volt. Továbbá Renner János és Faluba György. Az említett osztálytársam, Harsányi János utóbb Amerikában lett kiváló matematikatudós. Ha engem nem is érdekelt a matematika és a természettudomány, ezektől a nagyszerű tanároktól önkéntelenül is ragadt rám annyi, hogy a modern fizika nagy szenzációit követni tudtam.
    D. M.: Megtaláltad a számodra szólóan fontos személyt?
    J. I.: Külön kell szólnom Faluba Györgyről. Matematikus volt és a hinduizmus tudósa. Tizennégy éves voltam, amikor a kezembe adta a Bhagavad-Gita magyar szövegét. A hinduk iránti érdeklődésemet már Géza nagybátyám felkeltette, amikor Gandhi személyét megszerettette velem. A Bhagavad-Gita meg egy életre rabul ejtett. Fenomenológiája nagyszerűen összevágott Kantéval, és hozzá még Spinoza pantheizmusa, ez a három lett véglegesen kialakult világnézetem alapjává. Rögtön úgy éreztem: mind a három ugyanazt mondja. Később e csudálatos klubba Platón is felvétetett, no meg Schrödinger és Heisenberg. De ezzel kicsit eltértünk a tárgytól. Faluba György különben már akkor kikerült Svédországba, és utóbb a hinduizmus klasszikusait fordította svédre.
    D. M.: És a vallásos költészet?
    J. I.: Ezzel rákérdeztél újabb nagy szellemi élményemre, amelyet Babits indította el az Amor sanctus kötetével. Itt az ókeresztény és középkori himnuszokat latinul is, magyarul is olvashattam. Így ezek egyik legnagyobb költői élményemmé válhattak. Ha egyáltalán költő lettem, ennek köszönhetem. E himnuszokat megmutattam osztálytársamnak, Schavernoch Jánosnak, ő is beléjük szeretett, és attól kezdve valósággal vetélkedtünk: ő prózában, én versben.
    D. M.: Ő volt a későbbi neves klasszika-filológus, aki megírta a pythagoreizmus történetét a kezdetektől Heisenbergig?
    J. I.: Szakmáját tekintve neves pénzügyi szakember lett Ausztriában, nem egy delegáció tagjaként hazánkban is megfordult. De amolyan furcsa, kétéltű ember volt, szívesen és színvonalasan foglalkozott klasszikus témákkal is, az általad említett Die Harmonie des Sphaeren című könyvét is tulajdonképpen „szórakozásból” írta.
    D. M.: De ekkor, a Fasorban még himnuszokat írtatok.
    J. I.: Himnuszt írtam Szent Ágnesről, gyermekkori nagy misztikus-éteri szerelmemről; Szűz Máriáról, a Colosseumban agyonkínzott mártírokról, János barátom meg novellát Szent Cecíliáról, Paolo és Francescáról. Én, az evangélikus, Mária-himnuszokat írtam. Ennek eredete az, hogy apám az Erzsébet nőiskolában művészettörténetet is tanított. Szemléltetésül pedig itáliai utazásából reprodukciós képeslapokat hozott haza, és nekem állandó gyönyörűségem lett ezeknek a nézegetése. Nem akarom folytatni, bár a Fasori Gimnázium szellemi légköréről köteteket lehetne írni.
    D. M.: Az egyik ilyen alkotásról így beszélsz: vízió önkívületben.
    J. I.: Ez nem álom, hanem valóságos vízió. Időpontja: 1936 vagy ’37 nyara. A Balaton mellett nyaraltam, imádtam a természetet, nyaranta annak a bűvületében éltem, Spinoza nyomán az Istent a természettel azonosnak véltem: Deus sive natura. E természetimádat-extázisban támadt víziót írtam le 101 tercinában (303 sor), amely költemény eleje a bevezető rész után imigyen hangzik:

2.

Sétáltam egyszer tiszta hajnalon.
Nap még nem volt és tárt azúr az ég.
A lábam vitt, halomra szállt halom,

míg tóhoz értem. Óriási kék,
parttalan tóhoz, s addig vert a vágyam,
míg egy sajkán elértem közepét.

A partot már csak kék fonálnak láttam.
Ezüstkék égen nincs bárány, se Nap,
s kristály-égben ringtam lenn is sajkámban:

minden azúr s annál láthatatlanabb,
minden átlátszó, mégse látszik semmi,
nincs árny, köd, csak Lét és szárnyas szabad;

magáról minden elfelejt üzenni,
hisz minden egy és mindent minden ért…
És ragyogás – csak árny felejt el lenni…

Megrettentem: mi ez, mi van, mi ért?
Mért van sajkám? – a fény uszik magától –
Mért van kezem? – így vert a sok miért.

Mért van szemem, mely formát lát a fából?
A forma csak szellem-kristályban ég ott;
fény mért van, mely vágyott arcocskából

oly édes-bús ezer hab-árny játékot
szőtt, s kis pírban annyi jövőt szított,
s annyi titkos félálomra remény-ok

a kedvesnek, s a kis futó gyíkok
hátán mért csillog-bujkál a Természet
kis lelke: Fény? Itt átvilágított

minden, minden oldalról napsütésnek
kitárt; nincs árnya. Mi ez a világ,
mi láttán oly értelmetlennek érzek

mindent, mi bájos, él. Mégis, mi ád
annyi vágyat e Szent Semmi felé,
hogy telt tüdővel szívom be szagát,

mint szülőföldét, honnan jöttem én.
Minden vágyam csak a ragyogást issza,
pedig halálos, tudom, és kemény

a végtelen csend. Mi húz mégis vissza?…
Az Isten ez: lelkemnek kicsi mécse
belőle gyulladt ki, hogy kiszakítsa

magát belőle reggel, s hogy estére
rá visszajárjon, mint anyára gyermek,
s megszűnve szíve fél fény-árny verése
kékjébe vesszen tiszta végtelennek.


3.

Az Isten ez, hol nincsen semmi árnyék,
hol minden eggyéolvadt és azúr;
az Isten nagy mélyébe visszajár még

a lelkem: egy csöpp kis ezüstnyi húr
a végtelenből. Már világosabb
az ég, a tó. Halk arany lazúr

folyik ki tükröződve, hol a Nap
még késlekedik. Égre néz szemem,
s ott lassan mintha óriás alak

merülne fel, csak sejtőn, színtelen.
Csodálatos! A teste férfitest:
minden Titok és Arány. S képe benn

a vízben lassan halk ringásba kezd.
Még titkosabb ott, s még több a talány:
alakja mind egy szív vertébe rezg,

de jaj, nem él, csak az égi Arány
törik lenn lüktetésbe, mintha élne.
Ottfönn sem él: bús átlátszó magány

még, forma csak, szépség alvó tökélye.
Ottfönn Arány, lenn Rezgés a vízen.
És fénye nincs, vagy önmaga a fénye.

    Az égi Férfi és vízi árnyképe, a Nő eggyé válását a versvégi szöveg így írja le:

6.

Leszállt a Szellem az ős víztükörre,
s a Tűzhajú ajkára nyomta csendben
ujját, aztán fölhág a régi helyre.

S a Nő mozdul, de már nem kér, eseng, nem
nyitja haját oly vágyódva: felül.
S mint bimbó tavaszföldben, ugy libben fel,

mikor feláll csodás meztelenül;
karját kitárja, mint kehely virágba,
s mint Napba harmatszikra, elmerül

arca a Fölső-tárta nagy fényárba.
S a vízen, mint torony, indul egy hullám,
s emeli őt fel. Áttetsző víz szála,

mint két zöld kar, a lábakhoz simulván,
puhán öleli. S az ős víztükörből,
mint mágnes, szív új-új cseppet. Indul már

egy gyöngy-köröcske fel, és másik gördül,
– mint gyémántok, szaladnak rá a cseppek,
s milljom szikrából annyi kicsi kör gyűl

a karra, míg az oly hosszan ered meg,
hogy a világított Asszony csak átlép
a Formába, s ott nesztelen leesnek

pillái, karja, hiszen csak egy árnykép
volt a vízen, a Felső képe. Eltűnt.
A változás utána oly csodás, szép:

A testben egy kis dobbanás megpendül,
aztán a többi: éled. Ott az arcon
hamvas a száj, az álom terhe bent ül,

mint viasz. Hogy csodás szemet szakasszon,
a pillák ijján sok kis nyíl megrebben;
a szeme: férfi, csodálkozása: asszony.

S bőr éled a Formán, feledhetetlen:
átlátszó volt a Szellem tiszta zárja –
így látni, mint szövődik bőr szinesen.

A szívből, mint a hó, sugárkák árja
száll sejtődőn, s hol a Formán átragyog:
egy csillagocska gyullad, hamvas, sárga,

s így lassan ellepik a csillagok.
Ezért, hol élő bőr zárult be körbe,
mégis halvány csillagzás is van ott:

fél csillag, fél bőr árnyba, fénybe fedve:
a vízből már kicsiny napok és holdak
keltek nappalba, éjszakába törve

a Szellemet, s a Vágyat, és ráfolynak
az Élőre arany-, s ezüst zománcba –
másik felén az arc árnyék-fátyolt kap –

így hull fény-árny életmerítő táncba
vonásain, s mi eddig ismeretlen:
mosoly születik e fény-árny viháncba.

úgy áll a Szellem-, s Vágy-szülte Élet fenn
az égen csillagok, s napok között,
s ujjából delej-fény száll halk permetben

a vízre, honnan a Nő felszökött,
és kélnek mindig újak, akik lettek,
és megtelnek velük csillagkörök,

majd visszaszállnak és megint születnek.
úgy áll a Szellem, s Mozgó Vágy a térnek
mélyén, s bennük, kit mindketten szeretnek:
Fény és Halál csodás Fia, az Élet.

    Ez különben Platón elképzelése a Timaioszban: a Szellem – az Ideák – és az alaktalan Mozgó Vágy, a khóra egyesüléséből keletkezik a Világ, az Élet. De az „álmodónak” erről még sejtelme sem volt, hiszen ekkor még nem olvasta Platónt; bár Kantot már igen. Naiv tapasztalatlanságában a Nagy Szentháromság himnusz címet adta e poémának, holott e víziója egyáltalán nem volt a tekintélyes, szakállas öregember, a keresztény Atya, hanem leginkább a ruhátlan, antik Apollónhoz hasonlított, némileg karcsúbb, törékenyebb változatban. És a Szent Szellem sem volt galamb, hanem az égi Idea, a tiszta Forma fodrozódó, remegő, vízen sejtődő tükörképe, maga a remegő, gomolygó anyagszerűség, a platóni khóra, s ugyanakkor egy végtelenül bájos arcú, még szinte fejletlen leány. Leginkább még a kettejük egyesüléséből megéledett Fiú hasonlított Jézusra: igen karcsú volt, törékeny, finom, mintha a chartres-i dóm szobrai közül elevenedett volna meg. De azért mintha e látomásnak mégis volna valami rokon vonása a zsidó-keresztény mítosszal. Például az, hogy a Szentlélek női jellegű, hiszen az óhéber neve, a RUACH nőnemű szó. Továbbá az óhéber misztikában azonosnak tekintették Isten bölcsességével, a HOKMÁ-val, akit női lénynek képzeltek el, a JAHVÉ-nak alárendelt második isteni személynek. Sőt, az első három evangéliummal egy időben keletkezett és kezdetben egyenlő tekintélyű Héberek evangéliumában van egy Jézus-mondás: „Imént megragadott engem anyám, a Szentlélek egyetlen hajszálomnál fogva és elvitt engem a nagy hegyre, a Táborra.” E mondás nyilván Jézus „színeváltozására” utal. Ennek figyelembevételével nyer a Lukács evangéliumában megírt Angyali üdvözlet hallatlan mély, misztikus értelmet. Az, hogy a Szentlélek biológiailag termékenyítette volna meg Máriát, alig hihető, ez túlságosan ógörög ízű hiedelem, és a különböző mondákra emlékeztet, amelyekben Zeusz földi nőket termékenyít meg. Különben is ezáltal értelmetlenné válnának a Máténál, Lukácsnál közölt genealógiák, miszerint Jézus Józsefen keresztül Dávid test szerinti leszármazottja. Ezek után az Angyali üdvözletnek sokkal mélyebb, misztikus értelme van. Máriára leszállt és bétöltötte őt a Szentlélek teljessége, vagyis az égi Szophia egyesült a földi Máriával, és ez így méltóvá vált arra, hogy az istenembert magában hordja és megszülje. Különben Máriának a viszonyát a Szentháromsághoz nagyon érdekesen tárgyalja Jung a Psychologie und Religion című művében, de ennek ismertetése most nagyon messze vezetne. A Szentlélek hiposztazálása, külön lényegként, személyként deklarálása a negyedik századi Athanásziosztól származik, aki a Szentlelket az Atyával egyenrangú, külön személynek, hüposztázisnak tekintette. Viszont Jézus és Pál a Szentlelket egyszerűen az Atya lelkének tudta, amely jelen van az egész Mindenségben, és mindenütt az életet gerjeszti, védi, és jelen van az emberben is, mint az ember jóra, üdvösre vezérlő kalauza. Ilyen szellemben sejti meg ez a vízió is a Szentlelket mint a fönti istenség tükrözését a tavon. Miután a Szentlélek teljessége leszállt Máriára, ő azonos lett az égi Szophiával, és ezáltal az égi istenség legbensőbb intim szférájában van helye. Ezt jelenti Mária mennybemenetele. A testi elevációban nem hiszek. Mindenesetre ezekről a mitologémákról a 17 éves kamasz még semmit sem sejtett, számára az egész látomás teljesen idegen élmény volt, a kollektív tudattalanból merült fel mint őskép, archetípus, amihez személyes énjének semmi, de semmi köze. Az egész víziót, beleértve a vers fogalmazását is, szinte extázisban élte át, valami olyan végtelen boldogságban és átszellemültségben, ami földi lénynek szinte elképzelhetetlen; ilyen lehet az üdvösség.
    D. M.: Belső hangoltságod milyen cselekvésformákban jelent meg ekkoriban?
    J. I.: Közben játékból sokat lombfűrészeltem. Összeállítottam egy egész középkori várost román és gót stílusú házakból. A főtérre plébániatemplomnak a jáki templom pontos modelljét tettem; a jáki templomhoz minden évben elbicikliztem. Aztán, hogy, hogy nem, elképzeltem egy modern, konstruktivista vasbeton templomot, amely azért őrzi a gótika égbe törő arányait, ezt is kilombfűrészeltem. A harmincas évek közepén Sanghajból Európába látogatott Laci nagybátyám, az ő sanghaji épületeinek a képe itthon is ismeretes, hiszen megjelent a Tér és Forma című építészeti lapban, és később szeretett tanárának, Kotsis Ivánnak a szövegével az Építőművészet című lapban is. Amikor meglátta munkáimat, valósággal extázisba esett. A jáki templomra ezt mondta: „Micsoda tökéletes arányérzék!” Aztán meglátta a modern templomot: „Hisz ebből a kölökből zseniális építész lesz!” Rögtön megállapodott anyámmal, hogy amint leérettségiztem, elvégzem a Műegyetemet, utána azonnal kimegyek Sanghajba, és ott átveszem az ő tervezővállalatát, mert ő már nem bírja a tempót. Európába is azért jött, hogy kikúráltassa a szívbaját.
    D. M.: Miért nem valósult ez meg? Hiszen nagybátyád máig a világ ünnepelt építészzsenijei közé tartozik!
    J. I.: Ezerkilencszázharminchétben leérettségiztem kitüntetéssel. Anyám rögtön előállt: most pedig beíratkozom a Műegyetemre, ahogy megígértem. Ennek kategorikusan ellene mondottam: engem az építészet nem érdekel, szeretem a régi román és gótikus templomokat, a patinás középkori városokat, mint Besztercebánya, de több semmi, legkevésbé érdekel a kapitalista vállalkozás, amilyen ügyefogyott vagyok, nem is lennék képes rá. Slussz. Nem leszek építész. Beíratkoztam a soproni teológiára, utána fél év múlva a bölcsészetre, görög–latin–pszichológia szakra. Iszonyú háború lett ebből, mert anyám nagyon erőszakos, és nem tudta elképzelni, hogy a családban valaki ellentmondjon neki, méghozzá ilyen lényeges, „stratégiai” kérdésben. Ezután sokáig igen feszült volt köztünk a viszony. Szerencsére négy évvel fiatalabb öcsém, György, bár ő a Képzőművészeti Főiskolára szeretett volna menni, merthogy tüneményesen rajzolt, de ő nem állt olyan gyémántkeményen ellen anyám kívánságának, mint én, beíratkozott a Műegyetemre, és, ha nem is Sanghajban, de itthon, megvédte a Hudecz firma becsületét.
    D. M.: Később a Miskolci Egyetem campusának is egyik tervezője lett; ott telt az én egyetemista ifjúságom is, és utóbb laktunk is ott évekig, hiszen a kilencvenes években férjem karalapító dékánként kapcsolódott az egyetem életébe. De ez a mába vezetne, mi az pedig ifjúságodról beszélgetünk. Mondanál gimnazista korod külső életéről is valamit?
    J. I.: Aránylag hosszú ideig laktunk a múzeumnak is beillő, különlegesen szép, Damjanich utcai lakásban, egymás után kettőben is, először a 28/b számú házban, majd a 44-esben; tizenkét évig, az én gimnáziumi és bölcsészet-egyetemi éveim alatt. Külső életemben ez idő alatt nem történt úgyszólván semmi. Amilyen halálosan szerelmes voltam nyolc-kilenc éves koromban a „kisasszonyba”, itt a szerelem is csak álmaimban kísértett: Genovéva utódaként Szent Ágnes alakjában, akiről himnuszt is írtam; más semmi. Külső életem a legegyhangúbb volt: délelőtt iskola, délután magántanítványok, akikből, apám példájára, nekem is kijutott, mert nem akartam anyagilag függeni a családtól. Aztán mélyen az éjszakába: olvasás, eszmélkedés; de legalább úgyszólván egész irodalmi, filozófiai, pszichológiai műveltségemet ez idő alatt kapirgáltam össze. Viszont volt ennek az életformának egy óriási hátránya: csak intellektuálisan éltem, emberekkel alig érintkeztem, így a reális emberismeretem úgyszólván nulla maradt. Aztán a család átköltözött a Fehérhajó utcába, a 8–10-es számú ház első emeletére. Milyen szerencse volt, hiszen a Damjanich utcai lakásunkat lebombázták, ott veszett volna mindenünk! Én pedig Sopronba kerültem, vissza a teológiára. Beléptünk a háborúba, új korszak következett…

Érdemes ebbe az iskolába járni
Kiss István csabai tanulóévei

    Dobos Marianne: Kiss István akadémikussal Schéner Mihály környezetében ismerkedtem meg. A csodálatos fantáziavilágot képeiben megelevenítő zseniális festőművésszel több évtizedes barátság kapcsol össze. Jókedvének, reményeinek kivirágzása éppúgy összeköt bennünket, mint amikor a hosszú, forró nyarak és rosszkedvünk telének termékei-gondolatai ördöglátomásokat ellenek, betöltvén velük világunkat. Schéner amellett, hogy nagyszerű alkotó, az emberi kapcsolatok ügyes összeszervezője is. Akkor boldog, ha barátai, a hozzá közel állók is szeretik egymást. Ismerjék meg egymás munkásságát, és ünnepeljék vele együtt azt a világot, amelyet ő az emberiség kiszolgálására okulásul feltámasztott. Minden környezetet, amihez kötődött élete valamely szakaszában, meg akar ismertetni minden barátjával. Szeressék és ismerjék meg egymást. Kötődjenek. Imigyen kerültem ismeretségbe a nagyszerű, Kossuth-díjas vegyésszel, a valahai osztálytárssal is, és most őt kérem meg, mutassa be azt az iskolát, amely mindkettőjüket felnevelte. Jellemezze szellemét, amely a század viharainak ellenére becsületes, egymást segítő emberségre és magas színvonalú tudás megszerzésére nevelte diákjait.
    Kiss István: Ez év júniusában öt öregdiák gyűlt össze egykori alma materük könyvtárában, hogy a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium Baráti Köre vezetőinek társaságában megünnepeljék érettségi vizsgájuk 65 éves évfordulóját. Élünk talán még tizenketten a 42 fős osztályból, de Amerika messze van, többen már nem szívesen hagyják el lakásukat, vagy egészségi állapotuk éppen akkor meggátolta részvételüket egy utazással járó, egész napos kirándulásban. „Evangélikus Gimnázium”, hirdeti a felirat a nemrég gyönyörűen restaurált épület bejárati ajtaja felett. A valamivel több, mint 150 évvel ezelőtt alapított algimnázium az 1800-as évek legvégén lett főgimnázium. Az Alpár Ignác műépítész tervei alapján 1899-ben elkészült épület, szerintem Békéscsabának még ma is egyik legszebb épülete, homlokzatán már „Rudolf Gymnasium” felirat volt látható. Amikor én beíratkoztam, az Ágostai Hitvallású Evangélikus Rudolf Reálgimnázium nevet viselte, melyet egy 1938-as miniszteri rendelet gimnáziumra rövidített. Majd volt állami gimnázium, Rózsa Ferenc Gimnázium is. Az elnevezések változása már maga egy kis történelem. Az iskolában tett látogatásaim mindig felidézik bennem nemcsak a diákkori élményeket, hanem az ott kapott különlegesen tartalmas útravalót, mely sokban hozzájárult pályafutásom szerencsésnek mondható alakulásához. Talán nem is elsősorban a tudás, a tananyag a meghatározó. Inkább az iskola hangulata, nevelési elvei, tanáraink személyisége, emberiessége, ami hozzájárul egyéniségünk fejlődéséhez, jellemünk formálásához, sorsunk alakulásához. Dúltak a történelem viharai az iskolában töltött nyolc évem alatt: a fasizmus térhódítása, az Anschluss, a második világháború kitörése, az úgynevezett zsidótörvények elrendelése, ami engem közvetlenül érintett… Mégis, a tanári közösség, amennyire tehette, igyekezett megakadályozni, hogy e nézetek elterjedjenek a diákok körében. Akkor, félig még gyermekfejjel, ezt éreztem, de nem láttam világosan, csak később, már a háború után értettem meg igazán. Az intézmény 1932–33-as évkönyvében olvasható, hogy a „németországi horogkeresztes mozgalom” győzelme után erélyes figyelmeztetésekkel sikerült elérni, hogy „zavartalan maradt az a jó viszony, amelyben különböző vallású és anyanyelvű tanulóink évtizedek óta élnek iskolánk védő szárnyai alatt”. Vagy idézhetem az 1937-ben írott sorokat: „Az a türelmetlen, keresztényi szeretettel össze nem egyeztethető gondolkodás, mely nem az emberek belső értékei szerint ítél, hanem jelszavaknak hódol, még nem tudott bejutni tanulóink lelkébe… A szülői házat kérjük… ügyeljenek ők is arra, hogy fiaik lelkébe ne juthassanak a szélsőséges áramlatok gyűlöletre serkentő jelszavai.” 1940-ben már csak finomabb utalás történik arra, hogy az új rendtartást „emberi jóindulattal és igazságos mérlegeléssel” kell kezelni, és a „merev formalizmus nem lehet úrrá az élet hajlékonyságán”.
    D. M.: Hogyan érvényesültek ezek az elvek a tanári gyakorlatban?
    K. I.: Osztályfőnökünk a felsőbb osztályokban Csák István volt. Latint és angolt tanított nekünk. Korábban ő maga is a békéscsabai gimnáziumban tanult. Egyéves oxfordi tanulmányútja után a Sárospataki Református Kollégiumban volt tanár. Egyik ottani tanítványa, Ruttkay Kálmán professzor így emlékezik meg róla: „Nekem csak három évig volt szerencsém tanítványának lennem… nagyon nagy tanár volt… utódai nem tudták pótolni…” Órái kedélyesen, humorosan teltek. Nem száraz példamondatokon, hanem dalokat énekelve tanultuk az idegen nyelvet. Ezért is választottuk Csák István tanár úr emlékére a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium Baráti Köre által 2004-ben kiadott diák-visszaemlékezések gyűjteményének a jelképes It’s a long way… címet. Angol katonadalokat énekeltünk ugyanis Magyarország hadba lépése előtt néhány hónappal! Mély nyomokat hagyott bennünk egyénileg ránk szabott, nevelő hatású tréfáival. E tréfák közül hiába idéznék, mai megértésük részletesebb magyarázatokat igényelne. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy az általa osztogatott, találó, de sohasem sértő gúnynevekkel elejét vette osztályunkban a kirekesztő vagy megbélyegző csúfolódásnak. (Tudjuk, hogy az ötvenes években sem tűrte meg a kulákozást.) Szeretetének és sorsunk iránti komoly törődésének egyik megnyilvánulása máig élő, mély nyomokat hagyott bennem. Egyik, az érettségire felkészítő latinóránkon, 1941 tavaszán egy közeli veszélyre utaló szólást kellett felmondanom. Rendszerint a padsorok között sétáló tanárunk ekkor megállt, tekintete a messzeségbe révedt, és a vészjósló mondatot megismételve hozzátette: „Mi lesz veletek, ti érettségiző gyerekek?!” A történelem megmutatta, hogy aggodalma nem volt alaptalan. Osztálytársaink közül – tudomásom szerint – öten vesztették életüket harctereken, deportálásban. A németórákon nem énekeltünk, de kiváló tanárunk, Réthy Dezső a tananyagot zenével illusztrálta. Wagner-operák részletei hangzottak a gramofonról, amikor a német mondavilággal foglalkoztunk, Beethoven-muzsikát hallgattunk, amikor Schiller költészete volt az óra témája. Akkor még nem sejthettük, hogy a majdani Európa-himnusszal ismerkedünk. És a „szélsőséges áramlatoknak nem teret adva” tanárunk nem hallgatta el Goethe széles körű európai kapcsolatait, hangsúlyozva, hogy a Faust legsikeresebb megzenésítője a francia Gounod. Nagyon sok híres német verset kellett könyv nélkül megtanulnunk, köztük Heine néhány költeményét, akkor, amikor hazájában már régen indexen volt. Sokszor előfordult, hogy német és osztrák kortársakkal beszélgetve csodálkozva, esetleg kétkedve fogadták, hogy például a Lorelei Heine-vers, hiszen ők azt népdalnak tanulták az iskolában. Magyaróráinkon is tapasztalhattuk a tanári testület „polgári erkölcsi magatartás kialakítására” vonatkozó határozatait. Magyartanárunkat, doktor Udvaros Józsefet nagyon szigorúnak tartottuk. Pedig nagy bölcsességgel igyekezett egyrészt megszerettetni velünk nemcsak a magyar, hanem a világirodalmat is, másrészt megtanítani bennünket a hibátlan, szép magyar beszédre és írásra. Az irodalmat nem csupán a tankönyvünkből tanította, gyakran olvasott fel részleteket az akkor még nagyon modernnek számító Szerb Antal irodalomtörténeti könyveiből. A kötelező olvasmányokon kívül néha egyénekre szabva ajánlott olvasmányokat. Ezek között szerepeltek Féja Géza Viharsarok című könyve, más kortárs írók művei, mellesleg Illyés Gyula iskolai padtársa volt tanárunknak, de világirodalmi remekek, például Tolsztoj Háború és békéje is. Sinka István személyesen is olvasott fel verseiből az iskolánkban. Tanárunk egyik módszere volt, hogy aki nem szépen fogalmazott dolgozatában, azzal felolvastatta a kifogásolt mondatokat, így akarván éreztetni azok nyelvtani vagy stilisztikai fogyatékosságát. Egyik példa erre: egyszer valaki azt írta dolgozatában, hogy „nagy örömöt okozott”. „Nagy bánatot okoztál nekem, fiam – mondta a tanár úr –, szerezz inkább örömet, és javítsd ki gyorsan a szöveged.” Előfordulhat-e, hogy ezek után, valaki is a jelenlévők közül ne helyesen használja ezeket a szókapcsolatokat? Viszont, akinek irományát arra méltónak találta, azzal az egész művét felolvastatta az osztály előtt. Emlékezetes dolgozataink közül csak kettőnek említem címét, mert híven tükrözik az iskola előbbiekben vázolt szellemiségét: „Franciaország a műveltség fáklyavivője”, „Északon a szabadságért harcol egy kis nép”. Talán nem szerénytelenség, ha azt is hozzáteszem, hogy engem ért az utóbbi felolvasásának dicsősége.
    D. M.: A finn nép szabadságharcára utalt ezzel, hiszen két háborúban is meg kellett védenie függetlenségét a szovjetekkel szemben.
    K. I.: Lándori Nándor több külföldi tanulmányutat megjárt, sokoldalúan művelt tanárunk alsóbb osztályokban tanított latinra. Sokat mesélhetnék arról, milyen átszellemülten ecsetelte óráin az ókori görög és római szobrok, oszlopfők szépségeit, noha ez nem tartozott szigorúan a tananyaghoz. Példáját inkább azért hozom fel, mert törődött tanítványai életkörülményeivel is. Sokunknak rendszeresen szerzett tanítványt még azután is, hogy kikerültünk a keze alól, mert alkalmasnak tartott bennünket a feladatra, és mert tudta, ránk fér a kereset.
    D. M.: Azt gondolhatná az ember, hogy a természettudományos tárgyak oktatásában a szaktudás a lényeg, és kisebb szerep jut a jellemformálásnak.
    K. I.: Emlékezetem, saját sorsom alakulása nem erről tanúskodik. Erős oldala volt a reálgimnáziumnak az akkor még mennyiségtannak, természetrajznak, természettannak nevezett matek, fizika, kémia, biológia oktatása. Amikor az iskolába kerültem, mindenki sajnálkozva emlegette, hogy dr. Kilczer Gyula tanár úr elhagyta az iskolát, a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumba helyezték át. Ő indította el a korszerű természettudományos oktatást a gimnáziumban, kezdte meg a fizikai és természetrajzi szertárak, kísérletek bemutatására alkalmas előadótermek felszerelését. Három fiatal tanár, akik már tanítottak engem, méltó utódainak bizonyultak. Nem lehet véletlen, hogy osztályunkból érettségi után sokan választottak természettudományi ismereteket követelő foglalkozást. Hidasi Lajos, aki szabad idejét fizikai kutatásoknak szentelte, az alsó négy osztályban alapozta meg matematikai ismereteimet. Tőle tanultuk meg a logikus matematikai gondolkodás alapjait, azt, hogy nem bemagolt sémák alapján, hanem türelmes következtetésekkel lehet megoldani az úgynevezett szöveges példákat. Erre rímelt az a nevelési intelme, hogy a pénznél, a felhalmozott gazdagságnál biztosabb támasz a megszerzett tudás és a képesség annak hasznosítására. Doktor Tomor János, aki előzőleg a Pázmány Péter Egyetem geológiai tanszékén volt tanársegéd, tanulmányútjai során német egyetemeket látogatott, a természetrajzot tanította nekünk. 1934-ben írt A munkáltató természetrajz-tanítás című tanulmányában fejtette ki elveit az oktatás modernizálásáról. Nem tartotta magát tankönyvünkhöz, óráit nem a „feleltetés – új anyag előadása” séma szerint, sőt gyakran nem is az osztályteremben, hanem a szabad természetben tartotta. Kirándulni vitt bennünket a Nagyligetbe, a Körös-partra, hogy ne csak tankönyvi képek és leírások alapján ismerjük fel a fákat és virágokat, a békákat és gyíkokat, a tarka lepkéket és rovarokat, a különböző talajokat, köveket, ásványokat. Növény- és rovargyűjtés terén versenyeztetett bennünket. Ám nemcsak a ligetben, a laboratóriumban is ismerkedtünk a természet rejtelmeivel. Itt tanultuk meg a mikroszkóp használatát, készítettünk szemléltetőeszközöket. Én például egy üvegtechnikus segítségével a rovarok emésztőrendszerét modellező berendezést. Előadásokat tartott a természetvédelemről, az ökológiáról, az időjárásnak az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról, az „atomrombolás”-ról. Pedig hol voltak akkor még a „zöldek” vagy az időjárási frontok egészségi hatásaira utaló meteorológiai jelentések! És nem volt még atombomba sem. Egyik témája különösen emlékezetes maradt számomra: A kőolaj és keletkezése. E termék több mint háromszázféle vegyületből állhat, összetétele lelőhelytől függően jelentősen változik. Keletkezésére nézve különféle elméleteket dolgoztak ki. Vajon melyik az igaz? Addig mindent úgy tanultunk, mint biztos ismeretet, s lám, vannak még felderítetlen természeti jelenségek! Kutatnunk kell az okokat, összefüggéseket! Lehet, hogy ezért lettem kutató vegyész. Bayer Jenő a felső négy osztályban tanított matematikára, fizikára. Neki az alapos ismereteken túl azért tartozunk hálával, mert rendre és pontosságra nevelt bennünket. Szigorúan megkövetelte ezt az egyenletek írásában, a definíciók, fizikai törvények megfogalmazásában csakúgy, mint az időbeosztásban és dolgozataink külalakjában. Amikor az iskola Gyóni Géza önképzőkörének megalakult a természettudományi szakosztálya, annak egy ideig ő volt a tanár-elnöke, és engem jelölt a tagozat titkárává, így szerezhettem gyakorlatot a szervezés terén is. Versenyfeladatokat tűzött ki, és elérte, hogy örömünk teljék a megoldásukban. Egyszer a pályázatok benyújtása után szomorúan észleltem, hogy számszerű végeredményem nem egyezik a táblára írt helyes értékkel. Legnagyobb meglepetésemre mégis én nyertem a versenyt, mert kiderült, hogy csak egy apró számítási hibát vétettem, de a tanár úr az én megoldásomat tartotta a legszellemesebbnek. Amikor már én is tanár lettem, ez az élmény, egykori tanárom példája is előttem lebegett.
    D. M.: Nem lehet igazán kellemes légkör, hatásos életre nevelés egy iskolában jókedv és humor nélkül. Schéner Mihály lehet a legjobb példa erre.
    K. I.: Utaltam már az előzőekben is ilyen megnyilvánulásokra, de az igazán vidám foglalkozások a rajzórák voltak. Mazán László festőművész tanár mindig mosolygott, szerette tanítványait, élvezte a tanítást. Megértette azokat, akiknek nem volt kellő kézügyességük, rajzkészségük, de akikben e képességek jeleit felfedezni vélte, azokkal nagy odaadással foglalkozott. Mindenkit igyekezett a szépség érzékelésére, a képzőművészetek szeretetére nevelni. Nagy mozgási szabadság volt a rajzteremben, nem padban, hanem kis csikókon (egyesek szerint rajzbakokon) ültünk, amivel ide-oda lehetett helyezkedni. Mindig két rajzóra volt egyfolytában. Közben vándorolhattunk, megengedte, hogy a diákok egymásnak segítsenek, és ő is szívesen javított készülő műveinken. A beállított tárgyak, csendéletek festésében egy-két ecsetvonásos változtatással szinte csodát tudott művelni. Mégis, két óra egyfolytában… Hogy el ne unjuk magunkat, a tanár úr tréfás megjegyzésekkel, kacagtató anekdotákkal szórakoztatott bennünket. A csabai Munkácsy Múzeumban látható festményei, rajzai híven tükrözik ironizáló kedélyességét. Tanítványai közül sokan lettek híres festőművészek, akibe pedig nem szorult ilyen a tehetség, ha csak teheti, eljár múzeumokba, képkiállításokra.
    D. M.: A mozgáskultúra is hozzátartozik az értelmiségi léthez.
    K. I.: Korszerű iskolai tornaterem, szakszerű testgyakorlás biztosította egészséges testi fejlődésünket. Brózik János tanárunk munkába állásakor megnövelték a testnevelési órák számát. Volt ifjúsági sportkör, vívni én is tanultam, a cserkészet is hozzájárult testi erősödésünkhöz. Jó időben az iskola udvarában rúgtuk vagy dobáltuk a labdát. Módszereinek hatékonyságát 1910-ben született tanárunk maga is példázta: még a legutóbbi években is jó egészségben részt vett öregdiák-összejöveteleinken. Sajnos, a bevezetőben említett 65 éves találkozónkat már éppen nem érhette meg.
    D. M.: A század sokszor szembeállította az embereket egymással. Hogyan élték meg ezt a régi diákok?
    K. I.: Iskolánk kiváló szellemiségének bizonyítéka, hogy az érettségink utáni, sorozatosan bekövetkező, sorsfordító társadalmi átalakulások ellenére megmaradt a töretlen barátság és összetartás az egykori osztálytársak között. Kezdetben csak a kerek számú évfordulókon jöttünk össze, később egyre gyakoribbak lettek a szervezett találkozások, egyebek között a lóversenypályán, a Fészek Klubban, a Magyar Rádió márványtermében, kiállításmegnyitáson, budai vendéglőkben, pesti, csabai és más vidéki családi otthonokban. Szoros barátság szövődött a feleségek, a családok között is. Ez azonban már egy másik történet. A múlt mindent megszépít, tartja a közvélekedés. Bizonyára elfogult vagyok, de beszéljenek a statisztikai számadatok! Idézek a mai gimnázium Várunk című kulturális folyóiratának 2000-ben megjelent számából egy, feldolgozója szerint sem teljesnek tekinthető adatsort. Kik kerültek ki e vidéki egyházi iskola padsoraiból a múlt század néhány évtizede alatt: 5 Kossuth-díjas (kettő a mi osztályunkból); 17 egyetemi tanár (legalább 5 a mi osztályunkból); 78 orvos, 17 állatorvos, 43 mérnök, 11 ügyvéd, 17 festőművész, 3 zeneszerző, 13 nemzetközi versenyeken eredményt elért élsportoló. Eddig az idézet, és sorolhatnám még: neves színész, fotóművész, diplomata, amerikai milliomos, sikeres vállalkozó, honvédtiszt, vasúti állomásfőnök, gazdasági vezető stb., no meg tisztes családapa, aggódó nagyszülő…
    Megható számomra, hogy a mai iskola istentiszteletekkel, kiállításokkal, emléktábla-állításokkal adózik tanárai, támogatói emlékének. Ily módon is felhívja a figyelmet az egyházi iskolák kiválóságára. Igen jó ötletnek tartom, hogy a Gimnázium Baráti Körének kezdeményezésére összegyűjtik a még élő egykori diákok életrajzait, okulásul a mai tanítványok számára: Érdemes ebbe az iskolába járni, csak így tovább!

A legszebb homokszemek
Halász Krisztina Hajdúdorogról indult

    Dobos Marianne: Frissen végzett magyar és filozófia szakos tanár. Jelenleg Angliában dolgozik és tanulja a nyelvet. Előtte az élet: doktorandusz szeretne majd lenni, Márairól szakdolgozott Szigeti Jenő professzornál a Miskolci Egyetemen, ezt a témát akarja folytatni. És ő maga is tanítani akar. Ki is próbálta, mit jelent ez a hivatás. Sikeres volt. Jókedvű mindig, amikor bajban van, nem látszik rajta. Csak akik szeretik és közel állanak hozzá, érzékelik, mi zajlik benne. Nagyokat tud nevetni, hangosan, mi több: harsányan. Életet teremt mindig maga körül. Úgy központ, hogy nem várja sorsa alakulását, hanem adja jókedvét, hangulatos világát másoknak. Akik épp akkor rászorulnak. Diák- és tanármúltjáról kérdezem. A kezdőnél is kezdőbbet.
    Halász Krisztina: Találkozásom az egyházi iskolákkal egy piros fazék alatt felejtett újságcikkel kezdődött. A Görög Katolikus Gimnázium létrejöttét és indulását hirdette az írás. Ekkor tízéves voltam. Rendszeresen jártam hittanra, templomba, talán éppen azért vésődhetett emlékezetembe az iskola és rendszere, hogy négy év múlva, a továbbtanulás küszöbén utánajárjak a jelentkezés feltételeinek. Hajdúdorog egy pont volt édesapám autóstérképén. Nehezen, de megtaláltuk. Lenyűgöző, régi kolostorépület, családias gimnázium; ma már épületkomplexum. Akkor még ott élt a falak között a mindig nyugalmat és kedvességet sugárzó Bazil atya. Nem volt már kérdés, mi legyen, itt kell maradni, be kell jutni! Karácsony előtt megkaptam az értesítést. Közbevetett gondolatként álljon itt egy prédikációidézet: „A pillanat homokszemei átváltoznak az emlékezés kincstárának aranyává.” Ezt a mondatot is ott hallottam, s azóta vezérelvem. Ilyen pillanatnyi homokszem volt az értesítés, mely hírül adta, hogy felvettek a Hajdúdorogi Görög Katolikus Gimnáziumba. Tudtam, mire vállalkozom, hiszen leírták, hogy havonta csak egyszer van hazautazás, szombaton is tanítás, és egyéb szigorú rendelkezések érvényesek. Mindezt megélni tizennégy évesen mégis keményebb volt, mint gondoltam. Pusztáról szabadult csikóként nehezen tűrtem a hámot, amiből aztán kellemetlenségek is származtak. Így fordulhatott elő, hogy októberre már egy igazgatói figyelmeztetés boldog tulajdonosa lettem. Hozzá kell tennem, a gimnáziumban nem ok és indoklás nélkül büntettek. Hatékony példákkal elmagyarázták, hogy ez itt egy közösség, melybe minél hamarabb betagozódva nekem lesz jobb és könnyebb. Egyszerre mindenki segítő kezet nyújtott a lázadó diáknak. A másik meghatározó kezdeti élményem, hogy sok rettenetes rémhír járt a gimnáziumok és kollégiumok beavatási szertartását, illetve a felsőbb évesek önkényeskedését illetően. Hajdúdorogon mindennek nyoma sem volt. A felsősök mindannyiunkat partnerként kezeltek. A gólyabál is nekünk volt élmény, nem nekik a megalázások helyszíne. Így kezdődött, s a folytatás sem volt kevésbé örömteljes. Sok mindent megtapasztal a fejlődő, formálható tudásra és benyomásokra éhes kamaszlélek. Például azt, milyen jó érzés egy csöndes, nyugodt kápolnában tanulni vagy merengeni. Bizony, a gimnázium épületén belül kápolna is van. Hited igazságait és felmerülő kételyeidet értő és igaz kezekbe teheted. Nem térítenek tűzzel-vassal, de személyes példájuk annál meggyőzőbb. Mondatok, melyeket megőrzöl mellékesen, hogy egyszer, egy nehéz élethelyzetben eszedbe jussanak, s pillanatnyi megkönnyebbülést hozzanak. Játékok, melyek nem kerülnek semmibe, mégis megszínesítik a napjaid. Ilyen például az angyalkás játék. Van egy angyalod, aki hét elején kihúz egy papírcetlin, s te is húzol valakit. Úgy kell egész héten át odafigyelni rá, kedves dolgokkal örömet szerezni neki, hogy ne is sejtse meg, kit takarnak az apró figyelmességek. Egyik lelkigyakorlaton körbe kellett adni egy lapot, tetején a neveddel, és mindenkinek le kellett írnia az általa legjobbnak tartott tulajdonságodat. Ez az a lap, amihez aztán később, sokáig visszajársz. Talán mindig. Önbizalmat, erőt ad. A lelkigyakorlatok, melyek mindig fejlődő értelmünknek és ösztöneinknek megfelelően lettek összeállítva, felejthetetlenek. Sok-sok eseményt és élethelyzetet lehetne még leírni, elmondani, de van egy még jobb módszer: ki kell próbálni! Jó próba, jellem, erő, akarat próbája. Nagyon gyorsan elszállt a négy év. A következő pillanatban már hálaadó imát mondunk a kápolnában a sikeres érettségi befejeztével. Ambivalens érzésekkel megyünk az utolsó osztálykirándulásra. Mindenki érzi, hogy elég volt már. Tizennyolc évesek vagyunk. Terhes már, hogy csak délután négyig van kimenőnk, és a sarki boltba is csak különleges esetekben és engedéllyel szaladhatunk ki. Vár az egyetem, a nagy élet, az álmok megvalósulása. Ugyanakkor véget ér a védettség. Megreped a finom burok, mely a kitörni vágyónak akadály, de ugyanakkor melegség, biztonság és védelem. Egymás családjai voltunk valóban jóban-rosszban. Egy ilyen helyen erősebbek a barátságok, talán azért, mert több mindent élünk meg együtt. Az egyik atya azt mondta: a gimnázium a legjobb terepe az igaz barátságok létrejöttének. Nos, ez lehet, hogy így van. Világi gimnáziumok diákjai között is biztosan működik ez az erős kötelék. Mindenesetre homokszem és aranypillanat volt öt év múlva a barátnőm mögött állni esküvői tanúként. Pedig ő Pesten élt, én Miskolcon. Jó érzés véletlenül összefutni egy volt osztálytárssal, akár a Keleti pályaudvaron, akár Máriapócson. Van egy titok, amelyet csak mi tudunk. E titok teszi lehetővé, hogy nincs zavar közöttünk, egy pillanatra ismét a belső udvarra néző osztályteremben ülünk, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A titok egyszerű: szeretet. Változunk, tapasztalunk, csüggedünk, mi több, züllünk az idők során, de a titok tényleg és mindig működik. Az élet kalandos és a gondviselés beláthatatlan. Egyetemi tanulmányaim utolsó évében a gyakorló tanítást (némi tudatossággal a választásban) a Miskolci Jezsuita Gimnáziumban töltöttem. Az idő rövidsége nem tette lehetővé az iskola rendszerének mély és alapos megismerését, bár a segítőkészség magáért beszélt. A gimnázium méltó a rendhez, melyet zászlajára tűzött. Friss diplomásként egyenesen dupla csavarnak tűnt mindezek után, hogy számos álláspályázat közül elsőként a Kisvárdai Református Gimnázium igazgatója hívott állásinterjúra. Vallási különbözőségeink ellenére felvételt nyertem. A közeg ismerős volt. A tartópillérek itt is ugyanazok, a nevelési elvek is hasonlóak. Hogy is nézett ki az élet a katedra másik oldalán? E helyen már nem osztály-, hanem munkatársaim voltak. A kedvesség, a segíteni akarás e kollektívában is megnyilvánult az újonc irányában. Bizalmat szavaztak a pedagógiai gyakorlat nélküli kezdőnek, sok helyen ez kizáró ok, türelmet és szabad kezet kaptam. Mindez lehetővé tette, hogy átadjam, amit magam is kaptam annak idején. Azt hiszem, sikerült kezelni a lázadó kamaszokat, akik, hasonlóan hajdani önmagamhoz, nem várattak meg a nyitó sortűzzel. Ezek voltak a legszebb homokszemek. Tanárként jól jött mind a lelki, mind a szakmai többlet, amit a hajdúdorogi évek adtak. Tudtam, mit éreznek, sejtettem, mitől szenvednek az intézmény keretein belül. Hihetetlen, de azt hiszem, megérezték az azonosságot, s talán ezért lesz az együtt eltöltött év egy szép emlék. Láttam az összetartozás és barátság kibontakozását közöttük. Remélem, nekik is hasonlóan alakul az a négy év, mint nekem. Ha érvek kellenének az egyházi gimnáziumok mellett, ezer érvem lenne. Másnak ugyanennyi ellene. Nincs recept. Egy dolgot azonban tudok. Minden világi és egyházi gimnazistának azt kívánom, hogy jelen sorok írójához és Vonneguthoz hasonlóan elmondhassa a középiskolai éveiről: „Minden gyönyörű volt, és semmi se fájt.”

A csornai fehér barátok
Máté Imre pálosai és tudói

    Dobos Marianne: A Napút ez évi harmadik száma közölte Máté Imre egyik, a forradalom előtt írott versét. Mert nemcsak eszmei előkészítők, de a szabadságharc fegyveres harcosai voltak a Képzőművészeti Főiskola hallgatójával, Darázs Máriával, amikor a nyugati rádiókban a „magyar tragédia” kifejezést használták, nyilvánvaló lett számukra, hogy eladták az országot, és menekülniük kell. Győrben Szigethy Attilával, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökével még egy kétségbeesett vállalkozással próbáltak nyugati segítséget kérni, sikertelenül. Búcsúzásul, elöljáróként, azt javasolta nekik, házasodjanak össze. Joga van összeadni őket, és ezt a tényt pecséttel ellátva vezette be személyi igazolványaikba. Fontosnak tartotta, hogy egy menekülttáborba kerülhessenek. A szökés közben Mátéék számára életmentő volt a Hanság mocsárvilágának ismerete.
    Csak harmincöt, illetve harminchét év elteltével látogattak haza először. Addig nem mertek, meg nem is ajánlották nekik. Most már életüket megosztják: Németországban gyermekeik és unokáik között élnek, illetve a Pireneusok festői környezetében, vagy itthon Bágyogszováton, modern kényelemre felújított házukban.
    Mária kiállítások sorával hazatért a magyar festészetbe, a Pannon Könyvek kiadásában megjelent Vállunkon vízözönnel (Válogatott költemények 1955–2002) kötettel pedig Máté Imre ismét itthoni költővé is vált. Verseiben a korai – egyszerre balladás és mítoszi – érettséget továbbfejlesztve a formai feszesség mellé gondolati feszességet teremtett, amely mögött persze ott zenél az elhagyott formafegyelem is. Így lett egyszerre formatartó és formabontó, miközben – tanult nyelvészként – a grammatika logikát követő formáltságát teszi meg verse hátterévé. Sinka István nyelvén beszél, de a haikuk minden dekórumot elvető szép logikáját is kifejleszti a költeményekben. Nem hagyományosan klasszicizál (ezt is tudja persze), hanem született klasszikusként alakít maga köré olyan világot, amelyet sem a megszokás, sem a megromlott világ nem tud megzavarni. Természetes, hogy zavarja, de megzavarni nem tudja. Csodálatos adottság ez. Benne él a természetes élet folyamatosságának öntudata. A megromlott világ után, a létezéssel harmonizáló világ visszatérését – nem reméli, de – tudja, megéli és mindezt tudatosítja. Ugyanakkor a természeti harmóniának ez az önmagát visszakövetelő ereje tele dúlt vibrálással. Az itthoni válogatás jól sikerült, ha párhuzamosan olvasom az 1982-es, Karneolszemű macska fuvoláján című Münchenben kiadott kötetével: ami maradandó, majd minden vers belekerült a mostani gyűjteménybe is. A nyest visszatért című verséről nemcsak barátja ír lelkes sorokat (Kabdebó Tamás: „Ez utóbbi víziója olyan erős, jövendőmondása olyan félelmetes, hangja olyan gyantás, felhangja olyan lidérces, hogy nem vonhatom ki magam hatása alól hátralévő napjaimra”), de német változatával a hildesheimi nemzetközi lírai pályázat nyertese lett.

Bérház gerincén karcsú nyest,
galambfival szájában kényesen végigsétált.

Ő már visszatért.
Szil-odvak, nádpajták szelemenfáinak ura
birtokába vette a betonvárost.

Az élet nem hódolt meg
                          üvegnek,
                          cementnek,
                          íróasztalnak,
                          kátránynak,
                          guminak,
                          műanyagnak,
                          vasnak!

Faragott fák városán
                          faragatlan fák vesznek erőt,
melyek a Nap serlegéből
                          isszák a fényt!

Sas vijjog, sasnak kerecsen felel
erkélyekről, teraszokról, ahol most
versenyt ordítanak rádiók, zenegépek
és sörét vedeli egy megválthatatlan,
szimpla lelkű emberfajta.

Az aszfaltot gyöp veti szét,
romházak között őzbak nyomába
farkasfalka ered.

Csapdát vetni ember csak
holt városainak peremén merészel.
Kísértetek tanyái lesznek
a rombadőlt kőrengetegek.

Viharos éjszakákon neonreklámok gyúlnak,
                          sziréna süvít,
                          autóduda bőg,
                          villamos csönget,
                          fegyver durran,
                          rendőr sípol,
                          haldokló nyög
és tűsarkú cipőben félmeztelen
lidérc-utcalány
eltévedt vadászt csal úttalan útra.
Ő meg az ónos bűbájból ocsúdván,
a nyestet pillantja meg először,
ki útját keresztezi bátran, –
és győzedelmesen.

    Madách látomásától a Szabó Lőrinc-i Kalibán-átkokon át G. A. úr X-beli élményeiig, H. G. Wells figyelmeztetéseitől Határ Győző Archie Dumbartonáig, az ekkoriban elszabaduló sci-fi irodalom intelmeiig visszacseng a modern világirodalom hagyománya. Iszonya és reménysége. De meghatározóan él benne a hansági magyar parasztfiú tapasztalata: élni kell, nagyvárosokat szervezni kell, a természet – a külső és az emberben benne élő jó-rossz – ugyanakkor benne munkál mindebben a modern rengetegben. A világirodalomba imigyen kapcsolódik az ősi sámáni tapasztalat. A vers szerzője otthonosan mozog alkotóként a világnak mindkét felében. München és Bágyogszovát nemcsak ennek a sajátos költészetnek az otthona, de a hansági népi szemlélet évezredes hagyományai feltárásának és értelmezésének műhelye is. Őseink csodálatos legendaanyagot és időtálló bölcseletet hagytak ránk örökségül. A Yotengrit 1 és a Yotengrit 2 köteteiben a rábaközi tudók, táltosok szellemi hagyatékának rendezője és elfogulatlan magyarázója.
    Világszemléletének alakulásában meghatározó erejű gyermek- és ifjúkori élményeiről kérdezem.
    Máté Imre: „Fehér barát” a föld népe ajkán vagy pálos, vagy premontrei szerzetes. Csornáról van szó, tehát premontrei. Nyolc évszázada, több kisebb-nagyobb megszakítással, mint törökdúlás, szocializmus. Ez a kolostor, a Rábaköz kellős közepén az istenfélő liberalizmus kútfeje volt évszázadokon át. Műveltség áradt belőle és épeszű, toleráns magyarságtudat… Nekem mi közöm hozzájuk? Sok. Falum, Maglóca templomának kegyurai voltak. Mátyás király Maglócát, ott lévő malmával együtt, a csornai premontrei rendháznak adományozta. A falu kapcsolata a fehér barátokkal jó volt. Jobb, mint a környező falvaké világi földesuraikéval. A magyar klérus általában magyarellenes volt, a Habsburg-korban különösen. A premontreiek nem. Ez az 1848–49-es szabadságharcban világos bizonyságot nyert. Mint ismeretes, ama szabadságharc utolsó győztes csatája a csornai csata volt, s ez a „fehér barátok” érdeme. Féltucatnyi fiatal, harcképes szerzetes, Laky Dömötör vezetésével szabadcsapatot szervezett a környék faluinak harcképes férfiaiból. A maglócaiak mind a zászlaja alá sereglettek, köztük anyai ági ükapám, Erdős Ignátz, aki ki is tűnt vitézségével. Ez a szabadcsapat „belefuserált” a császári hadak taktikai mozgásába, s ez eldöntötte a csata kimenetelét. Évek múltán főnökévé akarta választani Laky Dömötört a rend. A Vatikán ezt 48-as múltja miatt megvétózta! Csornán viszont utcát neveztek el róla. A Laky Döme utca a szocializmus éveiben is a hős szerzetes nevét viselte és viseli mindmáig. A fehér barátok nem felejtették, kik harcoltak zászlajuk alatt. Hatalmas tölgyesük volt Maglóca és Csorna között. Néhai harcostársaik utódainak megengedték, hogy fát hordjanak erdőjükből. A lelkipásztorkodást csornai „barátaink” meglehetősen lazán vették. Végül is a falu lelki karbantartását a barbacsi plébánia nyakába sózták. Ám volt idő, amikor akadt közöttük, aki a plébános szerepét vállalta, úgy felében-harmadában. Ilyen áldozatkész barát volt „Ferdinánd atya”. Sok mindenről volt ő nevezetes. Mindenekelőtt arról, hogy egy szív, egy lélek volt a lovával. Bricskája elé fogta gyeplő nélkül. A lovat szép szavakkal irányította, de az ment még anélkül is, mert kívülről tudta Ferdinánd atya körútját. A „zsidónál” mindig leállt. A „zsidó” tényleg zsidó volt akkor, mert általában a korcsmárost mondták zsidónak, akár az volt, akár nem. Úgy alakult egy ízben, hogy a zsidó vendéglős leánya belenőtt az „elsőáldozós” korba. Ez alkalommal, mint ismeretes, fehérbe öltöztetik a leánykákat. Ez a menyasszonyság első főpróbája. Nos, hogy ebben a kis zsidó leány is részesülhessen, Ferdinánd atya megelsőáldoztatta őt is, idézvén „Mi Urunkat”, aki azt mondá: „engedjétek hozzám a kisdedeket”, akik akkor egy szálig zsidók voltak. Ferdinánd atya gyóntatásai is egyéniek voltak. „Ha nem javulsz meg, elvisz az ördög, te gazember, de előtte még úgy váglak kupán, hogy arról koldulsz!” – ilyesféle kenetteljes szövegek hagyták el ajkát.
    Maglóca első saját, kizárólagosan saját plébánosát a kommunista rendszertől kapta. A földrajz- és történelemtudós fehér barát, Kövér Fidél személyében. Az úgynevezett „Rákosi-rendszerben” először csak korlátozták a kolostorok létszámát. A „fölöslegnek” távoznia kellett. Ekkor a fehér barátoknak eszükbe jutott, hogy Maglóca lelkileg az övék, csak eleddig hanyagoltatott. Fidél atya önként ment, elsőként a kolostorból, hogy Maglócának végre saját plébánosa lehessen. Azok a barátok jártak jól, akik így elhelyezkedtek, mert amikor a maradékot is utcára dobták a kolostorokból, azokra bizony sanyarú jövő várt. Fidél atya tehát plébános lett és hitoktató, állami fizetéssel, mert ahol a szülők beíratták hittanra a gyerekeket, ott még a kommunista állam is fizette az oktatót. Fölépítette saját gazdaságát is, tyúkokkal, malacokkal. Később állattenyésztési tanácsadó is lett a termelőszövetkezetben. Nekem mentorom, atyai jó barátom volt. Csornai, gimnáziumi hitoktatáson Fodor Pál mellett ő biztatott a rábaközi sámánok szellemi hagyatékának gyűjtésére, rendezésére, megőrzésére. Ő maga az úgynevezett „néphit”-et kutatta. Jegyzetei még földolgozatlanok. Ezt az anyagot rám testálta, dolgozom is a rendezésén, értékelésén. A Rábaköz népe mindig hadilábon állt a „vörösök”-kel. Nem véletlen tehát, hogy én már 14 éves koromban összeesküvést szerveztem, melynek kemény magjához a bősárkányi Nagy Ferenc és Németh Alajos tartoztak. Kapcsolatban áltam Varga Ernővel is, a modern kor antikommunista betyárjával, akinek vezetésével megtámadtunk és megdézsmáltunk egy orosz katonai raktárat. Az őröket, akiket leütöttünk, sajnáltam utólag, ezért meggyóntam Fidél atyának. „Bűn volt-e ez?” „Nem bűn volt ez, fiam, hanem hazafias cselekedet. A vétség az volt benne, hogy engemet kihagytatok! Máskor szóljatok!” Igazi premontrei fehér barát volt, méltó Laky Döme szellemiségéhez. Csornán a premontreiek gimnáziumot is működtettek, de csak fölső tagozatot. Az alsó tagozatot a „polgári” iskola pótolta, egy igen erős, színvonalas iskola, melynek igazgatója doktor Bársony Kálmán volt, történész. Ugyanitt tanított Király Iván, a világhírű ornitológus. Kövér Fidél mindkettőjükkel szoros barátságban volt. Néprajzi jellegű kutatásaiban fölhasználta Király Iván diplomamunkáját is, melynek fénymásolata hagyatéka részét képezi. Király Ivánnal, aki a gimnáziumban, immáron államiban, osztályfőnököm volt, ugyancsak atya-fiúi kapcsolatom volt.
    Mindannyiukat, de főleg Kövér Fidélt nagyon foglalkoztatta a kérdés, hogy a rábaközi tudók által megőrzött hagyományt miként lehetne a kereszténységgel közös nevezőre hozni. Nem tartotta lehetetlennek, s én azt hiszem, hogy ezt a problémát keresztény részről a fehér barátok oldották volna meg, mert ők lélekben megközelítették Boldogasszonyban az ISTENASSZONYT.
    D. M.: „A magyar népnek élő Máriája van. Élő, mert most is az ősi istenasszonya, a Babba” – írja Daczó Árpád (P. Lukács O.F.M.) Csíksomlyó titka (Mária- tisztelet a néphagyományban) című könyvében. Bemutatja, hogy a csángók, legarchaikusabb népcsoportunk és a székelyek által megőrzött Boldogságos Szép Szűz Mária, Babba Mária most mint a csíksomlyói Szűz Mária végzi égi édesanyai munkáját.
    A keresztény istenanya rábaközi őse, ha a Yotengrit-köteteidből jól olvasom, Ukkó. Az ősi, mára lassan feledésbe menő és napjainkban alig-alig követett magyar anyaságeszmény égi példaképe az ősmagyarok hitvilágában. Babba és Ukkó előképei lehetnek a Jelenések könyvében olvashatónak: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold.”

Osztálytársak a Lónyayban
Két lónyays: Bolyki János és Diószeghy Győző

    Dobos Marianne: Hazánk legpatinásabb újkori gimnáziumai közé tartozik a Lónyay Utcai Református Gimnázium. Humán és reálértelmiségünk legjobbjai között megtalálhatjuk valahai hallgatóit, akik nemcsak tudásukra, de az iskolának köszönhető erkölcsiségükre, közösségi sorsvállaló életmenetükre is büszkén gondolhatnak vissza. A Rákosi-korszak megszüntette az iskola folyamatosságát, mégis, amikor a rendszerváltás után újjászerveződött: mintha mi sem történt volna – folytatta a hagyományban élést, természetesen szövődik bele mai középiskoláink életébe. Két valahai osztálytársat kértem, idézze fel emlékeit. Bolyki János, a Károli Gáspár Református Egyetem teológiaprofesszora, a Miskolci Egyetem díszdoktora néhány, maximaként említett ellesett mondatot emlegetett. Tanáraik mondásait, amelyek egy életre szóló eligazításul szolgálhattak. És továbbadva mai olvasóinak is.
    Bolyki János: Van egy villanásnyi, mégis maradandó emlékem a Lónyay Utcai Református Gimnáziumról, mégpedig annak mostani, a negyvenes évek elején lejátszódott felavatásáról. Sorfalat álltunk mi, kisdiákok a lépcsőházban, bocskai ruhában, a tanárunk pedig arra oktatott, hogy ha elhalad mellettünk Horthy Miklós, az ország kormányzója, és kérdez valamit, nézzünk a szemébe, és feleljünk neki hangosan, értelmesen. Jött is fel a lépcsőn szárnysegédével s a kultuszminiszterrel. A lépcső végén, a díszterem felé vezető folyosón Ravasz László püspök várta, papi palástban. Emlékezem, hogy a kormányzó köszönt előre a püspöknek, így: „Jó reggelt kívánok!”, ő pedig azzal felelt, hogy: „Jó reggelt, kedves!”, amin én, 11 éves fővel büszkén elcsodálkoztam. Iskolánk szellemére egykori igazgatónk, doktor Kondói Kiss József megjegyzése is jellemző volt. A visszacsatolt országrészekkel, a Felvidékkel, Észak-Erdéllyel kapcsolatban azt a kijelentést tette: „Fiúk, az Úristen próbára tette nemzetünket: hogyan tud a visszacsatolt területek magyar és nem magyar lakosságával bánni. Ha jól, akkor talán a mienk maradhat az a terület örökre. Ha nem, akkor lehet, hogy megint elveszik tőlünk.” Ezerkilencszáznegyvenhét körül történt, hogy a Szent István körúton, a járdáról néztem valamelyik kommunista, „félkatonai” ifjúsági csoport harcias menetelését az úttesten. Egyszerre csak megpillantottam Papp Elemér tanárunkat, aki így kommentálta a látottakat: „Nézd csak, nem teljesen ugyanazt teszik ezek, mint amit a nyilasok tettek hatalomátvételük előtt?” Akkor értettem meg, hogy a jobb- és baloldali szélsőségek közt több a rokon vonás, mint ezek és a józan közép között. Izgatottan vártuk 1948-ban a középiskolák államosításának híreit. Ma is emlékezem, amint Diószeghy Győző osztálytársunk, napilappal a kezében, boldogan felkiált: „Minket nem államosítottak!” Csakugyan, akkor még a pápai, budapesti, debreceni és sárospataki gimnáziumot meghagyták egyházi kezelésben, hogy „biztosítsák a lelkészutánpótlást”. Ami nyilvánvaló hazugság volt, mert a katolikusoknak akkor egyetlenegy iskolát sem hagytak meg. Igyekeztek kijátszani egymás ellen az egyházakat, ami csak a nagyon buta és törleszkedő emberek körében bizonyult hatásosnak. De néhány év múlva egyházunk „önkéntesen felajánlotta” az államnak a mi iskoláinkat, a katolikusokkal kötött szerződés pedig nyolc iskolát biztosított nekik. Akkor járta a fanyar humor köztünk: „A katolikusok azt kapták büntetésül, amit mi jutalmul.” Valamit az iskola színvonaláról. Mi az érettségi előtti években atomfizikát, differenciál- és integrálszámítást tanultunk, ami nem volt a tankönyvben, de tanáraink többet akartak átadni nekünk annál, ami kötelező volt. Ma is emlékszem Szalánczy Károly tanár úrra, aki a kémiát tanította: „Mit gondoltok, miért utazott az angol király Dél-Afrikába? Mert ott uránlelőhelyek vannak, és a jövő az atomenergiáé!” Körülbelül 1948-ban mondta ezt, a jövő őt igazolta. S ha már 1948-nál tartunk, a szabadságharc centenáriumán tartott iskolai fáklyás felvonuláson az első díjat a mi iskolánk kapta. Amikor 1952-ben államosították a Lónyayt, tanáraink majdnem mind egyetemi vagy más tudományos pályákon helyezkedtek el, mert tudásuk színvonala erre predesztinálta őket. Az érettségink 1949-ben volt. Állami biztost küldtek ki a vizsgára. Legjobb barátom és padtársam – németül és angolul perfektül beszélt, ő volt a jordániai, később a nepáli királyság szabványügyi hivatalának megszervezője az ENSZ Iparügyi Szervezete megbízásából – megbukott történelemből, mert nem tudta az akkor két hete beiktatott új magyar kormány egyik iparügyi minisztere nevét. Hát, ez az érettségi már nem volt politikamentes… Egypártrendszerben éltünk. Amikor a rendszerváltás után, nem kis erőfeszítéssel, egyházunk visszaszerezte a Lónyayt, s alkalmam volt a fiatalokhoz szólni az egykori díszteremben, amelynek egyháztörténeti freskóját „sikerült” véglegesen lekaparniuk az „antiklerikálisoknak”, meghatódottan gondoltam a Történelem Urára, akinél mindig van lehetőség az újrakezdésre.
    D. M.: Bolyki János osztálytársa, Diószeghy Győző, az iskola reáltagozatának neveltje műszaki professzorként vált maga is nemzedékek nevelőjévé. A mintaként eltanult szellemiséget plántálta tovább vezetőként is az általa meghatározott felsőoktatási intézményben, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán.
    Diószeghy Győző: Ezerkilencszáznegyvenegyben kis elsősként a Lónyay utca elején, a régi épületben kezdtük meg a tanulást. A háború kellős közepén, negyvenháromban elkészült az akkor Magyarország legmodernebb, legkorszerűbb épülete, amely egyrészt nagyságrendileg jóval nagyobb volt, négy utcára szólt; másrészt a felszereltsége csodálatos volt. Nagyszerű kémia-, fizikalaborok, gyönyörű oratórium-, illetve hangversenyterem, tornaterem, udvar, salakpálya és így tovább. Úgyhogy én azt mondanám, hogy 1943-ban, mikor átadták, akkor bizony nem tudtuk, még csak sejtettük, én magam tizenkét éves voltam, és nem tudtam, csak éreztem, hogy ez valami remek épület. De az igazi csoda a szellem és a hangulat, amely már megvolt a régi Lónyay épületében is, és a tanári kar, amelyről nagyon-nagyon sokat lehetne és kell is beszélni. Tulajdonképpen a kettő együtt: a modern környezet és a szellemi és hitbéli erő. A jó Isten kegyelméből ez az új épület lényegében megúszta az ostromot. Persze sok belövés érte, az ablakok betörtek, de negyvenöt tavaszán már itt folyhatott a tanítás. Magam ekkor lettem felsős diák, és elkezdődött számunkra is a közéletben való részvétel. Ezerkilencszáznegyvenhatban kezdett éledezni a magyar közélet. Tudjuk, hogy sok pozitív, még inkább rengeteg negatív körülménnyel. Akkor tudtunk élni még azzal a szellemiséggel, amelyik végül is olyan lehetőségeket biztosított a számunkra, amit nem adott meg minden gimnázium.
    A Lónyay utcai református főgimnázium 1859-ben alakult meg. Nemcsak humán, hanem reáltagozat is indult az iskolában. Drága jó szüleim nagyon remek emberek voltak, de picit konzervatívok, és amikor én azzal jöttem haza ötödik osztályos korom elején, hogy márpedig én nem humán, hanem reáltagozatos szeretnék lenni, akkor apám gyorsan kijelentette: „Erről szó sem lehet, fiam! Becsületes magyar gyerek vagy, humán tagozatra kell menjél!” De mellesleg szólva becsületes, okos kereskedő is volt, a mi cégünket úgy hívták, hogy Blahó és Diószeghy, a nagybátyám volt a cégtárs, negyvenkilencben azután államosították, s ő egy üzletet ajánlott a számomra: „Elvégezheted a reált, de végezd el a humánt is!” Úgyhogy én voltam az egyik hallgató, Bolyki János is ilyen volt, akik két tagozatot végeztünk; latinból is érettségiztünk, de a reáltárgyakat is elvégeztük. Minden hét elején volt egy negyedórás istentisztelet az oratóriumunkban. Sok egyházi tevékenységünk mellett demokratikus szellemű, közéleti iskola volt. Önkormányzata is lett 1946 után. A nyolcadikos, utolsó éves hallgatókból megválasztották a diákönkormányzat elnökét, és általában a hatodikosokból a jegyzőjét. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy az utolsó évben, negyvenkilencben érettségiztem, én voltam a Lónyay utcai református gimnázium önkormányzatának az elnöke. Összekötő tanárunk, doktor Tarján Jenő, Cambridge-ben végzett kiváló angoltanár sikeresen fogta össze és irányította a diákságot. Azt hiszem, kéthetenként voltak üléseink, mindig szombaton, az utolsó, a hatodik órában, amelyeken természetesen ő is részt vett. Mindenféle szociális, szervezési, sportkérdéseket vitattunk meg, színdarabbal készültünk és így tovább, és annak megfelelően ezt a közéletet tudtuk megvalósítani. Mit is jelentett ez? Magas színvonalú önképzőkört. Humán vonalon például Ritoók Zsiga, a későbbi akadémikus járt eggyel fölöttem; nem kell bemutatnom utóbb kibomló, magas szintű humanista, klasszika-filológiai professzori munkásságát. De voltak a képzés természetéből következően reálosok is, akik a műszaki tudományokat képviselték. Egy példát hadd mondjak megint, Marx Györgyét, hasonlóképpen ismert hazai és külföldi tudományos körökben. És mindketten a művelt olvasók kedvelt szerzőivé is váltak az évtizedek során. A színjátszás pedig a leánygimnáziummal hozott össze minket. Akkoriban tönkrebombázták, felrobbantották a hidakat. Testvériskolánk, a Baár-Madas Budán volt. Megmondom őszintén, nagyon örültem, hogy koedukált lett néhány évig a Baár-Madas és a Lónyay. A Pesten lakók, fiúk-lányok egyként a pesti Lónyayba jártak, hasonlóképpen a budaiak a Baár-Madasba. Volt táncdélután, de készültünk színdarabokkal is. Megint egy-két név: Lőte Attila alattam járt kettővel és nagyon remek színész lett; vagy Versényi Lacika, aki a Nemzeti Színház tagja lett. Beszéljünk egy kicsit a Lónyay zenei életéről! A díszterem akusztikáját tönkretette a háború, mert minden ablak betört. Mégis olyan hangversenyeink voltak háromhetenként vasárnap, fél hét körül kezdődtek esténként, amelyeken a híres Fővárosi Zenekar, később a MÁV Szimfonikusok muzsikáltak, olyan karmesterekkel, mint Ferencsik János, Fricsay Ferenc, Kodály Zoltán, Lehel György, Komor Vilmos és mások. Beszéljünk egy picit a sportról! Remek testnevelőink voltak. Egyrészt valóban korszerű tornatermünk volt, másrészt pedig a hatalmas, négy utcára szóló épülettömb közepén voltak a salakpályák: röplabda, kézilabda, kosárlabda. Én magam is kézilabdáztam egyébként, az NB I-ben játszottam több mint tíz évig. Volt idő utóbb, amikor ez nekem jól is jött: amikor ki akartak telepíteni. Itt is mondok egy nevet a sok közül: Antalpéter Tibor sokszázszoros válogatott kézilabda- és röplabdajátékosa volt az ötvenes évek magyar válogatottjának. Mellesleg szólva a fordulat után, kilencventől ő lett a londoni magyar nagykövet.
    D. M.: Ha már a röplabdáról emlékezik, ideírhatom egy másik kiváló sportoló, a reklámfilm utóbb magyar klasszikusának, a Bontott csirke-reklám megálmodójának, a költő Szabó Lőrinc zseniális gyermek-társszerzőjének, Lócinak a nevét is. Egy ideig ő is „lónyays diák” volt, majd a „Népköztársaság Kiváló Sportolója” lett. Náluk is a sport segített túljutni a családi nehézségeken a nehéz időkben.
    D. Gy.: Ami pedig a lelki és a hitbeli életet illeti: alázatos istenfélelem, de ugyanakkor olyan demokrácia volt közösségünk meghatározója, amely sok esetben még más, liberális helyeken sem jelent meg. Bibliás református magyar szemlélet szabadságában éltünk, amelyhez tanáraink remek partnernek bizonyultak. Van egy nagyon szép képünk, amikor a díszteremben a kormányzó középen ül, szokásához híven egy karosszékben, fönt a tanári kar, akkor avatták, negyvenhárom novemberében, az új épületünket. Másrészt: 1944. március 19-én, amikor bennünket megszálltak a németek, amikor itt özönlött a rakparton a német hadsereg, akkor összegyűltünk vagy háromszázan diákok, és elénekeltük:

Alsónyéken megépült a vasút,
megjött rajta Garibaldi, Kossuth,
meghozta a nemzeti lobogót,
megállj német, szűk lesz a bugyogód!

    Igazgatónk, a híres gyorsíró, természetrajz–földrajz szakos, kiváló emberségű, kemény, határozott, de ugyanakkor csupa jóság ember, doktor Kondói Kiss József kétségbeesve rohant be: „Fiúk, hagyjátok abba, mindenkit azonnal elvisznek!” Volt mindenhol besúgó, itt, azt hiszem, nem akadt ilyen, nem vittek el senkit. Voltak zsidó származású iskolatársaink, akik negyvennégyben is hozzánk jártak. Volt olyan is, akit megmentettünk Auschwitztól. Híres volt a Lónyay ugyanis arról, hogy nemcsak reformátusok jártak oda, de mintegy húsz százalék más vallású volt. Katolikus, evangélikus, izraelita, akkor úgy kellett mondani. Még az ostrom után is egy ideig tovább működött a 15. sz. Bethlen Gábor cserkészcsapat. Két-három évvel idősebb őrsvezetők irányítottak. Egyszer az őrsvezetőnk, Sanyi, az egyik őrsi foglalkozáson valami furcsa dolgot mondott: „Most hosszú időn keresztül el fog tűnni tőlünk egy bizonyos Pista nevű gyerek, de ne mondjunk róla semmit. Majd jön, ne keressétek, kész.” Kiderült, hogy őt eldugták valahova vidékre, családját elhurcolták, kivégezték Auschwitzban. Pista gyerek, hál’ istennek, az ostrom után, negyvenöt februárjában előkerült, valóban jött újra. Úgyhogy a tejfelesszájú, taknyos kis csapat, köztük én is, egy szót sem szólt senkinek. Pedig ha véletlenül valaki elszólta volna magát, akkor súlyos veszélyek is érhettek volna mindnyájunkat. Ilyenek is voltak. Nem tudom, mi van azóta Pistával. Azt hiszem, később disszidált. Tanáraink? Ravasz püspök úr lánya tanított, Ravasz Boriska, aki Bibó István felesége volt. Ez akkor volt, amikor az ostrom után a Baár-Madassal koedukációban lehettünk. Ravasz Boriska Pesten lakott, és ő tanított bennünket latinra két évig. Remek magyar- és latintanárunk volt: doktor Bihari János. Milyen kicsi a világ! Amikor bekerültem a Kandóba, Bihari János kisebbik lánya volt a tanártársam. Persze jóval fiatalabb nálam. Eszembe jut a természetrajztanárunk, doktor Nyárády Zoltán, egy fiatal tanár. Félév előtt egy héttel felolvasta: „Neked kettest adok, neked hármast…”, és így tovább. „De jöhettek hozzám, szabályos vizsga lesz, mint a felsőfokú intézményekben, lehet javítani, de rontani is.” Elég jó tanuló voltam, néhány négyessel, de nem voltam színötös. Valamit eltoltam, mert azt hiszem, kettesre vagy hármasra álltam. Olyan nagy kedvet támasztott, hogy, emlékszem, elmentem én is vizsgázni. Ott bizony két órától este hat óráig voltunk öten-hatan, kérdések, válaszok. Ötöst kaptam. Büszke voltam rá. Felvillanyozott a lehetőség. Ilyen, hogy gyerekekkel megbeszélni?! Akkor vaskalapos időszak volt, de a mi tanáraink ilyen szempontból is remek emberek voltak. És hogy mi lett volna, ha nincs az ostrom, amely alatt az épületet eléggé tönkretették, és mi lett volna, ha nem államosítják az iskolát? Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy negyvenegytől ngyvenkilencig, nyolc évig jártam oda, reál-, humán érettségit tehettem, és férfiasan bevallom, nagyon-nagyon szerettem ezt az iskolát. Velem együtt sokan mások. Csodálatos életünk volt mindaddig, amíg kedves kommunista „barátaink” tönkre nem tették az egészet. Nekem még megvolt a lehetőségem, hogy negyvenkilencben nyugodt körülmények között leérettségizzem. A Baár-Madast és a Lónyayt együtt, ötvenkettőben államosították. Az épületet elvették, bár szerencsénkre, mivel olyan szép volt, a Közgazdasági Egyetem kapta meg, úgyhogy tulajdonképpen megmaradt az épület. Most, amikor 14 évvel ezelőtt visszakapták, sok minden megváltozott. A gyönyörű oratóriumunkból és a tornateremből sportterem lett. Engem 1949-ben három egyetemre vettek fel egyszerre; akkor egyszerre több karra is lehetett jelentkezni. Nem voltam én igazi mérnökpalánta, csak rossz káder. Szeptemberben beíratkoztam, elkezdtem a Duna-parton a műszaki egyetemet. Októberben kirúgtak. Rosszul esett, de nem voltam elkeseredve. Utána éveken keresztül szóba se álltak velem, sehová fel nem vettek, egész egyszerűen osztályidegenként. Sokáig csak mint élsportoló boldogulhattam. Egyetemre azután újra, sokkal később, 1959-ben Miskolcra vettek fel, levelező tagozatosként. Elvégeztem ott az első évet a gépészkaron. Miért jelentkeztem Miskolcra? Oda könnyebben vettek fel, de elektromérnöki szak nem volt. Volt egyszer egy szakmai konferencia, és azon én fiatal mérnökként vettem részt. Kicsit félreismertek, mert akkor nekem nem volt még diplomám, bár már technikusként foglalkoztattak. Ott volt a konferencián Kolos Richárd miniszterhelyettes is.
    D. M.: Ő Móricz Zsigmondnak volt a veje, az író Virág lányának a férje.
    D. Gy.: Beszélgettünk, ő mondta: „Fiatalemberek, világot kell látni!” Akkor, 1959–60-ban voltam életemben először külföldi kiküldetésben, az NDK-ban. Hű, de nagy szó volt! A miniszterhelyettes letegezett, hiszen jóval idősebb volt nálam, ez nagyon jólesett. Persze visszamagáztam. „Mondd, fiam, mit csinálsz te itt Miskolcon?” Mondom: „Az igazság az, miniszterhelyettes úr, hogy nem vettek fel Budapesten az egyetemre.” Intézkedett a BME-n Sváb professzornál, és így átkerülhettem Pestre, a Villamosmérnöki Karra. A következő évet itt kezdtem, úgyhogy egy évvel hosszabb ideig tartott, mert még egyszer elvégeztem az első évet. Annak nyomán, hogy a miniszterhelyettes úr nagyon jó tanácsokkal látott el, ki kell mondjam, semmiféle rossz érzés nem volt bennem. Büszke, inkább boldog voltam, hogy a Lónyayban végezhettem.
    D. M.: Mindketten arról beszéltek, amit Bolyki professzor emlékezése címéül írt le, összefoglalva mindazt, amivel a „jól hangolt” hangszerre emlékezve a mintaként megidézhető diákember-iskola viszonyról el lehet mondani: „Én iskolám, köszönöm neked!”

Ha csak ülök és gondolkodom…
Siposné Majtényi Andreának tartást adott Patak

    Dobos Marianne: Sárospatak a Rákócziak legendás városa, a nemzeti öntudat egyik érlelő helye, az emberséges pedagógia kiváló hazai mintája. Iskolaváros évszázadok óta. Hogy mi lehetett volna egy ilyen kulturális központ, ha nem egymást pusztító hódítók országútján, Közép-Európában akart volna kivirágzani, azt végiggondolta valahai költőbarátunk, Vas István a Cambridge-i elégia című versében, egy országpusztulás utáni pillanatban, amikor az 1956-os forradalom után az angol királynő őfelségének meghívására mint Shakespeare-fordító utazhatott ki Angliába. A Cam folyó partján évszázados békességben élő iskolaváros boldog világából gondolt haza, a „sub rosa” összeesküvő valahai mártír nagyurakra és közvetlen baráti körére, amelynek legjobbjai akkor még börtönben sínylődtek idehaza. Mégis elégiát írt. „Él magyar, áll Buda még… / S csodának ez is elég” – fűzte a tengeri széltől erőt kapó versébe a remény igéit. Sárospatak a magyar pedagógia bölcsője, amely táplálhatta az elégiát, a feltámadás reményét. Ennek a pedagógiának egyik jelen letéteményesét, oktatót és doktoranduszt kérdezem: hogyan szövődik ez a nagy múltú hazai hagyomány az ő mindennapi életébe? Munka, csalódások, reménységek hullámzása alakítja mindennapjait. De ebben a hullámzásban erőt adóan van jelen a tegnap és tegnapelőtt. Elődeinek és példaképeinek mintája. Nem nagy szavakat kérek, egyszerű elbeszélést inkább. Mintha csak egy pillanatra elgondolkoznál, leülve megpihenni a mai rohanó életben.
    Siposné Majtényi Andrea: Ha csak ülök és gondolkodom, akkor általában a családom körül kezdenek járni a gondolataim. Ez már csak azért sem furcsa, hiszen az embereknek normális esetben fontos, fontosabb, legfontosabb a családjuk. De mivel pedagógusként dolgozom, s a családom jelentékeny része is pedagógus, valahogyan mindig belopózik a fejembe az iskola. Egy picike faluban találkoztam először az iskolával, ahova nagyon szerettem volna járni játszani, még négy-öt éves korom körül, hiszen a „nagyok” és magyar–orosz szakos édesanyám is ott töltötte a nap nagy részét. Amikor elsőbe mentem, akkor Ica tanító néni elmondta, hogyan és miként kell-kellene viselkednünk. Összevont osztályok, két tanterem. Mégis nyugodt, méltóságteljes hely és hangulat. Nincsenek kisebbségiek és „nagyobbságiak”, csakis és kizárólag gyerekek vannak. Az iskola a templom udvarán áll, a szomszéd ház a papé. Aki jár tanítani is, de nekem oda nem kell mennem. Persze elsősként feldúl a dolog: mi ez a valami, ahova én nem járok. Sőt, a padtársam szerint nem is járhatok, mert ők reformátusok, és csak én vagyok katolikus az osztályban.
    D. M.: Apukád, a falu orvosa nem segíthetett volna feloldani ezt?
    S-M. A.: Nem vártam rá, mielőtt megkérdezte volna, nekirohantam magam Kovács bácsinak, aki éppen kaszált. És azt mondta: „Miért ne járhatnál!” A mondatot az órán fejezte be, annyival, hogy addig járjak, amíg érdekes a dolog. Amíg nem tudtam olvasni, nagyon érdekelt, azután nem jártam tovább, hanem elolvastam a tananyagot képező Gyermekbibliát. Megjegyzem: Kovács bácsi sokat kaszált, kapált, miegyebet csinált, mert a faluban az idősek közül az egyedülállóknak bizony elkelt a segítség. Ő pedig segített, olyan egyszerű, magától értetődő módon, mint ahogyan levegőt veszünk. Végül is ő volt a lelkész.
    D. M.: Oktatód volt, és példát adott az életmeneted alakulására is ezzel.
    S-M. A.: Azután körzeti orvos édesapámat áthelyezték, költöztünk, s a következő lakóhelyünkön az a Balogh István, vagyis Pista bácsi volt a katolikus pap, akinél nyitottabb, okosabb, műveltebb embert, azt hiszem, azóta sem láttam. Körülvette a tudás, a szeretet légköre sugárzott belőle, és megszelídítette a környező világot.
    D. M.: Régóta készülök emléket állítani emberségének. Tábori lelkészként addig nem tért haza a hadifogságból, amíg egyetlen fogoly katona is volt a gulagon környezetében. Hosszan mesélte nekem élete példásan kalandos történetét.
    S-M. A.: Úgy vált nevelőmmé, hogy a templomon kívüli világban soha nem hallottam „prédikálni”. Élt, úgy, ahogyan élni kell. Nem igazodott a körülötte lévő világhoz, hanem az idomult hozzá. Tőle tudom, hogy mindennek megvan a maga ideje, de a szeretet ideje állandó. Ezt a mondatot élte, és nagyon igyekszem a lehető legjobban elcsenni tőle.
    D. M.: A felnőttebb iskolás évek már Patakhoz köthettek.
    S-M. A.: Középiskolába már Sárospatakon jártam, az akkori Rákóczi Gimnáziumba. Furcsa hely volt, valami különös sugárzással a falai között. Akkoriban nem igazán tudtuk értelmezni, hogy mi is ez, de fegyelmezett, tartást adott, valahogy úton tartott. Ezek mind-mind régen voltak. Ma már tudom, vagy legalábbis azzal hízelgek magamnak, hogy tudom a titkokat.
    D. M.: Ma már te is a főiskola érdemes oktatója vagy.
    S-M. A.: Itt élünk, Sárospatakon. A családom, mint már említettem, jelentékeny részben pedagógusokból áll, s mivel az apósom, aki tíz éve halott, az egész életét itt tanította végig, komoly kapcsolatrendszert hagyott ránk a sárospataki tanárok között. Az akkor még egyházi gimnáziumban kezdett tanítani, és itt kötött egy életre szóló barátságot Palumby Gyulával. Gyula bácsi református lelkész volt, és három saját gyermekén kívül diákok sokaságát nevelte. Oktatta is, hiszen az angol internátusban, gimnáziumban végzett munkája a tanítás volt, amit olyan magas szinten végzett, ahogyan csak tőle telt. Jóval nagyobb hatást gyakorolt azonban diákjaira a lelkész Palumby, aki a segíteni akarás képességét adta mintaképpen, olyan művészi módon, hogy a diákjai észre sem vették, ahogy lényük részévé válik a nemtörődömségre való képtelenség. Az államosítás után Gyula bácsi Miskolcon dolgozott tovább, és ott tartotta össze régi és új diákjait. Majd, amikor a sárospataki gimnázium visszakerült a református egyházhoz, kiderült, milyen hihetetlen mennyiségű munkája van ebben is. Nehezen, de emelt fővel viselte a mellőzést. Temetésén felesége és gyermekei álltak a sírja mellett, nem akarta mások jelenlétét. Ment, ahogyan élt, egyenesen, nyugodtan.
    D. M.: Tanítványai Gyulumby Palának is emlegették. Férjemnek érettségi elnöke lett a miskolci Földes Gimnáziumban, nagy szeretettel emlegeti azóta is.
    S-M. A.: Ködöböcz József tanár úr szintén református lelkészként került a pedagóguspályára. A hihetetlen szorgalmú és kitartású fiatalember belenőtt Sárospatak lelkébe. Elvégezte a tanítóképzős tanárképzést, hogy munkáját jobban elláthassa. Tanítani tanított nyugdíjazásáig. Nyugállományú éveiben neveléstörténeti kutatásokat végzett, sokat publikált. Publikációi magas tudományos színvonalat képviselnek, értékes részei a magyar neveléstudománynak. Mégis az a hatás érezhetőbb, amelyet Jóska bácsi személyesen gyakorolt élete során. A pontos, precíz, aprólékos, korrekt vezető. A nyugodt, odafigyelő, támogató tanár. Az a kedves ember, akire mindig számítani lehetett. A diákjai ma is összetartoznak.
    D. M.: Lényeges megállapítást tettél. Az igazi tanáregyéniség összeköti tanítványait, kört szervez maga körül. Nem utánzókat, de a hagyomány továbbadóit.
    S-M. A.: A harmadik, akire az úgynevezett nagy öregek közül rátérek, Sipos György. Testnevelőként érkezett Sárospatakra a gimnáziumba, és óraadóként dolgozott a főiskolán. Hamarosan teljes állásban ide került. Volt olyan időszak, amikor a magyar női tornászválogatott jelentős része a főiskola hallgatójaként az ő tanítványa volt. Létrehozta a Bodrog Néptáncegyüttest, nagy nemzetközi sikereket aratott velük. Írta a könyveit, képezte a tanítványokat, diákokat és az új kollégákat egyaránt. Nyugdíjazása után tovább dolgozott Sárospatakon, annak ellenére, hogy egy évre szóló oxfordi meghívást kapott. Úgy érezte, itt van szükség rá. Abban a tanévben tanította volna ötvenedik tanévét, amikor meghalt. A „tanította volna” nem a halála miatt létrejövő helyzet volt, hanem nem kapott órát a tanítóképzőben. Kért lehetőséget, de anyagi indokokra hivatkozva megtagadták. Hiába mondta, hogy ingyen is tanítana, nem taníthatott. Megkeseredve ment el, hiszen az életet jelentette számára a tanítás. A hosszú évek azonban nem múltak el nyom nélkül. A tanítványai ma is mintaként emlegetik. Sok nagy egyéniség élt, dolgozott, hatott ebben a városban. Beszélhetnék a többiekről is, de azt hiszem, a lényegi mondanivalót az ő segítségükkel, rajtuk keresztül tudom megfogalmazni. Ők hárman azon régi tanárok közé tartoznak, akik egész életükben hatottak a jelenlétükkel, ma pedig még inkább hatnak a hiányukkal.
    D. M.: A hiány egyben a hiány betöltését is igényli. A kínai értelemben vett „semmi”, ami maga is „valami”. Az élet másik oldala.
    S-M. A.: Mert éppen az ő emlékük kötelezi az utódaikat. Ma is léteznek, dolgoznak jó tanárok, tanítók Sárospatakon. Olyanok, akik életeket állítanak „irányba”. Remekül végzik a munkájukat és remekül élik az életüket. Megtanulható, átvehető, utánozható mindennapjaik vannak. Sokat gondolkodtam azon, hogy a szakmát leszámítva mi bennük a közös. Azt hiszem, ma már elég távolról nézhetem ezeket az embereket, akik, ugyanúgy, mint sok más mai felnőttnek, nekem is az életem részei. Ez a távolság megadja azt a nézőpontot, amelyből észrevehető, meglátható a közös tulajdonság. Emlékszem: a fent említett három, nekem kedves idős ember nagyon nem szeretett egy szót. Ez a szó az önmegvalósítás. Úgy gondolták, az önmegvalósítás rendkívül önző dolog. Ha valakinek az életében ő maga áll középpontban, akkor nemcsak saját magát teszi hosszú távon boldogtalanná és magányossá, hanem bizony a környezetét is. Ezek az emberek nem saját magukat valósították meg, hanem a saját maguk munkájával mások személyiségének kialakulását segítették elő. Azt hiszem, a ma itt dolgozó tanárok, mármint a nagybetűs Tanárok, ugyanezt teszik.
    D. M.: A pataki pedagógiai hagyomány ars poeticáját fogalmazod.
    S-M. A.: Nem olyan bonyolult dolog: meg kell tanulnunk az adás képességét. Úgy kell adni, hogy ne várjunk érte semmit. Ha valaki úgy tudja adni a tudását, a segítségét, a szeretetét, hogy boldoggá teszi az adás ténye, akkor olyan pedagógus lesz, aki a halála után sok-sok évvel is hatni fog. Vannak közöttük mindenféle vallású emberek, akik az elmúlt negyven évben a „szocializmusban” is élték az életüket, hiszen akkor születtek. Felnőttek és dolgoztak, és általában nem reklámozták semmilyen irányú meggyőződéseiket. Reklám helyett meggyőződésüknek megfelelően éltek. Ezt ma is így teszik. Az egykori nagy pártfunkcionáriusokkal szemben, akik ma, ha az érdekeik úgy kívánják, az első sorban térdepelnek a templomban, ők ma sem járnak templomba, csak abban az esetben, ha az elmúlt negyven évben is jártak. A meggyőződésük bennük van. Annak megfelelően élnek, pontosan betartva a fölöttünk lévő irányító erő útmutatásait, hívják ezt az erőt bárhogyan, bárkinek. Aki így él és teszi a dolgát, amikor majd a végére ér a földi életének, nyugodtan nézhet szembe saját magával és azzal az erővel, akit Istennek nevezünk. Ezt a belső tartást használják, használták eszközül a pedagógusaink. Ezt igyekeznek átadni, így teremtve alapot a hit kialakulásához az emberben.

Nevelni csak hittel lehet
Adventista lelkészcsalád sarja: Szigeti Jenő

    Szigeti Jenő: Szombathelyen voltam gyerek a második világháború idején. Mivel itt haladt át az angol-amerikai bombázó repülőgépek légi országútja, mindennap volt légiriadó. A gépek jöttek, motorjaik monoton morgását még mindig hallom. Eleinte tiszta, kék egű őszi délelőttökön az udvarról néztük a szigorú rendben húzó, fénylő testű gépmadarakat. Azután a Szombathely fölötti dombhátakra ágyúkat telepítettek, amelyek a gépek közé lőttek. Ha egyet eltaláltak, az kétségbeesve próbált megszabadulni bombaterhétől, és hullani kezdtek az értelmetlenül kioldott bombák. Ezután alacsony röptű vadászbombázók kísérték a köteléket. Élesebbek lettek a légiharcok és veszélyesebbek a pincében töltött légiriadók. Ikolába is elég rendszertelenül jártunk. A második osztályban nyolcvanan szorongtunk a padokban. Sokszor óra közben szólalt meg a sziréna. Sorakoztunk és mentünk a pincébe. Az egyik nap Tóth Pisti hiányzott. A tanító néni, mikor a névsorolvasásnál a nevéhez ért, megállt, és csak ennyit mondott: „Pisti ezentúl más iskolába jár, intézetbe kerül…” Csak a szünetben tudtuk meg, hogy míg előző nap az iskola pincéjében egymás mellett ülve vártuk a légiriadó végét, Pistiék házát porig rombolta egy láncos bomba. Ottveszett édesapja, édesanyja és ötéves kishúga. Pisti – egyedül maradt. Napokig minden játék közben otthon és az iskolában Pistire gondoltam. Egyszer azután légiriadót bőgtek a szirénák. Gyakorlottan felálltunk, sorakoztunk és indultunk a légópincébe. A lépcsőn lefelé Pisti jutott az eszembe, meg anyuka, kistestvéreim. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom el őket, látni kell őket. A lépcsőház az utcai nagy kapu előtt vezetett. A pinceajtónál egy kis torlódás volt, ezért megálltunk. Az utcai kapu résnyire nyitva volt. Én kiléptem a sorból. A szirénák üvöltöttek, a sor megindult, és én villámgyorsan kicsúsztam a kapu résén, és elkezdtem rohanni hazafelé… Amikor az Óperint utcából befordultam, már senki nem járt az utcán. Rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem gomboltam be a kabátomat. Tüdőmben még most is érzem a kesernyés, gesztenyelevél-szagú levegőt. Azután fültépő zúgást hallottam. A szemben lévő ház teteje mögül előbukkantak a kéttörzsű vadászbombázók. Alig pár méterre a háztetők felett repültek. Hasra vetettem magam. Körülöttem géppuskagolyók pattantak a macskaköveken. Behunytam a szemem, vártam… Azután hirtelen csönd lett. Csak messziről, tompán morgott a repülőkötelék. Felpattantam, és ismét rohantam, rohantam… Már láttam a házunkat. A kapuban édesanyám állt. Később megtudtam, hogy valaki telefonált az iskolából, hogy megszöktem. Amikor odaértem – átölelt, majd két hatalmas pofont kaptam tőle… és sírt, ölelt, csókolt és pofozott egyszerre. A kigombolt kabátom szélét két golyó ütötte át. Én sértetlen maradtam. Évekig őrizte ezt a kabátot anyám, és én is az emléket. Ekkor tanultam meg, hogy milyen is az a féltőn szeretet.
    Dobos Marianne: Az afölötti öröm közben, hogy életben vagy, épségben hazaérkeztél, lám csak, nem felejtette el a szökésért kijáró büntetést sem. Ilyen szigorú volt édesanyád?
    Sz. J.: Négy férfi volt a családban, apám és mi hárman, gyerekek. Apám a fél ország kis szórványait járta télen-nyáron, fagyban-hóban. Mi meg ezer dolgunk, tennivalónk után. Anyuka volt a biztos pont. Ő nevelt, ő etetett és várt. Tennivalóink háttere volt, az élethez szükséges rend őre, akihez hazamehettünk. Sokszor azon is elgondolkoztam, hogy miért volt jó hazamenni? Talán azért, mert ő mindig mosolygott, ha beléptünk az ajtón. Még most is tudom, hogy mit mondana, ha kinyithatnám az ajtaját. Rám nézne szeretettel vizsgáló szemekkel.
    – Megjöttél, kicsi fiam? – mondaná.
    Hát, hogy is volt ő szigorú… Nevelésének voltak egyezményes jelei. Volt, amikor mások előtt követtünk el valami gaztettet. Magához hívott, megfogta a kezünket és annyit mondott, akkor is, ha mi pislogva, behúzott nyakkal pofonra vártunk:
    – Kisfiam, este számolunk!
    Tudtuk, hogy ez a mondat családi szótárunkban nem verést jelent. Rosszabbat. Este, vacsora után, amikor a sok szaladgálás, csínytevés után megfürödve ágyba kerültünk, anyu számolt velünk. Mielőtt imádkozott volna, kérdezett és soha nem prédikált. Hogyan is volt? Mit is tettünk? Miért is történt ez? Nem lehetett magyarázkodni, csak vallani. A legkisebb álnok szándéknál, hazug magyarázkodásnál félbeszakított, újra kérdezett. Nem ő mondott valamit, nem ő szidott, parancsolt, korholt, hanem nekünk kellett emlékezni, elmondani, ami történt. Az elmondottakra sem ő adott büntetést.
    – Mit érdemelsz ezért, kicsi fiam? – s ha mégis ő döntött valamiben, megkérdezte: – Igazságosnak tartod? Mit tennél, ha a te gyereked tette volna ezt?
    Nem nagyon emlékszem olyanra, hogy haragból vagy felindulásból büntetett volna anyuka. Természetesen tudta, hogy van, amikor a gyors pofon gyógyít. A konyhában az ajtófélfán lógott egy bakancsszíj, néhány csomó volt rá kötve. Sokszor rácsapott a lábunkra anyuka, ha szemtelenek voltunk, olyat mondtunk, amit nem szabad. Ezek csak figyelmeztető, „memóriaerősítő” jelek voltak. Csak emlékeimet rendezgetve jöttem rá, hogy anyuka szabálya ez volt: tilos haragból ütni, kiabálni, fenyíteni. És ha ezt a maga állította szabályt megszegte, este, amikor „számoltunk”, ő bocsánatot kért tőlünk, úgy, ahogy azt tőlünk várta. Anyuka nevelésének, szeretetének titka az volt, hogy nem volt benne kényszer. Nem volt kötelező imádkozni, énekelni, Bibliát olvasni. Jutalom volt. Anyuka, vagy ha otthon volt, édesapám imádkozott velünk reggel, ha iskolába mentünk, és este is. Templomba is jutalom volt elmenni. A hitre tartozó dolgok önkéntesek voltak. De akkor mi fegyelmezett? – kérdezem magamtól. Egy történet jut az eszembe. Valami ócska szocialista krimit játszottak a moziban, és anyu nem akarta, hogy megnézzem. Fellázadtam olyan 12-13 éves öntudattal. Jegyet vettem. Eljött az előadás napja.
    – Anyu, én délután moziba megyek! – mondtam nagyon határozottan. Azt vártam, hogy anyám rám kiált, veszekedni kezd vagy pofon üt. De anyám egy pár pillanatig nem szólt semmit. Majd csendesen annyit mondott:
    – Biztos vagy abban, hogy szeretnél elmenni? – Egy kicsit csönd volt. Ő várt. Egy pár másodperc után elkezdtem bizonygatni:
    – Tudod, anyu, ez egy jó film, különben könyvben már olvastam, és nincs abban semmi, a gyülekezetből is több fiú ott lesz. Te nem engeded? Hát nem szabad?
    Anyám elkomorodott, csendesen csak ennyit mondott:
    – Hiába tiltanám meg neked, hogy elmenj, hiszen már majdnem felnőtt vagy. Ha eltiltanálak, akkor is elmehetnél – mondta csendesen, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Majd egész halkan azt mondta:
    – Nagyon szeretném, ha nem mennél el – azután otthagyott.
    Egy kicsit gondolkoztam, majd vettem a kabátomat és elindultam. Anyám szemén láttam, sírt, de az ajtóban megkérdezte:
    – Van pénzed, kisfiam?
    Elindultam a moziba. Nem mentem be. Eltűntem a barátaim elől, hogy nehogy becsaljanak, de nem is mentem haza. Megvártam az utcán a mozi végét. Otthon anyám mosolyogva, vacsorával várt. Nem értettem, hogy este lefekvés előtt miért nem szidott össze, hiszen most felkészültem a vitára. Elgondoltam, hogy milyen diadalmasan vágom oda, ha szid:
    – Tudd meg, nem is voltam moziban!
    De anyám mosolygott, megsimogatta a fejem. Másnap még az iskolában is azon gondolkodtam, hogy miért mondta nekem tegnap édesanyám este:
    – Örülök, hogy okos, nagy fiam vagy.
    Kedvenc ételem volt ebédre. Délután többször is próbáltam a moziügyet szóba hozni, sikertelenül. Anyám mosolyogva mindig kitért előle. Este már nem bírtam tovább.
    – Anyu, én tegnap nem is voltam moziban.
    – Tudtam – válaszolta csendesen.
    – Honnan? – kérdeztem csodálkozva.
    – Mert bíztam benned – mondta rám mosolyogva.
    Máig sem tudom, hogy miből érezte meg, hogy én mozi helyett az utcán ácsorogtam. Ha megkérdezem magamtól, miért is vagyok keresztény, mindig édesanyámra gondolok, aki tudta, hogy mi a szeretet pedagógiája, tudta azt, hogy az olyan kegyelem, amelynek fegyelme is van. Adventista lelkészcsaládból származom. Mindkét ágából a családunknak, ha végiggondolom, nem tudnék egyetlen olyan rokont se említeni, aki nem kis egyházunk tagja; de a legtöbbet édesanyámtól kaptam. Megtanultam átérezni a felelősséget, megtanultam, hogy számot kell adnom tetteimről, következményeiket viselnem kell, lelkiismeretem előtt.
    D. M.: „Közel fél évszázadon át télben éltem, de folyton éreztem a tavasz mozgolódását és azt az egyre fokozódó vágyat, hogy jövetelét hirdessem. Mert ennek hirdetése is hivatás, az ember résztvétele a teremtő aktusban” – Pierre Emmanuel gondolata jut eszembe, mikor most nem a tudós professzorral, de az adventista prédikátorral beszélgetek. Hogyan élte meg, és hogyan folytatta, folytatja mindazt, amit ez jelent: adventista, adventista prédikátor? Hogyan alakította életét a szülői ház „iskolája”?
    Sz. J.: Keresztény vagyok, ami azt jelenti: krisztusi vagy inkább Krisztus követője. De nem lehet követni azt, akit soha nem láttam. Jézus Betlehem óta rangrejtve van jelen miközöttünk. Sokszor eltakarja előlünk az istálló, a jászol meg a bárányok bégetése. Ki is nekem ő? Hitem szerint sorshatározó, aki személyes boldogulásomban a legfontosabb szerepet játszotta. Emlékeim között kutatok. Tanár vagyok, hivatásom szerint lelkész. Apám is az volt. A templom és az iskola feszültségében éltem eddig is. Bízom: ezután sem lesz másként. Három diákkori történet jut az eszembe. Amikor iskolába kerültem, minden kíváncsiskodó kérdésemre válaszolni kész nagyapám jóvoltából már tudtam írni meg olvasni. A nagy iskolaizgalom nem az elsajátítandó tudnivalók miatt dobolt bennem, hanem hogy meg fogják kérdezni: mi az apám foglalkozása. Ekkor 1942-t írtunk. Kis egyházamat a hatalom akkori urai mint a honvédelem érdekeit veszélyeztető szektát betiltották. Így hát, amikor apám foglalkozását kérdezte a tanító néni, én csak szemlesütve mertem mondani: adventista prédikátor. Csönd volt az osztályban. Vihar előtti csönd. De a vihar nem tört ki. A tanító néni odajött hozzám, szelíden megsimogatta a fejem búbját, és csak ennyit mondott:
    – Jól van. Azt írom be, hogy „magántisztviselő”. Ugye jó lesz így?
    Erre a pillanatra sokat gondolok. Akkor a tanító néni volt számomra a jászolban született Jézus kegyelmes, simogató tenyere. A másik történet későbbi, 1951-et írtunk akkor. Színjeles bizonyítvánnyal végeztem a nyolcadik osztályt, mégis az osztályfőnököm nagy sóhajtozások közben azt mondta anyámnak, hogy mivel „ikszes” származású vagyok, középiskolában nem tanulhatok. Miskolcon laktunk ekkor. Bejártam a környék összes iskoláját, de mindenütt egyforma választ kaptam: nincs számomra hely. Közeledett a szeptember. A nyár egy részét Budapesten, nagyanyáméknál töltöttem. Itt tudtam meg „véletlenül”: van még egy hely a fasori Evangélikus Gimnáziumban. Izgatottan rohantam, s a hivatalzárás előtt néhány pillanattal érkeztem. Az igazgató úr éppen hazafelé készülődött már, amikor az irodába léptem.
    – Szeretnék gimnáziumba járni – rebegtem.
    Nem szólt semmit. Végiglapozta a bizonyítványomat, és felnyitotta az anyakönyvet, beírta a nevemet és adataimat. Amikor édesapám foglalkozásához ért, megkérdezte:
    – Mi az, hogy „magántisztviselő”?
    – Az adventista prédikátort jelent – mondtam halkan.
    – Micsoda?! – üvöltötte. – Apád egy csirkefogó szektás! Ha ezt tudom, soha nem írtalak volna be. – Felpattant az íróasztalától, és le-föl sétált a szobában.
    – Vedd tudomásul, én fogom a magyart tanítani az osztályban, de abban biztos lehetsz, hogy nálam egy szektás pap fia kettesnél jobban nem felelhet!
    Már a második órán elkezdte ígéretét betartani. Kihívott felelni. Még ki sem értem a táblához, beírta a kettest. Az első dolgozatomra ráírta: „Az osztály legjobb dolgozata. Kettes!” Akkor nagyon elkeseredtem. Emlékszem, a nagyszünetben a gimnázium udvarán, a tornaterem falánál álltam. Nem is vettem észre, hogy az osztályfőnököm áll előttem.
    – Gyere csak, Jenő, sétáljunk egy kicsit! – mondta.
    – Tudok a keserűségedről. Nézd csak, két választásod van: vagy kiábrándulsz mindenből, vagy pedig legalább olyan jól, vagy ha lehet, jobban megtanulod a magyart, mint ahogyan Laki tanár úr tudja.
    Kezet nyújtott, majd búcsúzóul vállamra tette a kezét és annyit mondott:
    – Isten segítsen, édes fiam!
    Aznap elmentem az egyetemi könyvtárba, hogy jobban megtanuljam a magyart, mint az igazgató úr. A következő évben megszűnt az iskola. Állami gimnáziumba kerültem. Ekkor nyertem országos tanulmányi versenyt magyarból, és megértettem, hogy megint Jézus szólt, de most az osztályfőnök úron keresztül.
    D. M.: Hogyan folytattad tovább a tanulmányaidat?
    Sz. J.: Érettségi után háromszor, évente felvételiztem az egyetemre, 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben. Mindháromszor maximális pontszámmal, de elutasítottak, megint a hitem és az apám foglalkozása miatt. A harmadik elutasításom után történt, hogy elkeseredve mentem a Liget felé. Az akkor ledöntött Sztálin-szobor „ottfelejtett”, de a forradalom után gyorsan eltüntetett csizmája miatt „Csizma tér”-nek becézett Dózsa György út betonján ballagtam. Lógattam a fejem, és mindent kilátástalannak láttam. A téren gyerekek játszottak. Egy nagyobb fiú tanította az öccsét biciklizni. Amikor mellettem elszaladt, erősen tartva a nyereg hátulját, rákiabált a kicsire:
    – Öcsi, ne a lábadat nézd, nézz fel, és előre!
    Valami megmagyarázhatatlant éreztem, amit akkor érez az ember, amikor Isten szól hozzá. Abban a pillanatban megváltozott körülöttem, bennem minden. Másnap beíratkoztam a teológiára. Hátha én is lehetek Isten simogató tenyere, és akkor nem élek hiába. Most, hogy a múló évek fátyolán át Jézus keze nyomát keresem az életemben, ez a három történet jutott eszembe. Így találkoztunk. Hajdani tanító nénim simogató keze, osztályfőnököm higgadt, bölcs tanácsa meg a biciklizni tanító fiúcska rikkantása közvetítette őt nekem életem váltóállításai idején. Így volt ő jelen az életemben, és így lett értelme a hétköznapoknak.
    D. M.: A hétköznapok értelme… Mit jelentett, jelent ez számodra? Mi az, amiben hiszel a mindennapokban?
    Sz. J.: Keresztény vagyok, Krisztus követője. Ezért nem a világ végében, hanem Jézus visszajövetelében, a világ célba érkezésében hiszek. Nem várom a világ végét, de tudom azt, hogy egy kulturálisan, szociológiailag körülhatárolt világnak vége van. Tudom, hogy egy elmúlt, leomlott világ, a „leomlott Babilon” romjain kell hívőnek maradni, egyházat építeni. A kereszténység hitem szerint válaszúthoz érkezett. Mérleget kell készíteni őszintén és előítéletektől mentesen. Jézus azt ígérte, hogy visszajön és lesz adventje életünknek, de történelmünknek is.
    D. M.: De mi is az, hogy advent?
    Sz. J.: Az advent, vagy ahogyan az Istensegíts nevű falu székelyei mondták: „edvent”, az előző évszázadokban még négyhetes böjti időszak volt karácsony ünnepére, no meg a Megváltó érkezésére készülőben. De hogyan is jön a Megváltó? Örök dilemmája volt ennek az ősi ünnepi időszaknak. A középkorban nálunk Magyarországon advent első vasárnapján azt az evangéliumot olvasták, eltérve a Missale Romanum előírásától, ahol arról ír az ige, hogy Jézus hogyan vonult be szamárháton Jeruzsálembe. Ezért van az, hogy Csopakon, mivel a régi templomokat Jézus jeruzsálemi bevonulásának szentelték, advent első vasárnapján tartották a búcsút. De Jézus nemcsak egyszer, régen jött el, hanem megígérte, hogy dicsőségben újra eljön, mint ahogyan az ősi, apostoli hitvallásban mondjuk: „onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat”. Így advent többszörösen is emlékeztet Jézus visszajövetelére. Az óegyházi hagyomány szerint advent négy hete Krisztus négyféle eljövetelét jelképezi. III. Ince pápa (1198–1216) megfogalmazása szerint Jézus a testet öltés felhőjében, a kegyelem harmatjában (amikor szívemen kopog), a halál tusájában és az ítélet tüzében jelenik meg. A régiek úgy tudják, hogy az advent az előkészület, a várakozás, a csendes reménység ideje, de ez az ünnep csak akkor tudja betölteni a maga szerepét, ha mind a négyféle eljövetel bennünk találkozik. Jézus értünk jelent meg testben. Isten igéje szerint szolgai formát öltött, magát megüresítette, és vállalta a jászolbölcsőt, a szenvedést, a keresztet, hogy minden nehézségünkben mellettünk tudjon állni. Ábrándozás, illúziók kergetése lenne minden reménységünk, ha ő nem jött volna el egykor, az idők teljességén, ha nem vállalt volna minket. A jászolbölcső üzenete az, hogy Isten Jézus Krisztusban úgy fogadott el minket, ahogyan vagyunk. Isten átlépett Jézus Krisztusban a földre. Jézus vállalta térhez, időhöz, a bűneink miatt rajtunk uralkodó szenvedésekhez kötött világunkat. Itt győzött, hogy mi is itt győzhessünk vele. Advent, az eljövetel ünnepe csak Jézus önmegüresítésétől kap értelmet.
    D. M.: Mit jelent neked, hogy egyszer, régen, a történelem egy pontján valaki érted adta életét, érted vállalta az utat a jászolbölcsőtől a keresztig?
    Sz. J.: Ez az első adventi kérdés. Jézus nemcsak Betlehemben született, hanem bennünk is meg akar születni, vagy ahogyan Bod Péter fogalmazott: a „szívünkbe akar bészállni és meg akarja érinteni az embert”. Az igazi jászolbölcső nem is a hajdan volt betlehemi, hanem a szívünk. Nem az az igazi kérdés, hogy hajdan mikor, hol és hogyan született ő meg, hanem az, hogy megszületik-e most, ma énbennem? Pál apostol Krisztus égő szívű tanítványa volt, mégis amikor Uráról, Mesteréről beszélt, mindig mirólunk szólt. Szavain keresztül az ige így tanít ma is: „Az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztusban” (Fil 2,5). Krisztussal való belső azonosság nélkül nem lehet adventről beszélni. Ez dönti el, hogy mi közöm van az eljövendőhöz. Jézus azért hívott tanítványokat és ma minket is azért hív, hogy őt ne nélkülözze a világ. De ő nem az én tökéletes cselekedeteimet várja, csak szívem alázatát. A földre jött Jézus jászolbölcsője, a betlehemi istálló arra tanít, hogy Jézus a hétköznapokban is urunk akar lenni és maradni. Nem lehet őt a mennybe vagy a templomok hűvös csöndjébe bezárni. Ő velünk együtt az egész életet vállalja. Advent második nagy kérdése: életedben, mindennapjaidban vállalod-e őt? Mi, keresztény emberek tudjuk és hisszük, hogy Isten ott áll életünk elején. Tőle kaptuk életünket, és néki tartozunk elszámolással is. Az ember élete éppen ezért felelős élet. Pál szerint „nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt”. Adventnek az az üzenete, hogy életünk végén Jézus áll, utoljára ő áll meg porunk felett. Jézus – ha ő volt életünk ura – nem hagy magunkra halálunkban sem. A keresztény reménység nem a halál utáni létről alkotott ködös gondolatok talaján áll, hanem Jézus jelenlétének valóságán. Jézus nemcsak egykor, időszámításunk kezdetén jött el hozzánk, mivel ő nemcsak múlt; nemcsak akkor érkezett el hozzánk, amikor bekopogtatott szívünk ajtaján a jelenben, hanem ő lesz a mi jövőnk is, aki akkor jön segítségünkre, amikor kockára kerül az életünk. Advent így a mi életünk végén is a mellettünk álló Jézus ünnepe, ami megkérdezi tőlünk: rábíztad-e teljesen magad? Szövetséges társad lett-e a jászolbölcsőben megszületett Istenember? De az óegyházi hagyomány szerint van adventnek egy negyedik jelentése is. Jézus ismét visszajön a földre azokért, akik hittel fogadták a Názáretit, akiknek szívében megszületett újra, és akik mindhalálig hűségesek voltak hozzá. Ekkor kell megjelennünk mindnyájunknak az ő ítélőszéke előtt. Készen várod-e őt? Ez advent negyedik kérdése. A hitben járó ember nem a világkatasztrófában hisz; nem is abban, hogy az ember bűne miatt minden a semmibe hull. A hit éppen annak az elfogadása, hogy a mi jövőnk Jézus. A mi életünk megoldása ugyanaz a Jézus, aki számadásra szólítja fel az egész világot. Ha ő nem jönne érettünk, üres ünnep lenne advent, Betlehem egy kedves régi legenda volna, s a szívünkben megszülető, életünk végén, halálos ágyunknál megálló Jézus csupán egy tünékeny álom. De Jézus majd egyszer visszajön. Ez éppen olyan biztos, mint ahogyan egykor a világba jött értünk. Ezért advent reménykedve Krisztusra előrenézni tanít, meg arra, hogy e négy eljövetel közös reménysége nélkül csak szent képzelgés a hitünk. Ma Isten kérdi tőlem: tanultál-e adventből? Találkoztál-e vele, aki egykor Betlehemben érted jött; aki szíved ajtaján kopogtat; aki utoljára áll meg feletted, és aki dicsőséggel visszajön érted? Ez a mérleg, amin mi, egyházak megmérettetünk. És vajon híjával találtatunk? Változó világban élünk. Tudjuk, hogy valami lezárult és valami más indul. A keresztényeknek, de az egyházaknak is, mérleget kell készíteniük, máskülönben felmorzsolódunk, hitünk értelmetlenné válik.
    D. M.: Az 1980-as évek második felében a kelet-európai országok forradalmi társadalmi változásokat éltek át, mely nem hagyta érintetlenül a vallások világát sem. Kérlek, beszéljünk erről, hogyan éltétek meg ezt az időszakot?
    Sz. J.: A kommunista pszeudovallás egyeduralma megdőlt, és ismét megéledtek az itt élő vallásfelekezetek, amelyek a gyors, régi értékeket romboló, új értékeket teremtő változások közepette a legstabilabb társadalmi közösségeknek bizonyultak. Majd, amint politizálni kezdtek, gyorsan veszítettek népszerűségükből. Ez az egész Kelet-Európában lezajló folyamat távolról sem egyformán zajlott le a térség országaiban. Ennek a különbözőségnek az oka nemcsak abban volt, hogy a politikai rendszerek a közös jelszavak és ideológiai frázisok ellenére sem voltak egyformák, nemcsak a történeti hagyományok tették ezeket a változásokat sokszínűvé. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy Európának ezen a táján nagyon fontos vallástörténeti határok húzódnak. Ez a határ nemcsak a mohamedanizmus és a keresztyénség között húzódik, hanem a keleti (ortodox) és a nyugati típusú kereszténységen belül is. Az utóbbin belül még külön figyelemre méltó, hogy itt vannak a történelmi protestantizmusnak a legkeletebbre tolt bástyái. Elég itt az erdélyi protestánsokra, az észt evangélikusokra utalni. Az ortodoxia és a nyugati kereszténység határvonalait a reformáció sem tudta átlépni, pedig jelentős erőfeszítéseket tett ezért. A múlt század közepén-végén induló kisebb protestáns szabadegyházaknak sikerült először ez a feladat. Rögtön megjegyezhetjük ezzel kapcsolatban, hogy ez hatalmas történeti feladatot ró ezekre a számarányuknál aktivitásuk miatt sokkal erősebb egyházakra. Meg kell kísérelniük a híd szerepét betölteni a nemzetiségi és vallási különbözőségektől megosztott társadalmakban. Úgy tűnik, hogy Kelet-Európa posztszocialista országai nehezen tudják elkerülni az anarchiát. A legnagyobb destabilizációs tényező a kisebbségek identitásra törő gondolkodási módja. A korábbi, az erőszakra épülő fékező mechanizmusok nem működnek, hiszen a kelet-európai népek éppen egy egységesíteni szándékozó erőszakos uralmi rendszert ráztak le a nyakukról, másrészt a klasszikus erőszakmechanizmusok a megváltozott külső körülmények között hatásukat veszítették. Az egész társadalmat két, egymással kibékíthetetlennek tűnő értékrendszer osztja meg. Az egyik a kisebbségek nemzeti kultúráját Európa és a világ kulturális öröksége részének tekinti, a másik a kooperáció, a gazdasági integrálódás sürgető igényére hivatkozva egy közös, nemzetek feletti kultúra megszületését tartja kívánatos célnak, melyben a kisebbségek, mint egy nagy olvasztótégelyben, felolvadnának. Ebben példaként megemlítik az Amerikai Egyesült Államokat vagy rossz, működésképtelen példaként a néhai Szovjetuniót. Mindkét érvrendszernek az alaptételei elvitathatatlanok, így ilyen helyzetben csak egy megoldás marad: hogy a különböző, egymásra vissza nem vezethető álláspontok békéjére törekedjünk, és a többség és a kisebbség kultúrájának valamiféle lehetséges együttélését kutassuk. A kérdést nagyon sokszor a többség álláspontja felől próbáljuk megközelíteni, pedig a mindenkori demokrácia mércéje a kisebbség jogának a tiszteletben tartása. Mielőtt ezt a helyzetet az egyházak életlehetőségei felől mérlegelnénk, egy nagyon fontos, sokszor figyelemre sem méltatott tényt kell végiggondolni. Mind a nemzeti, mind pedig a vallási kisebbség erőszakos felszámolásának két történelmi modellje alakult ki. Az egyik a gettó, a másik a falurombolás. A gettó célja a többségből kirekeszteni, elszigetelni a kisebbséget, a falurombolás pedig a tradicionális élettér megszüntetésével akarja a kisebbséget a többséggel egyenjogúsítani, és így egy könnyen kezelhető helyzetet teremteni. Néha egymásba mosódik ez a két ellentétesnek tűnő út. A cigányok valóságos, történeti életterét megszüntetjük, és külön lakótelepet hozunk létre számukra (vagyis felépítjük a gettót). A falurombolás a történelmi gyökereket szakítja el, a gettó pedig a kultúrák találkozását, kapcsolatát akadályozza. Mindkettő a kisebbség érdekei ellen való. Az egyház, ez a szekularizáció valósága, kisebbség, nemcsak a kisebb egyházak azok. Így mind a két veszély fenyegeti. Az elmúlt negyven évben többször tapasztaltuk, hogy az egyház önként torz, buzgó „egyházépítésnek” álcázott hevülettel maga építi fel a gettó falát. Máskor meg azt tapasztaltuk, hogy az egyház kezdeményezte saját tradíciójának rombolását. Mindkettő önpusztítás volt. Isten legyen irgalmas miatta nekünk.
    D. M.: A szabadegyházak szövetségére gondolsz?
    Sz. J.: Született és meghalt. Úgy indult, hogy a törvénycsűrés áldozataként másodosztályú állampolgárságúvá züllesztett újabb protestáns egyházak összefogtak vallásszabadságukért. Érdekes a háttér is: 1895-ben született egy vallásszabadsági törvény, mely lehetővé tette az új vallásfelekezetek elismerését is, de ezzel, hogy a „bevett” státusú egyházak történelmi előjogait megtartotta, és ugyanakkor az elismerést bürokratikus intézkedésekkel akadályozta, egy háromemeletes rendszer alakult ki. Így az egyházak között az európai színvonalú vallásszabadsági törvény ellenére sem alakulhatott ki jogi egyenlőség. A trianoni békeszerződést becikkelyező 1921. 33. tc. 55. §-a szerint „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakorolhasson, amennyiben azoknak gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben semmiféle rendelet vagy hivatali intézkedés nem lesz hatályos.” Ennek ellenére a kisebb protestáns felekezeteket állandó rendőri felügyelet alatt tartották. Hogyan? Az 1895:43-as törvényt úgy értelmezték, hogy „az a szabadság, amit a szekták… a törvényeink alapján élveznek, az őket követő egyesek vallásgyakorlati szabadságának összessége, de annál nem több” (Harai László: A vallás- és közoktatásügyi igazgatás hatályos jogszabályainak gyűjteménye. Budapest, 1955. I. 27.). Ezért az összes, „el nem ismert” egyházat egyesületnek tekintették, „közrendészeti ellenőrzés” alá vonták, és ügyükben a Belügyminisztérium intézkedett. (Talán nem véletlen, hogy az 1990:4. számú vallásszabadsági törvényt is hasonló formában kívánták módosítani.) Ennek a visszás állapotnak az lett a vége, hogy a baptista és a metodista egyház kivételével 1939. december 2-án, mint a honvédelem érdekeit veszélyeztető vallásfelekezeteket, az összes protestáns kisegyházat betiltották. A szabadegyházak szövetsége ennek az ellehetetlenült vallásszabadsági helyzetnek orvoslására, a kis egyházak közös összefogása végett jött létre. Első kiáltványában ez a szervezet új, a demokratikus normáknak megfelelő vallásügyi törvényt kért. 1949-ben ezt a szervezetet manipulálták úgy, hogy ez lett az ellenőrzött csatorna, amelyen keresztül a totalitárius állam az egyházakon tartotta a szemét és a fülét, és ugyanakkor az egyes kisegyházak demokratikus szervezetét manipulálhatóvá korcsosította. Ezzel az egyes szabadegyházak életében egy törés állt be. A „világtól”, amely végsőkig manipulált volt, megpróbáltak valamiféle belső térre menekülni a gyülekezeti tagok. Ami a mindennapi élettel kapcsolódott, az gyanús lett, holott ezek az egyházak soha nem a történeti tradícióból, hanem a misszióból, az időszerű keresztény bizonyságtevésből éltek. Gyanúsak lettek az egyház vezetői, akik nem demokratikus úton, hanem manipulált választási procedúrák útján kerültek az élre. Ezzel tönkrement ezeknek a kis protestáns közösségeknek a demokratikus hagyománya is. Megerősödött a védekezésre berendezkedő konzervativizmus. Az egyház bezárkózott, a társadalom peremére került. Itt találkozott a többi történelmi egyházzal.
    D. M.: A rendszerváltás idejét így éltük meg.
    Sz. J.: Már az 1980-as években a nyugat-európai vallási fejlődéshez képest egy kis fáziseltolódással új kegyességi formákat követő vallásfelekezetek jelentek meg. Ezek egyrészt kisebb evangéliumi vallási mozgalmak, karizmatikus jellegű közösségek, a keleti vallások követői vagy szinkretikus jellegű vallási közösségek. Habár ezeknek az új, gyakran megtelepedő vallásközösségeknek számaránya a társadalomban elenyésző, mintegy 0,4 százalék, mégis, dinamikus misszióikkal az elbénult, eszközhiányos, a régi hagyományokat nehezen újító „történelmi” egyházakkal szemben, a demokratikus légkörben jelentős előnyökre tettek szert. A történelmi egyházakban és a konzervatívan gondolkodó állampolgárok körében ezért erősödik az a vélemény, hogy a vallásszabadságot korlátozni kellene. Ennek viszont beláthatatlan következménye lenne az egész társadalom demokratikus berendezkedésére nézve.
    D. M.: Megkérdezhetem, mit gondolsz, merre tovább?
    Sz. J.: Ahogyan én láttam, azt 1994-ben így fogalmaztam meg: mivel egy protestáns kisegyházba nem lehet beleszületni, ezért egyetlen megoldás van, amit követelnünk lehet: az evangélium olyan hirdetése, ami a mai ember mai kérdéseire választ ad. Az evangéliumot úgy kell felfedeznünk, mint Isten megoldását mai életünk mai kérdéseire. Ezért a következőkre kell figyelnünk:
    1. A kereszténység pozitív gondolkozási módra épül. A kelet-európai országokat a gyanú, a pesszimizmus levegője mérgezi. Az emberek nem látják a pozitív gondolkodás hiányát, mivel a keresztény gondviseléshit idegen a gondolkodásuktól. Az evangelizálás alappillére Krisztusnál van, őbenne mindig örülhetünk.
    2. A növekvő társadalmi feszültségek, a gazdasági összeomlás hátterén nagyon fontos a misszió szociális dimenzióinak kibontakozása. A prédikált és a cselekedett evangélium csak együtt, oszthatatlanul hiteles. De nem alkalmi jótékonykodásra van szükség, hanem a hasznos, célszerű, segíteni tudó élet szépségének megmutatására. Ma az éheseknek nem elég halat adni, hanem a halászat örömére kell megtanítani őket.
    3. A gazdasági és politikai válsággal együtt jár egy kulturális meghasonlás is. Különösen a műveltebb osztályok fogékonyabbak az evangéliumra. Ezért az ő elérésükre külön stratégiát kell kidolgoznunk. Meg kell velük ismertetni: a Biblia az európai kultúra egyik alapja, ismerete, értéke elengedhetetlen.
    4. A kelet-európai országok lakosainak életstílusa is válságban van. Az egyre egészségtelenebb környezet, az egészségtelen életmód, táplálkozás éppen a társadalom aktív korban lévő tagjainak okoz problémát. Ezért különösen az evangélium előtt nyitott értelmiségi rétegek keresik az egészséges életmód titkát. Ez új lehetőségeket teremt az evangelizálásra.
    5. A diktatórikus társadalom minden emberi közösséget igyekezett ellenőrzése alá vonni. Így a gyanú atomjaira törte szét a közösségeket. Fontos, hogy a pünkösd utáni apostolokhoz hasonlóan „foglalatosak legyünk… a közösségben” (Ap. Csel. 2,42). A gyülekezeti életet úgy kell szervezni, hogy nyilvános legyen, hogy ez meleg, őszinte testvéri közösség legyen.
    6. Az egyik legjelentősebb társadalmi feladat a kelet-európai országokban egy új típusú, európai erkölcsi értékeket építő oktatási forma bevezetése. Ennek alapja a bibliai történetek tartalmának felekezetsemleges megismertetési módja. Ennek a kidolgozása a kelet-európai országok missziói fáradozásainak alapját képezheti.
    7. A kelet-európai keresztények nagyrészt nemzeti egyházakban élnek. Ezek sokszor a nacionalizmus, a felekezeti érvekkel alátámasztott gyűlölet melegágyai. Szükséges az evangélium egyetemességének, a hívő emberek testvéri összetartozásának megmutatására. Az elmúlt negyven esztendő politikai légköre sok helyen meggyengítette az összetartozandóság tudatát. Szükség van bizalomerősítő lépésekre.
    8.    A védekezésre berendezkedett gyülekezetek nem mindig tudnak toleránsan viselkedni. Tegyük gyülekezeteinket a tolerancia iskoláivá. Minden gyülekezeti tagnak tudnia kell, hogy az egyféle, egyirányú gondolkozási mód elszigeteli, sőt végül tönkreteszi a gyülekezetet. A közös hit és a reménység különböző gondolkodási módokat feltételez.
    9. Az észak-európai és nyugat-európai modelltől eltérően, az egyház kelet-európai fokmérője intézményekben szegény. Ugyanakkor, ezeknek a kihívásoknak a megválasztásakor szükség volna egy intézményes háttérre. Átfogóan tanulmányozni kellene, hogy a kelet-európai országokban milyen típusú, nagyságú, profilú intézményekre lenne szükség, és ezeket hogyan lehetne a misszió szolgálatába állítani.
    10. A kelet-európai országok felszabadulásának egyik legbiztosabb jele az irodalom felszabadulása. Az ezekben az országokban tapasztalható változásoknak fontos előkészítői voltak az írók. Ennek az irodalomnak felértékelődött szerepe van. Ezt a misszió szempontjából is hasznosítani kell. Rangos, hasznos, pozitív gondolkozásra serkentő irodalomra van szükségünk.
    Meggyőződésem, hogy ma a világmisszió egyik kulcskérdése: mi történik Kelet-Európában. Ha lehetőség van arra, hogy a jellegzetes kelet-európai szekularizáció nyomában egy ébredés induljon, ez nem egy felekezet ügye, hanem az egész kereszténységé. Ezért kell dolgoznunk és imádkoznunk!
    D. M.: Kisebbségben, mondtad. Kisebbségben mint keresztény és még inkább kisebbségben mint egy létszámát tekintve kis egyház képviselője. Hogyan látod ebben a helyzetben a demokráciát?
    Sz. J.: A demokrácia a többség akaratára épülő, de vajon a kisebbség feletti uralom?! A szabadság, benne a vallásszabadság mércéje a kisebbség szabadsága. Erről sokszor megfeledkezünk. A diktatúra gondolkodási módja, érvrendszere még ma is bennünk él, ami egy hamis demokráciafogalmat építgetett bennünk. A többség diktatúrája is diktatúra, és nem demokrácia. A Vallás- és Lelkiismereti Szabadság Nemzetközi Társasága III. világkonferenciáján történt, hogy az egyik „harmadik világbeli” iszlám ország vallásügyi minisztere elmondta: az ő országában a legtökéletesebb a vallásszabadság. Utána egy mohamedán szekta képviselője mondta el, hogy hittestvéreit halálra üldözik ugyanebben az országban. A drámai tényeket felhozó hozzászólás után a vallásügyi miniszter válaszolt, valahogy így: „Hölgyeim és Uraim! Mint egy korábbi előadásunkban jeleztem, nálunk tökéletes demokrácia van. Mivel a többség nem kívánja az imént felvázolt utat, ezért mindent elkövetünk, hogy a többség akaratának érvényt szerezzünk.” Ez a demokrácia álarcába öltöztetett diktatúra jellegzetes érve.
    D. M.: Vajon a vallások egymás közötti viszonyát szabályozhatja-e a demokratikus egyenlőség elve, hiszen a vallás a hit, az igazság végső bizonyosságára tör. A többség által elfogadott igazsággal szemben lehet-e magánvéleményem?
    Sz. J.: Ezek a kérdések azért lényegesek, mivel az egyháztörténelem során minden reformáció és a nyomában kialakult új vallásfelekezet „destruktív” volt. Életformaváltással járt, ami nemcsak a gondolkodásmódot, hanem az ember társadalmi beilleszkedését is befolyásolta. A megélt új életforma akaratlanul is szemben áll a régivel, az elfogadottal, tehát „destruktívnak” tűnik. Így volt ez a keresztyénség indulásakor, a reformáció idején és bármilyen más vallás indulása esetében. Nem az egyházak szervezeti egyesítéséről kellene ábrándozni pozitív vagy negatív előjellel, hanem a keresztény egyházak együttélési etikáját kellene elsajátítanunk. Az egyháznak mindig volt szervezete, de mindig több volt, mint szervezet. Hitünk szerint Krisztus teste. Nem organizáció, hanem organizmus. Sokat beszélünk az együttélés etikájáról, a szívem azonban nem nyugodt, mert szívesebben hallanék az egymásért, az egymás hasznára élés etikájáról, de csak akkor, ha csontig érő őszinteséggel szólnának szavaink. Jól ismerem az ünnepi nyilatkozataink mögött meghúzódó, „fű alatti” konfliktusainkat. Ezért elsősorban őszinte fogalmi tisztázódásra van szükségünk. Ehhez szeretnék gondolatindítóul néhány mondatot mondani:
    1. A „párbeszéd” szó sokszor zavaros tartalmú. Ha nem ismerjük egymást, elbeszélünk egymás füle mellett, és összekeverjük a páros monológot a párbeszéddel. Ezért a párbeszéd alapfeltétele: mindenki önmagát határozza meg és ne a másikat. Ezt az önmeghatározást soha ne helyettesítsük a másikról alkotott véleményünkkel. Csak így leszünk párbeszédképesek.
    2. Vallás (confessio) nincs felelős, szabad döntés nélkül. A döntés az elhívásra adott válasz. Így a szabad döntés tisztelete nélkül nincs együttélés. A hitbeli szabadság kötés és nem oldás. A szabadságra az elhivatottság a felelet. A szabadosság felelőtlenség. Szabad nemcsak valamitől vagyok, hanem valamire is. Ez a küldetés.
    3. Megértésre kötelezettek vagyunk. Enélkül nincs homo sapiens. Ez nem egyetértés, hanem a másik másságának a tiszteletteljes tudomásulvétele. Az egyetértés más: drága kincs, mert egy közös út vége. A megértés annyi: tudom, hogy a másik ki és mire gondol, mi motiválja tetteit. Az egyetértés pedig: egyet gondolok a másikkal, mert egy úton járok vele, és ugyanazok motiválnak, mint ami őt.
    4. A tolerancia félreértett tartalmú idegen szó. Legtöbbször: elviselés a tehetetlenségtől kényszerítve. Pedig nem negatív, hanem pozitív tartalmú szó. Megértés, belső motívumoktól vezérelt elengedés. Abban a pillanatban születik, amikor rádöbbenek arra, hogy jó, ha van másság. Nekem jó.
    5. Misszió: küldetés valakiért és soha nem valaki(k) ellen. Nem rangért, előjogért, befolyásért küzd, hanem rangot ad, mert kegyelmet hirdet, jogot ad a jogfosztottnak és befolyásolja a jó továbbadására. A misszió halálos betegsége az erőszak. Ha a másik ember korrekt, szabad döntését nem tisztelem, a misszió lélekhalászás lesz, és a hal, amelynek a mi gondolkodási módunk szerint akarunk jót, általában megfullad a parton.
    6. A nagy dilemma: prozelitizmus vagy bizonyságtevés? A prozelitagyűjtő lelkeket toboroz, lasszóval vagy fergeteges rábeszéléssel. A kiválasztó Isten eltűnik a láthatárról. A bizonyságtevő Isten cselekvéséről beszél. A prozelitagyűjtő maga a cselekvés alanya. A bizonyságtevő alanya Isten. A bizonyságtevő Isten tetteiről beszél, mert még udvariasságból sem hallgathat.
    Élete pedig a „Valakiért” élete kell legyen, ahogyan azt Füle Lajos költő fogalmazta:

Valakiért
valamit meg kell tenni.
Először púp a hátadon,
majd háborító kötelesség,
végül nehéz zsák,
mit görnyedezve kell cipelni
valahová, s akkor derül ki
csak róla, hogy telve van arannyal,
mikor elvittük már s letettük.

Útonlévők, mi
megértjük-é még idejében,
hogy életünkből az marad meg
amit másokért tettünk?!