Kettős tartozás

    Ha a Felek-tető emelkedőjén megállunk egy pillanatra s letekintünk az alattunk elterülő völgybe, elénk tárul Kolozsvár. Elénk tárul a kincses város, Erdély fővárosa, civitas primaria Transsylvaniae. Valahol a völgy közepén sejteni lehet a régi belvárost, sejteni lehet Fadrusz Mátyás-szobrát, aztán látni lehet a hajdani város köré felhúzott egy, majd két, majd megszámlálhatatlan blokknegyedet, azt a betonrengeteget, melyben kiigazodni szinte már lehetetlen. S mégis, a Felek tetejéről Kolozsvárt látjuk, melynek hangulatát, szellemi nagyságát, hagyományait a hetvenes, nyolcvanas évek építészeti csődje és a kilencvenes évek nacionalista városvezetése sem tudta megszüntetni, felszámolni, elfeledtetni.
    Úgy tűnik, Kolozsvár túlél mindeneket. Túléli a viharos időket, a komor és zordon fellegeket, melyek annyiszor összegyűltek büszke feje felett a huszadik század kicsit sem könyörületes és irgalmas ideje alatt. Ezt sugallja Kántor Lajos Fellegek a város felett című, két éve megjelent könyve is. A kolozsvári irodalomtörténész és szerkesztő kötetével egyszerre ír irodalomtörténetet, esszét, megemlékezést és – akár azt is megengedhetjük – kritikát. Az alcím: Regényes korrajz: Kolozsvár, 20. század, amilyen pontos, annyira megtévesztő. Hiszen az olvasó első reakciója, hogy regényt vesz kezébe, vagy legalábbis egy regénynek nevezhető könyvet. Azonban hamar kiderül, szó sincs erről: nem regényt, hanem regényeket olvashat. Kántor Lajos a huszadik században írt, Kolozsvárról szóló regényekből szemezget s állít össze „regényes korrajzot”. Amellett, hogy rövidebb-hosszabb idézeteket közöl a regényekből, kommentárokkal fűzi láncra őket, s ahogy a kör lassan-lassan bezárul, Tamásitól Szabó Dezsőn, Passuthon és Nagy Istvánon keresztül eljutunk egészen Bálint Tiborig.
    Mondhatnánk, könnyű így játszani az irodalomtörténésznek, könnyű így könyvet írni, hiszen kiválasztott néhány regényt, aztán megírta az átvezető szövegeket, végül csapott hozzá egy-két életrajzi kiegészítést, s máris kész a könyv. Mielőtt azonban ezt mondanánk, álljunk meg egy pillanatra a Felek-tetőn, mint ahogyan Csokonai is megállt annak idején szülővárosom kies halmán: „A ti szavatokra lelkem felhevűle, / És Vásárhely kies halmára repűle, / Melyről végignézvén a székely főldeken, / A hűs forrásokon, a fenyves bérceken: / E felséges vidék úgy magához ragadt, / Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt.” Tekintsünk széjjel, s ha először nem is a székely földeken, legalább e könyvben! Tekintsünk széjjel, mint ahogyan Kántor Lajos is széttekintett a huszadik század fölött! Mert ez könyv érdekes pont lehet(ne) az irodalomtörténetben, mondhatni (re)kanonizácós pillanat. Hiszen Tamási Áron életművéből elsősorban nem a Czímeresekre emlékszünk (ha emlékszünk egyáltalán), s felteszem, sokaknak Bánffy Miklós neve sem rémlik, nemhogy fő művének címe, az Erdélyi történet. S ha már itt tartunk, Kuncz Aladár révén inkább jut eszünkbe a Fekete kolostor, mint a regénytrilógiának tervezett (részben Kántor könyvének címet is adó) Felleg a város felett című regénye. Kántor pedig nem egyszerűen felidézi ezeket a műveket, hanem – ahogyan teszi ezt végig e kötetben – összeolvassa őket, és így meglátja s megláttatja bennük a közöset, azt a pontot, melyből tekintve kikerekedik a korszak hangulata, kisebbségi-többségi problémái, s körvonalazódni kezd Kolozsvár markáns, mégis folyamatosan változó arca.
    A szerző, miközben egyik szemét folyamatosan az erdélyi magyarság sorskérdésein nyugtatja, néha már-már túlzottan is, másik szemével mindig Kolozsvárra figyel. Így kerül egymás mellé Szabó Dezső, Laczkó Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil és Passuth László egy-egy regénye az Iskola és környéke fejezetben, melyben az alma mater – legyen az a piarista vagy a református, esetleg az unitárius gimnázium – és Kolozsvár egy életen át tartó hatása jelenti a kapcsolódási pontot. Érdemes innen kiemelni Szabó Dezső Életeim című regényéből egy idézetet, melyben az édesanya a város főteréről beszél fiának: „– Ez a világ legszebb tere, fiacskám. Kolozsvár a világ legszebb városa. Majd, ha felnősz, rajkóm, akármerre jársz, ne felejtsd, hogy kolozsvári vagy. Itt szebben beszélik a magyar nyelvet, mint máshol. Ne hozz szégyent Kolozsvárra, gyermekem.”
    Kántor Lajos azonban nemcsak ezt a világot tárja az olvasó elé. Nem feledkezik meg Nagy Istvánról sem, akinek munkásságáról mindenkinek a mozgalmak, a szocialista pártaktivisták és munkások világa jut eszébe. A proletárok, a kétkezi, vasgyári munkások, a földeken kaszáló parasztok, mindazok, akik szintén hozzátartoznak Kolozsvár és Erdély múltjához, még akkor is, ha nem annyira kellemes minderre emlékezni. Megidézi Nagy Istvánt is, hiszen prózája, még ha tematikáját tekintve meglehetősen egyoldalú is, igenis kiegészíti – s nem színvonaltalanul – Kolozsvár szépirodalmi megőrzését.
    S így jutunk el Bálint Tibor Zokogó majom című regényének kisemberéhez, aki el-elvész a fölötte átviharzó történelemben, majd következik Köntös-Szabó Zoltán hármaskönyve, a Trianon gyermekei, mely családi krónikaként felöleli szinte az egész huszadik századot, s elérkezünk lassan a kilencvenes évek korántsem fellegmentes első éveihez.
    Korrajz, irodalomtörténet, helytörténet, városrajz. Kereshetjük a megfelelő kifejezést, s kétlem, hogy megtaláljuk. Kántor Lajos könyve, úgy tűnik, Kolozsvárról szól. A szerző az irodalommal szól a magyarságról, a megmaradásról, a kitartásról, Kolozsvárról, Erdélyről. S ha éppen nem ő beszél, hát beszélnek helyette a regények. Beszélnek a városról és a vidékről, mely egy életre meghatározza gyermekei sorsát. Kolozsvárhoz vagy Erdélyhez tartozni egy életre szól. S ne felejtsük a tartozni szó kettős jelentését: nemcsak oda tartozunk, hanem egyúttal tartozunk mindazért, amit tőle kaptunk. Jusson eszünkbe a Szabó Dezső formálta édesanya mondata gyermekéhez: „Ne hozz szégyent Kolozsvárra, gyermekem.”

    Kántor Lajos: Fellegek a város felett. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004

A transzközép sárkánylovag

    Gondolom, már mindenki találkozott olvasmányai során a mesék hol rémisztő, hol barátságos sárkányaival, akik leginkább arról nevezetesek, hogy orrukon-szájukon okádják a bátor vagy kevésbé bátor lovagokra a tüzet. S gondolom, már mindenki hallott vagy olvasott a sárkányokkal vakmerően szembeszálló pajzzsal, páncéllal és karddal felszerelkezett lovagokról, kik életük árán is le akarják győzni a sárkányt. És, gondolom, elég kevesen hallottak a transzközépről, ami „– mint életérzés és kulturális életérzés – a transzcendenciát önmagában föllelő Én kitörése a Modern/Posztmodern világából. Elfogadja az emberi lehetőségek behatároltságát, és az abszolútumot az Egyed közönséges emberi világában véli megtalálni.” Így írja Orbán János Dénes (OJD) a Modern, Posztmodern / Transzközép című 1996-os „tanulmányában”, mely miután megjelent a szerző Teakönyv című kötetében, a Tragédiák és cipők címet viselő – tíz évet felölelő – gyűjteményes könyvben is helyet kapott. És hogy kicsoda a transzközép sárkánylovag? Hát maga OJD, hiszen a Serény Múmiák és a Bretter György Irodalmi Kör által űzött (vagy gyakorolt és nem gyakorolt) műelemzésekben – persze a Heroic Fantasy jegyében – „a költő lovag, a kritikus sárkány, a mű pedig a lovag fegyvere az irodalmat jelképező mesevilágban”.
    Most jómagam vagyok a sárkány. Hogy lesz-e hét fejem s fogok-e minden orrlikamból és szájnyílásomból tüzet okádni, nem tudom. Teljes mértékben elképzelhető, mint ahogyan az is, hogy csak úgy, Süsü módjára, eregetek néhány tűzcsóvát, s azt is csak a látszat kedvéért. Mindenesetre a Tragédiák és cipők méltó fegyver a sárkány ellen: meglehetősen súlyos opus, mellyel ha kupán csapja kedves lovagunk a sárkányt, akkor az hangos jajgatások közepette s mind a tizennégy fülét meg egyetlen(?) farkát behúzva menekülni kezd. Vagy mégsem? Még nem menekülök, még nem, és hát kard, ki kard.
    Egy gyűjteményes kötetnek (hogy miért kell e könyv, arra még visszaevezünk) jó cím kell, pláné, ha egy évtized írásait foglalja magában, azaz öt kötetet (Hümériáda; A találkozás elkerülhetetlen; Hivatalnok-líra; Vajda Albert csütörtököt mond; Teakönyv), a borítószöveg szerint hatot, a hatodik talán éppen az előttünk fekvő, így, ebben az összeállításban. Szóval a jó cím: Tragédiák és cipők. Az ominózus első könyv, a Hümériáda (1995) második ciklusának (Hümériáda) egy szövege. Majdnem szonettje. Aztán mégsem. Az időszak, a hőskor, mikor OJD transzközép sárkánylovagként beevezett a magyar és erdélyi, az erdélyi és magyar irodalom nyugodtnak mondható vizeire. S onnantól kezdve félelmetes kalózként rettegésben tartotta a vizek kóbor vándorlovagjait, megfeneklett anyahajóit, s ne felejtsük el a kikötők csinos lánykáit, telt keblű hölgyeit vagy kövérkés ringyóit. A jelen göröngyös horizontjából azonban már másként fest egy kicsit a Hlavács cipészről szóló vers: „Álmaimat már mind agyonverém, / de hasztalan: mindég kerülnek újak.” No igen! Megváltozott kicsit a helyzet 1995-höz képest. A fenegyerek közben picit átalakult. Természetesen még mindig fene is meg gyerek is, csak időközben megszoktuk, hogy van, hogy szereti kimondani, ami ott bujkál a nyelve hegyén, hogy ő ilyen, és nem lesz más, és mégis. Az elmúlt bő évtizedben József Attila-díjat kapott, Herder-ösztöndíjas volt, mi több, ő lett az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnöke. A fenegyerek lassacskán nemcsak bátor sárkány, vakmerő és polgárpukkasztó lovag, hanem tekintélyes irodalomszervező is, meghatározó egyéniségévé vált az összmagyar irodalomnak, merthogy csak ilyen irodalom van errefelé, még akkor is, ha sokan más irányban erőlködnek. Sárkánylovagunk agyonvert álmairól pedig csak annyit, hogy a beteljesülés és kielégülés után már nyugodtan csapkodhatja álmait, s valóban úgy néz ki, hogy „millió lábnyom őrzendi majd az énem”, azaz az ő énjét. Nem véletlen tehát a címadó vers, a kötet egy újabb nyom, egy újabb hátrahagyott jel, másrészt pedig új utak lehetőségét és választhatóságát s a haladáshoz szükséges erőt is jelzi: „Lépegess bátran fajzatom!”
    Azonban álljunk meg itt egy fél szóra, mert azért nem ennyire egyszerű a képlet OJD-vel kapcsolatban. A sárkánylovag, akit az erdélyi irodalom fenegyerekének szoktak titulálni, szinte kikerülhetetlen: tekintsünk akár a magyar líra történetének és jelenének változásaira és alakulására vagy a magyar irodalom erdélyi szegmensére, hol szervezőként, irányítóként, szerkesztőként is működik, egyaránt megkerülhetetlen. OJD, tetszik vagy nem tetszik, az összmagyar irodalmi kánon (persze ha létezik egyáltalán ilyen!) része, vizsgaanyag, s azt is meg merem kockáztatni, hogy neve egyre szorosabban kezd összefonódni az Erdélyben íródó irodalommal. Úgy tűnik, a fenegyerek, aki pár éve még azzal a kijelentésével botránkoztatta meg a nagyközönséget, hogy utálja az erdélyi irodalom két szimbolikusnak is tekinthető alakját, Reményik Sándort és Sütő Andrást, kezd hozzájuk hasonlatosan szimbolikus alakjává válni ennek az irodalomnak. Persze másként. Érzem, kockázatos e kijelentés, s elképzelhető, hogy OJD forog tengelye körül, de az is lehet, hogy csak mosolyog. Mégis, a párhuzam adott, mi több, kezünkben a Tragédiák és cipők című gyűjteményes kötete, mely – valljuk be – szokatlan egy 33 éves költőtől. Már az ezt megelőző könyv is kicsit meglepő volt Orbán János Dénes legszebb versei címmel, mellyel elindult a „klasszicizálódás” útján, azonban ezzel még továbblép ezen a kicsit sem kellemetlen ösvényen. Habár az is felmerülhet egynémely sárkányban, hogy a lovag megfáradt kicsit, kiégett a bősz csatákban, hiszen egy ideje (kivéve a Búbocskát) csupán régi, bár nem rozsdás kardjaival rémisztgeti a sárkányok népes hadát. S azért mi, olvasók egy ilyen fiatal, krisztusi korú lovagtól, aki néha sárkány is, várunk még meglepő fordulatokat, várunk újabb csatákat, még akkor is, ha elérkezett az idő egy gyűjteményes kötet megjelentetéséhez.
    Persze nem temetni jöttem Orbán János Dénest, se őt, se költészetét. Csak éppen megjegyezni, hogy miközben látszólag alig történik valami a messzi és közeli vizeken, s a kalóz sem támad minduntalan a ringó mellű lányokra, lassan süllyedő anyahajókra, mégis mintha egyre jobban megszilárdulna helye a mélykék vizek fölött, és már nem is annyira kalóz, inkább tűnik kapitánynak, aki régi, bár nem rozsdás kardjával vezeti legénységét az egyre táguló horizont felé.

    Orbán János Dénes: Tragédiák és cipők. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006

Vincze Ferenc