Nemzedéktörténet levelekből

    A marosvásárhelyi Igaz Szó 1957-ben több fiatal, akkor „pályakezdő” költő verseiből közölt összeállítást, melyhez az irodalmi lap szerkesztője, Székely János írt Köszöntő az új nemzedékhez címmel bevezetőt. S a bevezető szó meglehetősen semleges, hiszen a szerkesztő szinte már laudációt mond az akkor induló generációról, a Forrás első nemzedékéről, melyhez olyan nevek tartoztak, mint Szilágyi Domokos, Veress Zoltán vagy Lászlóffy Aladár: „Kész arcélük, szabatosan megrajzolható költői egyéniségük van; formáik általában érettek és igényesek; eszmei törekvéseik nemesek és mélyrehatóak. Lehet-e nagyobb dicséretet mondani egy költői nemzedékről?”
    Lehet-e többet és nagyobbat mondani? Főként ha mindezt Székely János írja? S ráadásul még több évet kellett ekkor várni az első kötetekig, hiszen Veress Zoltán Menetirány című könyve 1961-ben, Lászlóffy Aladár Hangok a tereken és Szilágyi Domokos Álom a repülőtéren című kötetei csupán 1962-ben jelentek meg. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy Székely János akkori értékelése, biztató és dicsérő szavai kicsit sem voltak túlzóak, netán elhamarkodottak. Olyan nemzedék lépett akkor a magyar irodalom színpadára, mely nemcsak újat hozott, hanem szemléletmódjával, erkölcsi tartásával, az ember létezéséhez való viszonyával azóta is példát mutat(hatna) az őket követő generációknak. Az említett költők életműve pedig közben kiteljesedett, a tragikus sorsú Szilágyi Domokosnak éppen harminc éve le is zárult, azonban talán legméltóbb pályatársának, Lászlóffy Aladárnak költői munkássága a mai nap is alakul, formálódik és kiegészül, például a Gyarló és kalapács című kötettel, mely nemrég, 2004-ben látott napvilágot.
    S hogy mi történt közben? Mi történt az elmúlt, közel fél évszázadban Lászlóffy Aladárral, mi történt a hajdan annyira dicsért nemzedékkel? Széles Klára irodalomtörténész 2005-ben megjelent könyvében (Lelkünkre így ül ez a kor), éppen arra vállalkozott, hogy a szigorú irodalomtörténészi, kritikusi hangot kissé félretéve, szubjektív hangvételben, az emberre, a lélekre rávilágítva tárja elénk az eltelt öt évtizedet, s mindezt úgy, hogy bepillantást enged Lászlóffy Aladárral folytatott levelezésébe, s e leveleket követve halad lépésről lépésre egy szoros barátság nyomvonalán jelenünkig. Hogy mi a műfaja e szokatlan könyvnek, azon sokáig lehetne vitatkozni, hiszen nem monográfia, nem irodalomtörténet s nem is tanulmánykötet, s még esszékötet sem, azonban valahogy úgy érzem, mégis mindez együtt. Szubjektív hangon szól az olvasóhoz Széles Klára, aki néhol irodalomtörténész, néhol kritikus, máskor érző és érzékeny nő, vagy éppen barátságot és költészetet élesen látó ember. S olvasva a regényes nemzedékrajzot, melyben feltünedeznek e zilált ötven év társadalmi és politikai feszültségei és korlátai, elénk tárul a korszak, elénk tárul Románia és Magyarország, Lászlóffy Aladár és Széles Klára barátsága, Lászlóffy költői pályája, és úgy érezzük, hogy bepillantást nyerhetünk az értő irodalomtörténész szemszögén keresztül műhelytitkokba is.
    S hogyan kezdődött a levelezés? Hogyan indult mindaz, mely lehetővé tette e könyv megszületését? Hát, meglehetősen regényesen, véletlenszerűen, mint ahogy az ilyesmi már lenni szokott. A kolozsvári és a szegedi egyetem társévfolyamai 1956-ban szinte azonos időben vették fel egymással a kapcsolatot egy-egy levelezőlap segítségével, s így került sor az első személyes levélváltásokra is. Széles Klára először nem Lászlóffyt választotta levelezőpartneréül, azonban a költő folyóiratokban megjelent verseit olvasva felfedezte nevét a levelezőlapon, s így aztán még az ominózus 1956-os évben megtörtént az első levélváltás. S közelgett az első személyes találkozás lehetősége is, mikor a költő ’56 októberében Budapestre látogatott. A történelem közbeszólt, s a személyes találkozót elmosták az októberi események; az azt követő években az utazási lehetőségek is nagymértékben lecsökkentek, egyáltalán nem volt lehetőség a találkozásra. Így történhetett meg, hogy csupán hat év elteltével, 1962-ben jöhetett létre az első személyes beszélgetés, éppen a Hangok a tereken című első Lászlóffy-kötet megjelenésének évében. Arra a beszélgetésre, melyben már mindarról is szó lehetett, miről a levelekben abban az időben nem írhatott az ember, hiszen vigyázni kellett minden sorra és betűre. A levelekből vett idézeteket, az azokat magyarázó és értelmező kommentárokat rengeteg lábjegyzet egészíti ki, melyekben további vonatkozások, életrajzi jegyzetek kerülnek a kötetbe, s így az áramló, szubjektív hangvétel tényadatokkal, számos háttérinformációval bővül.
    Széles Klára egészben látja és láttatja Lászlóffy Aladár életművét, nem csupán egyes verses- vagy prózakötetek tematikáját és struktúráját tárja elénk, hanem a művek keletkezéstörténetén keresztül egészen az őket fogadó recepcióig mindent felölel az irodalomtörténész figyelme, s így az olvasó egyszerre kap tág képet a korszakról, és egyúttal mélyebb elemzést egy-egy, az életmű szempontjából kiemelkedő Lászlóffy-versről.
    A korszakot pedig úgy Romániában, mind Magyarországon a hol enyhülő, hol keményedő diktatúrák határozták meg. A hatvanas évek közepén Romániában egyre inkább körvonalazódott Ceauşescu erősödő hatalma, mely aztán egészen a nyolcvanas évek falurombolásáig meghatározta az országban élő kisebbségi magyarság sorsát, s ellehetetlenítette az értelmiség helyzetét. S ahogy Romániából sem volt egyszerű hivatalos látogatásra érkezni Magyarországra, úgy ez fordítva is nehézkes volt, még akkor is, ha utazni egy idő után már lehetett. Az akkori „három T” világában mindazok, akik a határon túli irodalmakkal foglalkoztak, nemigen tartoztak a hatalom kegyeltjei közé. A kisebbségi irodalmak és a velük való foglalkozás leginkább a tiltott kategóriába kerültek, s mint Széles is írja, „motozásnak, rendőrségi zaklatásnak voltak kitéve mindazok, akik rendszeresen utaztak, könyvet (ha kellett, más segítséget) vittek határon túli társaiknak”. A „környezet” tehát mindent megtett, hogy elfojtsa azokat a próbálkozásokat, melyek az emberi és irodalmi kapcsolatok kialakítása érdekében történtek, azonban szerencsére a hatalomnak sem sikerült mindent felszámolnia. Így például a Kolozsvár és Szeged, majd Budapest között, minden távolságot és nehézséget legyőző levelezést sem, mely mély és örökre tartó emberi és irodalmi barátsághoz vezetett.
    S e levelezésből nemcsak Széles és Lászlóffy barátságát és szellemi/irodalmi párbeszédét ismerheti meg az olvasó, hanem bepillanthat – többek között – Panek Zoltán és Lászlóffy Aladár szovátai alkotóműhelyébe is, ahol a két író egymást biztatva és noszogatva, egymás munkáit olvasva és bírálva dolgozottak hosszú időn keresztül. S közben közöttük barátság fogant, mely viszony a szerencsétlen körülményeknek köszönhetően aztán igencsak elmérgesedett: „Ez az idillikus együttlét, közös munka, termékeny, derűs harmónia nem tart (nem tarthat?) sokáig. Aladárt egyre gyakrabban szólítják el Szovátáról sokasodó otthoni bajok. Zoltán ezt lényegében értetlenül, kívülről, sőt ellenszenvvel nézi.” S mielőtt még azt hinnénk, hogy mindezt – ahogyan ezt az irodalomelméleti iskolák némelyike bőszen hangoztatja – figyelmen kívül hagyhatjuk, jusson eszünkbe, hogy e korszak és saját korszakunk irodalmának tárgyalásakor nem tekinthetünk el bizonyos társadalmi és politikai tényezőktől, s adott esetben az emberi kapcsolatok alakulásától sem; ezek meghatározó jelentőséggel bírhatnak egy-egy szépirodalmi alkotás komplexebb megértésében. Félreértés ne essék: nem a pozitivista irodalomtudomány álláspontját kívánom képviselni, csupán azt szeretném leszögezni, hogy néha azért létezik más is a szövegen kívül, s ez a sok más, mint például e levelezés, nagymértékben közelebb viheti mind a laikus olvasót, mind az irodalomtörténészt a korszakhoz és a művekhez is.
    Széles Klára e kötetében a tőle megszokott természetességgel ötvözi a különböző műfajokat, minek köszönhetően olyan könyv született, mely nemcsak Lászlóffy Aladárhoz visz bennünket közelebb, hanem ahogyan a könyv alcímében (Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral) is ígéri, egy egész nemzedékhez s e nemzedék több évtizedéhez. Nem egy korszakot mutat be, hanem korszakokat, melyeket hol a diktatúra keménysége, hol a képzelt felszabadulás eufóriája, majd a csalódás keserűsége (gondolok itt a ’89-es változások után következő véres marosvásárhelyi eseményekre) hatott át. S miközben a történelem folyamatosan változott, újabb kihívásokat hozott, a költő továbbra is ott ül a strázsán, vigyázza a rá bízott vidéket, a rá bízott embereket, a rá bízott nemzetet. „Az emlékezés – ahogyan Széles írja befejezésképpen – úgy tűnt elő, s olyanként rajzolódott fel, mint bizonyos szempontból láthatóvá váló, jellegzetes korlenyomat.” Igen, e könyv nem más, mint korlenyomat, s ahogy József Attila fogalmaz: „Lelkünkre így ül ez a kor.” Így ült lelkükre és határozta meg életüket, s így kell, hogy lelkünkre, a fiatalabb nemzedékek lelkére üljön, hogy megértsük múltunk, befolyásolni és az elődök nyomdokába lépve irányítani tudjuk sorsunk.

    Széles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005

Alvinczy Ferenc