Kalász Márton

Révjegy

Csupán a szomszédra utalt a „villám”? De akármely
mélységben elácsorgunk, mosolyban álcázhatunk
bármilyen élőt. Ilyen léthez nem is erő kell
aztán – emlékszem én, még szélviharban a koporsók
ringtak a padláson, kint hóvihar, akár éjfélig nyikorogtak.
Uramisten, valaki lentről
mérné a sötétben – ha a föntről tűző tekintetet se, lám, a macska
önző szemrése riogatja, havakig most kié a szállás; s aki
havas hajnalonta álmunkból nyom nélkül tűnnék el. Írva nagyanyám
nekünk már? Akik épp itt állunk, álcázva élő magunknak: mi, sorban
– nem számlálva se aprónk, átkelő energiánkat.
Hamar, mielőtt indul a rév, színt vált a maradék rideg tér.
Kháron e mai áljelzőrendszert: lehet, jó, hogy ismerte ennyire –
nem érte járó érmeket, s a révpénzt. Ugyan két garasért rév már
                                                                      nem vinne el.

Határok

Ha nem marad, s csak e távoli pálya –
jobbfelől sem e Vogézek: zöld, ami évszak
révein, mondjuk, szaggatott hegyforma. Ha az még; de tudatnak –
tudnunk, Édes, holt sejtelem: balról a város
költözne, végleg – hajthatók vagyunk! Nevén se írnám
le, utólag – romantizálva
romló lélekkel, fáradt, mert töredezett
válású elmével (hogy mindebben van: hol rejlő sírás, épp sértő
                                                                      kívánság) –
s a pálya, már ugyancsak bemérhető
bennem, hol kelnék át, bár milyen határon? Volna határ – egyáltalán
elmétől ajtóig, roncs fölvonótól vont szél-utcai
óvatos átjelzésünkig. Innen szól vala nyári Nap,
ragadhadd, öreg – fundamentumod. Szólának havak, e hóvégű szél,
ez így: egy tavaszon alva lejárt. Utat korláttal – írathatunk.