Kincses Kolozsvár

Recenzió a Rubicon 2005/2–3. számához

    A Rubicon című történelmi folyóirat 2005 elején egy dupla kiadást szentelt Kolozsvár történelmének bemutatására. Erdély első városának („civitas primaria Transsylvaniae”) története természetesen ezer szállal kapcsolódik az anyaország történetéhez, elég csak a belvárostól délre fekvő házsongárdi temetőre gondolnunk, ahol a magyar művelődéstörténet olyan korszakos alakjai nyugszanak, mint Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kós Károly vagy a korábbi századokból Szenci Molnár Albert és Apáczai Csere János, hogy csak a legismertebb neveket említsük. De Kolozsvár szülötte Hunyadi Mátyás is, itt írta fabuláit Heltai Gáspár, itt váltak híressé a Kolozsvári testvérek, a városban tevékenykedett Dávid Ferenc, aki belső küzdelmeinek és vitáinak eredményeként a reformáció legradikálisabb irányzatát, az unitarizmust honosította meg Erdélyben.
    A várost a XVI–XVII. században „kincses Kolozsvárként” emlegették, mivel éppen ezekben a vészterhes századokban vált Kolozsvár Erdély jelentős gazdasági és kulturális központjává. Kolozsvári polgárnak lenni ekkor rangot, megbecsülést és biztos megélhetést jelentett. A török félhold lehanyatlása után Erdélyt, s így abban Kolozsvárt is, a Habsburg adminisztráció Magyarországtól külön tartományként kezelte. 1790-ben az Erdélyi Gubernium Kolozsvárra tette át a székhelyét. Erdély és Magyarország uniójára, a rövid 1848–49-es intermezzót nem számítva, véglegesen csak a kiegyezést követően került sor. A Monarchia időszakában a város ismét virágkorát élte és elnyerte mai arculatát. Kolozsvár tanúja és elszenvedője volt a XX. századi magyar történelem tragédiáinak: a trianoni békeszerződésnek, az anyaországhoz történő átmeneti visszacsatolás eufóriájának, a vesztes világháborút követő visszarendeződésnek, majd immár Románia állami keretein belül a kommunista diktatúrának és a román nacionalizmus kicsapongásainak.
    Mindezek tudatában méltó és tiszteletreméltó a Rubicon szerkesztőségétől, hogy a magyar olvasóközönséget megismerteti az egykor szebb napokat élt Kolozsvár történelmével. A dupla szám szerzőinek többsége erdélyi születésű, Kolozsvárhoz több szállal kötődő, illetve annak történelmét kutató, elismert szakember. A szerzői gárdában külön meg kell említenünk az olasz Stefano Bottonit, aki doktori disszertációját a hazájától oly távoli Erdélyről írta. A történelmi folyóirat szerzői a teljesség igénye nélkül, az ókortól napjainkig kronologikus sorrendben dolgozzák fel Kolozsvár történetének egy-egy szakaszát (Asztalos Lajos: Az ókori Napoca, A korai Kolozsvár; Sipos Gábor: A reformáció Kolozsvárott; Hámori Péter: Trioanon után. A megfélemlített Kolozsvár stb.), illetve vázolnak fel bizonyos több korszakon átívelő összefüggéseket (Csetri Elek: Kolozsvár népessége; Gaál György: Házsongárdi évszázadok). A szerzők szakterületének megfelelően a cikkekben a történelmi szempontok mellett a művelődéstörténet, építészet, jogtörténet és irodalomtörténet szempontjai is érvényre jutnak. Az érdeklődés felkeltése végett a cikkek közül kettőből szeretnénk néhány összefüggést kiemelni.
    Kolozsvár hivatalos neve 1974. október 16-tól Cluj-Napoca. A névmódosítás hátterét és a város ókori történetét Asztalos Lajos helytörténész mutatja be. A város helyén az ókorban a rómaiak Napoca néven hoztak létre települést, amelyet a román történetírás előszeretettel kapcsol össze egy rómaiak előtti dák várossal, Napokával, amelynek azonban csak a nevét ismerjük, pontos helyét nem. Miután a rómaiak Kr. u. 271-ben kiürítették Dácia tartományt, és a lakosság nagy része a kivonuló légiókkal együtt elhagyta Napocát, a népvándorlás hullámai a római civilizáció vívmányait szinte teljesen megsemmisítették. Mindezek tudatában csaknem kizárt, hogy a római, illetve a román történetírás szerint romanizált dák lakosság és a népvándorlás után itt élő népek között történelmi kontinuitás van.
    Érdekes összefüggésekre, tendenciákra világít rá Csetri Elek nyugalmazott egyetemi tanár írása a kolozsvári népesség alakulásáról. A szerző a XV. század közepétől napjainkig vázolja fel a „kincses város” etnikai összetételének alakulását. Bár, ahogy azt Csetri Elek megállapítja, 1848 előtt a nemzetiségi arányok vonatkozásában nem lehetséges pontos következtetéseket levonni, az azonban bizonyos, hogy Kolozsvár lakosságának nagy részét évszázadokon keresztül két náció, a szász és a magyar adta. 1850-től léteznek pontos felmérések az etnikai összetétellel kapcsolatban. Ebben az évben a város lakosainak 64,1 százaléka magyar, 18,43 százaléka román etnikumú. Az 1850-től 1941-ig terjedő időszakban a magyarság és a románság lélekszáma nőtt, a szászoké stagnált. Bár a magyarság gyarapodásának mértéke 1910 után megtorpant, 1930-ban, tíz évvel a trianoni békediktátum után még mindig abszolút többséget (54,3%) alkotott a román lakossághoz képest (34,56%). A második bécsi döntést követően, 1941-re az elmenekülő románság és a betelepülő magyarság az utóbbiak javára módosította a nemzetiségi összetételt, kb. 80–20% arányban, s ez a második világháború végéig fennmaradt. A háborút követően Kolozsvár ismét Romániához került, és az erőteljes románosítás, a szocialista és nacionalista városi vezetés következtében a magyar többségűből román többségű város lett, ahol a magyarság aránya 2000-ben kb. 20%.
    A fent említett írások mellett még további érdekes információkhoz juthatunk a kolozsvári kézművességről és a méltán híres ötvösművészetről, a XVI. századi igazságszolgáltatás fejlődéséről, az unitarizmus kolozsvári kialakulásáról, az egyetemről, a kolozsvári polgárok második világháború alatti és utáni meghurcoltatásáról. Igazi kultúrtörténeti csemegét kínálnak a pletykálkodással és a korocsmák történetével foglalkozó írások. Őszinte szívvel ajánljuk a Rubicon eme számát olvasóink kezébe.

Lénár Andor