Balázs Géza

Egységesülő vagy széttagolódó magyar nyelv?

    Közös köznyelv, határtalanítási program. A magyar nyelv történetében a XVI. századtól a XX. század végéig az egységesülés volt a fő irányzat. Ekkor alakult ki fokozatosan, nyelvjárási régiókból összeadódva, kiegyenlítődve az irodalmi és a köznyelv. Mellette természetesen szervesen tovább éltek az egyéb nyelvváltozatok (nyelvjárások és más csoportnyelvek), valamint létezett a különfejlődés is mint nem fő folyamat (a szaknyelvek létrejötte). A XX. században Trianon következtében a magyar nyelvű lakosság egyharmada a határokon kívülre került. Ennek következtében mindennapi nyelvük, amely hol nyelvjárás, hol nyelvjárásias köznyelv, hol a „leginkább” köznyelv, az államnyelvek hatásának lett folyamatosan kitéve, a határon kívül élők nyelvében megfigyelhetők a kétnyelvűségi (vegyesnyelvűségi) jelenségek, illetve ezek mellett igen archaikus, a mai magyar köznyelvben soha vagy már meg nem lévő jelenségek, vagyis elindult a különfejlődés (szétfejlődés). Határokon belül is megfigyelhető a széttagolódás. Sokan úgy vélik, hogy az irodalmi (írott) vagy köznyelv „egységessége” mellett érvelők valamiféle központi, központosító, antidemokratikus törekvések megszállottjai, s ezért a nyelvváltozatok közötti egyenlőséget, demokratizmust hirdetik. Ebben természetesen van igazság, hiszen: „minden jó – valahol”, de nem szabad feledni, hogy a legnagyobb körű (határokon is átívelő), legjobb hatékonyságú (kiegyenlített), éppen ezért kiemelt, eszményi, közös stb. nyelvváltozat (nevezzük köznyelvnek vagy más megközelítésben sztenderdnek) léte, szerepe elvitathatatlan. Amikor – különösen – a határon kívüli magyar nyelvészek a „közös köznyelv” vagy a nyelvi „határtalanítás” programját megfogalmazzák, akkor a nyelvi újraegységesülésre, -egységesítésre törekednek, természetesen különböző módszerekkel és éles vitákkal terhelt módon.¹

    A balkanizálódást a nyelv is követi. Viszonylagos az, hogy melyik a legszebb magyar nyelvváltozat. Részben mindenki szépnek tartja a sajátját, részben pedig valamelyik távolit is. Ezért mondják sokan, hogy a „pesti nyelv” szép – Budapest kiemelt, központi művelődési, gazdasági szerepe miatt –, de azt is halljuk: szép az érintetlen vidéki nyelv, a nyelvjárás; különösen sokan emlegetik az erdélyi székely nyelvjárás tisztaságát, szépségét.
    Annak csak örülhetünk, ha valamit szépnek tartanak az emberek – s azt természetesnek, ha saját nyelvüket, nyelvjárásukat annak tartják; még inkább, ha másokét is. A nyelvészek egyébként mindig azt tudatosították, a nyelvjárás, minden nyelvjárás érték: őrizni, ápolni, fenntartani kell – és gúnyolni tilos.
    Illyés Gyula Koszorú című verséből gyakran idézzük a „tanár kigúnyolta diák… nyelve” sort; bizony, a kis Illyést egyszer egyik iskolájában kigúnyolták nyelvjárásáért, és ez nyomot hagyott benne.
    Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk. Nemrégiben azonban egy szlovákiai kollégám mesélte, hogy nagy felháborodást keltett körükben az egyik, ott is fogható kereskedelmi csatorna hírműsorának műsorvezetője. Szlovákiában magyar turisták kolbászmérgezést kaptak, a műsorvezető így vezette be a tudósítást: „Lám, ott sincs kalbászból a kerítés.” Így mondta: kalbászból.² Utalva ezzel a palóc nyelvjárásra, a szlovákiai magyarok nyíltabb a hangjaira. Tréfának szánta: egy időben minden kereskedelmi televízió minden hírműsorában, minden hír kapcsán kötelező volt tréfálkozni (ma inkább tragikusan, drámaian kell nézni). Tréfálkozott, s ezzel fölháborította az egyik legnagyobb és legrégibb nyelvjárásunk beszélőit. Ráadásul kisebbségi magyarokat.
    A másik eset már az egyik budapesti rendőrkapitányságon történt. Erdélyi magyar kérdezte az ügyeletestől, hogy hol lehet olyan igazolást szerezni, amely bizonyítja, hogy büntetlen előéletű. Így mondta: igazolást szerezni. Az ügyeletes nem maradt adós a nyelvleckével: „Fiatalember, nálunk igazolást nem szoktak szerezni, legfeljebb kérni, kérvényezni.”³
    A kioktatás lényege: a szerzésen az ügyeletes a nem törvényes úton való hozzájutást értette. Az ügyeskedést, a megvesztegetést, a lopást. Az erdélyi fiatalember elpirult. Magyar nyelvből való kioktatásra nem volt felkészülve. El is ment a kedve az egésztől. Máig nem szerezte, azaz nem kapta meg az igazolást. Pedig a szerez ige még a legáltalánosabb és legközösebb magyar nyelvben is azt jelenti: munkával, utánajárással jut valamihez, tulajdonává teszi. Például: diplomát, érdemeket szerez. A szereznek persze kialakult újabb jelentése: nem legális úton megszerezni valamit. A balkanizálódást a nyelv is követi.
    Az erdélyi köznyelvben a szerez-nek ez az új keletű, Magyarországon nagyon is aktuális, pejoratív jelentése még nem terjedhetett el.
    Ezek a mindennapi nyelvi sértések, kioktatások bizony sem emberileg, sem nyelvileg nem kívánatosak. S valamiért nekem különösen fáj a nyelvi kihágás. Hiszen a rendőrségen ma már annyira figyelnek arra, hogy meg ne sértsék a gyanúsítottakat! Ilyeneket hallok: tolvaj úr, betörő úr! Nos, ez nyilvánvaló túlzás.
    Úgy látszik, nálunk a gyanúsítottaknak nagyobb tisztelet, nagyobb politikai korrektség jár, mint egy átlagpolgárnak. Egy átlagos, korrekt anyanyelvi beszélőnek.⁴

    Huszonegyedik századi magyar? Hogy milyen lesz a XXI. század magyar nyelve? Aligha tudjuk. Aligha tudjuk pontosan. De azért sok mindent tudunk, hiszen a nyelvtörténetből a nyelvtudomány elveit, módszereit ismerve következtethetünk.
    Közösség és nyelv szorosan összekapcsolódik. Olyan lesz a XXI. század nyelve, amilyenek mi leszünk. Világpolgárok, europolgárok, nemzetpolgárok, állampolgárok, városlakók (egy kereskedelmi rádióadás kifejezésével: várostársak), falusiak, tanyasiak, remeték.
    A nyelvtudomány ismeri a nyelvfejlődés és a nyelvelhalás fogalmát. A XXI. században vélhetőleg átrendeződnek a nyelvek. Tovább folyik a világnyelv(ek) kialakulása, lesznek közvetítő nyelvek, és hitem szerint lesznek anyanyelvek. Ha csökkenő számban is. De nem csökken a kétnyelvűségi helyzetek és szerepek száma. Ez a nyelvtanulás fontosságára figyelmeztet.
    A magyar nyelvet csak mi, magyarul beszélők tarthatjuk fenn. Mi fejleszthetjük, mi gyarapíthatjuk, mi sekélyesíthetjük, mi felejthetjük el. De más hatások is vannak.

    Új hatások. A közösség mellett szoros kapcsolat van nyelv és környezet, nyelv és kommunikációs technológia, nyelv és kultúra, nyelv és gazdaság stb. között is. Egészen biztos, hogy az információ legújabb forradalma, az informatikai (digitális, számítástechnikai) forradalom a kommunikációs technológiákat forradalmi módon megváltoztatja és átrendezi, s ezek nagy hatással vannak, lesznek a nyelvekre, így a magyar nyelvre is. Minden kommunikációs technológia elindított ilyen változást: a beszéd után kialakult az írás, ez újfajta nyelvi létmódot, gondolkodást hozott létre. Majd az élőbeszéd rögzítésével és sugárzásával új beszéltnyelviség alakult ki. Ennek forradalmát jelentette a tömegkommunikáció kiteljesedése.
    És most itt van az informatika: a tömegkommunikáció és a telekommunikáció összekapcsolódása technikailag, amely már most is sok műfajt, szövegtípust tett múlt idejűvé, és bevezetett újakat (levélbeszéd, írott nyelv, csetelés ~ csatizás stb.).
    Az informatikai forradalom következtében kulturális átrendeződés is zajlik, ennek is megvan a nyelvi hatása (például jól kipróbált kommunikációs technológiák, műfajok sorvadnak, pusztulnak el). Új típusú gondolkodás és ismeretkör alakul ki. Furcsán hangzik számunkra, akik fél lábbal a XX., olvasmányélményeinkkel, értékeinkkel még inkább a XIX. században élünk: most, a XXI. században nem nagyon kell olvasni, csak felszínesen; nem nagyon kell írni, nem nagyon kell ismeretet tárolni, tudni… Mintha nem nagyon kellene gondolkodni sem!
    Minden eddiginél több az információ, időnk jelentős részét az ebben való kutatással-keresgéléssel töltjük. A hagyományos szövegre, írásra épülő bölcsészettudományok is hamarosan megváltoznak.
    Egyre több a félrevezető, kevéssé fontos, ügyetlenül megfogalmazott, sőt téves információ. A világhálón óriási kommunikációs salak kering.
    A verbalitást kiegészíti a vizualitás. Fejlett kommunikációs technológiák állnak rendelkezésünkre, de agyunk nem képes gyorsabban és többet befogadni, mint a hagyományos technológiák esetében. A fejlett technológiákból újabb kommunikációs zavarok és konfliktusok származnak. A XXI. századi embert a technika sokféleképpen kiszolgálja, de érzelmi élete nem gazdagabb, mint ezer évvel ezelőtt élt rokonaié.
    Meglátásom szerint az írásbeliség lassította a nyelvi változásokat, az új multimédiás technológiák viszont újból felpörgetik a változásokat. Ehhez nyelvészek és írók is asszisztálnak a „nincs szükség nyelvi normára, nincs szükség nyelvi eszményre” elv alapján. A normák között az eszményi nyelvi normák is felbomlóban vannak. A legszigorúbb norma a helyesírás – de már megjelent annak is vulgarizálódó változata a magyar nyelvhasználatban: a nem helyes írás (infantilisan hülyesírásnak is nevezik). Pillantsunk csak rá a számítógépes levelezés vagy az sms-küldözgetés írásbeliségére! Ez utóbbi felszámolni látszik a magyar ortográfia szép hagyományát, az ly-t.
    Egészen biztos vagyok abban, hogy lesz köznyelv, lesz közös köznyelv, mert akarjuk. Ez a megértés, az alapvető megegyezés alapja. És lesznek mellette helyi normák. A közös köznyelv védendő érték, ehhez állami támogatásra is szükség van.
    Bizonyos nyelvi változásokat már most is látunk: kialakulóban van az ún. globálnyelv (Globálba véve úgy gondolom…; Ennek a dolognak fílingje van…; Mikor lesz a míting?). A globálnyelv magyar nyelvi tünete a hunglish vagy magygol, illetve az elcsépelt, deszemantizálódott kifejezések használata (Ez a dolog úgy működik…). Az egyszerűsödés és a bonyolultabbá válás egyaránt folyik a nyelvben, csak az a feltűnő, hogy kiérlelt, szép formák egyszerűsödnek (például a választékos jelzők, vonatkozó névmások pusztulnak), és tökéletesen fölösleges, mert hivataloskodó, pontoskodó kifejezések bonyolódnak (pl. a mindent elárasztó -ható/-hető: fenntarthatóság, felépíthetőség, kerékpározható). A fordításnyelv olykor katasztrofális. Van nyelvészünk, aki egyenesen a magyar nyelv indoeuropaizálását hirdeti, hogy könnyebb legyen a fordítás – nyilván angolról magyarra. Nem tudom, hogy más nyelvek nyelvtudományában fölmerült-e már ilyen gondolat. De a nem indoeurópai magyar nyelv tudatos indoeuropaizálása – agyrém.
    Az egyszerűsödés sajátos esete az infantilizálódás (Adj egy pézsét!; Hallgasd meg az üzirözit!; sze = Adj egy papír zsebkendőt!; Hallgasd meg az üzenetrögzítőt!; Szevasz!).

    (Nyelv)közösségekben élni… És ezzel máris itt vagyunk a fő kérdésnél: külön vagy együtt? És hogyan?
    Az emberiség mindig csak külön, kis közösségekben létezett, de mindig együttműködve. Az egészséges, kiterjedt nyelvekben ez úgy jelenik meg, hogy sokféle nyelvváltozat létezik, s ezek fölé boltozódik az együttműködés nyelve, amelyet korábban irodalmi nyelvnek neveztünk, de az irodalom XX. századi szerepváltása miatt később csak írott nyelvnek mondtunk. Ma már, az írásbeliség visszaszorulásával, az írott nyelv sem helytálló elnevezés. Használhatjuk a sztenderdet, amely szemléleti különbséget is jelent, de ez oly idegen, hogy én mégis a közös norma vagy köznyelv kifejezést használom és javaslom.
    Vagyis van közös norma, mert a spontán és a nyelvfejlesztő konvergencia nyomán kialakult. A magyar nyelvközösségben „szintetizálódott” egy legkisebb közös többszörös, a köznyelv, amely többféle kiejtésváltozatot tűr, és egy fő írásformát, a helyesírást követeli meg. Léteznek divergenciajelenségek, hiszen minden közösség éli a maga életét és alakítja a nyelvét. Ezek azonban csak helyi közös normák, amelyeket tudományos szociokulturális normának hívunk. Ezeknek a léte a helybeliség, a hagyomány, a demokrácia tükre. A magyar nyelv esetében politikai okokból is kialakultak helyi állami nyelvváltozatok. A józan észnek is ellentmond, hogy ezeket külön-külön, mintegy nyelvként kodifikáljuk. (Ez lenne ugyebár a szlomagy, rommagy és az ukrmagy meg a szerb-, horv-, vagy a szlovmagy.)
    A magyar nyelv esetében különösen nem okos dolog többközpontúságról beszélni, mert nyelvünk minden más ismertebb nyelvtől különbözően szervesen konvergens, azaz nem mutat szétfejlődést sem történetileg, sem területileg. A magyar nyelvnek ez a fő (ha nem a legfőbb) jellemzője, ezt soha ne feledjük! Értékeljük a helyi értékeket, becsüljük, őrizzük, fejlesszük azokat, és ugyanezt tegyük a közös köznyelvvel is!

    A határon túli magyar nyelv gazdagságáról. Kevés figyelem vetül a határon túli magyar nyelv gazdagságára. Többet beszélünk a többségi nyelvek hatásáról, azután az úgynevezett szétfejlődésről, vagyis a magyar nyelv több részre szakadásáról, mint például arról, hogy példamutató értékek: új szavak, régiségek, találó szólások is keletkeznek-megőrződnek Kárpátalján, Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és a kisebb szórványokban is.
    Marosvásárhelyi ismerősöm mondta a minap: „Kialudtam a pityókát a földből.” Régen hallottam az élőbeszédben ilyesféle képes kifejezését a mély álomnak. Szlovákiai rokonom ezt szokta mondani: „Elkapott a juhászbetegség.”
    Szlovákiában a zöldhullám, vagyis az, amikor a haladási irányban folyamatosan zöldet kapunk: telecsík. Erdélyben a parkolóhely teljesen magyar szó: beállóhely, a jogosítvány (hivatalos nevén: vezetői engedély) hagyományosabb megnevezés: hajtási engedély.
    A mai élettel kapcsolatos újfajta magyar elnevezésekből gazdag csokrot gyűjtöttem össze Szlovákiában. A papucs például belépő, és ez teljesen világos magyar szóalkotás, hiszen a papucsba csak belelépünk.
    Erdélyi származású író barátom a fodrásztól jövet méltatlankodott: megkérdezték tőle, hogy hagyjanak-e neki pajeszt. A pajesz szó értelmező szótári jelentése: ortodox izraelita férfinak a fül előtt lecsüngő hosszú hajtincse, tréfásan oldalszakáll. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy hogyan lehetne másként mondani, merthogy én sem tudom.
    – Hát fülhaj, kedves barátom! – mondta az író. – Esetleg, ahogy Gárdonyi is használta: barkó!
    Megejtő régiségek is megőrződtek a határon túli nyelvhasználatban. Szlovákiában például máig él a –cska/-cske régi változata. Ott a gyerekecske, gyerecske helyett sokszor azt mondják: gyerekcse. A Komáromból Gúta felé járó vonat pedig a göcse: ugyanis a rossz síneken göcsögött (ma azt mondanánk: döcögött). A rossz gyerekre azt mondják: lőhítő – én a léhűtő formát ismertem eddig. A kapkodó ember: sedre.
    Étkezésnél azt mondják: Háríts magadnak! A hárít-ban valóban benne van az a mozdulat, amellyel valamint magunktól el- vagy éppen magunk felé húzunk. És étkezés közben azt is mondják: Pederd meg sóval! Én eddig legföljebb a bajuszomat pedertem – lám, ismét ugyanaz a mozdulat!
    Erdélyben pedig így kívánnak jó étvágyat: Használja egészséggel!
    „Leszöktetetted magad levessel” – ez ismét a Felvidékről származik. Én egyszerűen csak azt mondanám: leetted magad. De a szökik ige visszhangzik Erdélyből is: „Szökdösősen szoktam beszélni – mondta egy barátom –, elharapom a szavak végét.” Lám, milyen szép kifejezés a gyors beszédre, korunk jellemző tünetére. Talán a nyelvészeti szakirodalomba is bevonhatnánk: szökdösős beszéd!
    Tényleg, nem tanulhatnánk el a jót, a szépet, az értékeset, a magyar nyelv teremtő erejét – egymástól?⁵

¹ A most következő tanulmány eredetileg 2001. szeptember 28-án az erdélyi Árkoson megtartott az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége közgyűlésére készült. A szövegben idézett két esszé a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorában hangzott el. Romániai példák: B. G. (Marosvásárhely), P. Z. (Kolozsvár), szlovákiai példák: B. L. (Komárom).
² A TV2 hírműsorában elhangzott szöveg.
³ Az esetet B. G. marosvásárhelyi fiatalember mesélte el. Az eset Budapesten, az egyik rendőrkapitányság előtt történt.
⁴ Elhangzott a Magyar Rádió Édes Anyanyelvünk című sorozatában 1998-ban.
⁵ Elhangzott a Magyar Rádió Édes Anyanyelvünk című sorozatában 1998-ban.