Hevér Zoltán

Óda

Már minden csókot elcsókoltam,
már másé minden ölelésem,
minden boldog szót kimondtam,
édes-szikrázó szerelmeim
illatát szétszórta a szél –
                         hittem.

És újra sebezhető vagyok, megint
szétpattan rólam csigaházam,
útvesztők csomóin vágom át magam,
monszun áztatja fejem‚ s jégbe
fagy a lábam, de minden lépésem
halk, puha, akár gyermekszáj, ha alszik,
álmomban ringatom valóm, mi érdes,
kemény és fázik, didereg, ha fúj a szél,
hasít a vétlenség szele,
s üvöltve kéri ábel káint, a követ,
a bosszút dobja le‚ s emelje föl szívét,
a tisztát, fehéret, szivárvány-színeset,
mert bennem vannak ők, halottaim,
jók, gonoszak, s naponta gyertyát
gyújtok én törött ablakok alatt,
szilánkok őrzik az egészt,
a tenyeret, a simogatót, a könnyező
szemet, hajzuhatagok illatában fürödni
jó, mámor, felejtés, ajándék, jövő,
s mindent éltető egymás-szeretet.

És semminek nincs vége

Én Veled élek, már a kezdetekben.
Mindörökre.
Veled zárva egy ökölbe,
egy mosolyba, nyíló virágba,
tenyérbe.
Megszegett mindennapi kenyérbe.
Szürke háztetőkbe.
Hegybe. Hullámba. Sírba,
nevetésbe.
Földre roskadásba. Ölelésbe.
Kitárt ablakba.
Ha az ajtó zárva, lakat-kattanásba.
Kozmikus zenébe. Csönd-szimfóniába.
Tücsök-cirpelésbe. Égi harsonába.
Álom-gyermekünk szemébe.
Vágyunk tengerébe, viharába.
Hajad hulló hűvösébe.
Öled melegébe-bogába.
Szemed elfutó ívébe.
Alvó szájad szegletébe.
Minden nyugtató mesédbe.
Estébe és ébredésbe.
Tebenned, a Mindenségbe.