Asztalos Lajos
Néhány kolozsvári helynév újabb eredeztetése
Ha valaki összeállítja egy település helyneveinek jegyzékét, óhatatlanul elébe kerül néhány név jelentésének, eredetének magyarázata. Megtörténhet, hogy egy-egy eredeztetéssel nem ért egyet, sőt saját elképzelése támad. Kolozsvár helyneveit gyűjtve ez történt velem is. Feltűnő volt, hogy bár tudjuk, az első erdélyi szászok, köztük a kolozsváriak egy része az Alsó-Rajna mentéről, a mai Flandria és Hollandia területéről származott, soha senki nem gondolt egyes nevek flamand-holland származásának lehetőségére. Ehelyett csakis a németet emlegették, abból indultak ki. Tagadhatatlan, hogy a német nyelvterület jóval közelebb volt, mint a flamand-holland, s emiatt utólag, a Habsburg-uralom befolyásának erősödésével, a német nyelvterületre tolódó gazdasági, művelődési, emberi kapcsolatok hatására a szászság bizonyos vagy éppenséggel jelentős mértékben elnémetesedett. Ennek ellenére a korábban keletkezett flamand-holland eredetű helynevek részben vagy nagyrészt az eredetihez közeli alakban az utókorra maradhattak. Valószínű Kolozsvárt is, ahol a szász lakosság a hitújítás nyomán elmagyarosodott. Az itt következőkben, egy kivételével, ezekről lesz szó.
Borháncs. Egykori határ a várostól délkeletre. Nyugatról a Zavaros-patak, az ennek bal partján fekvő Szent Jakab tere és a Békás-patak, északról a Patai útig terjedő Eperjes tere, keleten a Nagyszopori-patak, illetőleg a Nagyszopor nevű határ, délen Felek határa keríti. Mára részben beépült.
1596: „Borhanch oldalan egy hold feold”; 1665: „az Szent Geörgy Hegyen Barhant oldalon”; 1870: Borhánts; Borháncs; 1892: Borháncs; 1898: Borháncs; 1902: Borháncs; 1913: Borháncs.
A második adatból nem derül ki egyértelműen, hogy ez felsorolás vagy pedig a Szent György-hegy Barhant nevű oldaláról van szó. Az első esetben köze lehet a mai Borháncshoz. Szabó T. Ádám szerint a név esetleg a város közelében létezett kis szász település emlékét őrizte meg, de ez további vizsgálatra szorul. Györffy György munkája, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza nem említ ilyen nevű Kolozs vármegyei Árpád-kori települést.
Ha mégis a szászok, így a kolozsváriak eredetének egyik ága, az Alsó-Rajna vidéki holland-flamand ág felől közelítjük meg a név alapjaként feltételezett szó eredetét, kiderül, hogy a holland barg (erős, torokból ejtett h-val [bárgh]) jelentése ’ártány’. Ennek többes száma bargen [bárghen]: ’ártányok’. Minthogy az ártány jelentése nem csupán ’herélt disznó’, hanem ’kan disznó’ is, elképzelhető, hogy a terület egykor vadkanok, vaddisznók által szívesen látogatott hely lehetett.
A holland nagyszótár szerint azonban a barg (-en) első jelentése ’oldal(fal)ak nélküli, fedett széna-, szénaboglya-tároló’. Ennek alapján azt feltételezhetjük, hogy a Barhant nevű hely jó kaszáló volt, ahol efféle tárolókban tartották a szénát. A szó második jelentése e szótár szerint a fönnebb már említett ’kiherélt kan(disznó)’.
A bargen e-je nem azonos a magyar e-vel, ez elharapott, a román ă-hez hasonló hang. Amit az ehhez nem szokott, ezt kiejteni nem tudó magyar anyanyelvű á-nak vagy e-nek mond. Utóbbi esetben ez később magánhangzó-hasonulással á lehet. Ha az említett Barhantból indulunk ki, a név végén levő -t (Barhant) talán a régiségben gyakori, a „hol?” kérdésre felelő helyviszonyrag volt (Kolozsvárt, Vásárhelyt). Az első magánhangzó idővel, a népetimológia szerint „értelmet” adva a szónak, o (bar > bor-), a szóvégi -t ugyanez okból -cs, az a pedig á lett (-hant > -háncs), legalább összetevőiben „értelmessé” téve a szót, mert a kettő együtt semmit sem jelent.
Brétfű. A várostól északra, a Nádas-patakon túl magasodó, délre néző hegyoldal. Régen szőlős, jelenleg gyümölcsös.
1482: „In p[ro]montorio Brethofft d[i]cto” (’a Brethofftnak mondott hegynyúlványon’); 1596: „Az zeoleoknek Newek mellyeket Barat Sebestyen birt Bretfeoben egy hold s harom fertaly”; 1623: „in Promontorio Bretfő vocato”; 1645: „Bretfeoben [bretfő] leueo [levő] ket hold szeoleje”; 1665: „evvel az bredfeoi [bredfő] szőlővel vött őkegyelme három fertály szőlőt”; 1669: „Bredfeoben levő egy hold szőlőmet”; 1675: „mieltettem egy hold szőlőt Bredfeoben”; 1865: Brétfű; 1870: Brét fő; 1876: Brétfű; 1880-as évek eleje: Brettfeld; 1888: Brét fű; 1917: Brétfű; 1941: Brétfű; 1943: „A Brétfű […] alatt volt régen a Brettfeld, deszkapiac”; 1957: Brétfű.
A Brethofft alapján a név német eredetűnek tűnik. Második tagjához, a hoffthoz közelálló német hof 1. ’udvar’; 2. ’major, tanya, gazdaság’ számításba vehető második jelentéséből arra következtethetünk, hogy itt annak idején valami efféle lehetett. Az ugyancsak német Brett 1. ’deszka’ talán arra utal, hogy a major háza ideiglenes volt, deszkából épült. A hof első jelentése alapján viszont arra, hogy itt ’deszkaudvar’, azaz ’deszkapiac’ volt. Ebben az esetben kérdés, hogy miért itt, a deszkával megrakott szekerek számára nehezen megközelíthető helyen és nem a városban volt a deszkapiac. Ha viszont a név előtagját az irodalmi német, 1. ’széles’, 2. ’tágas’ jelentésű Breittal [brájt] hozzuk összefüggésbe, a Brethofft ’tágas major, tanya, gazdaság’. Ennek alapján elképzelhető, hogy az eredeti név ezt jelentette, bár megjegyezhetjük, eddigi ismereteink szerint a Breitnak nincs írásbeli nyoma. És nem is lehet, hiszen annak idején nem az irodalmi német írás alapján jegyezték le a szász neveket.
Tudva azonban azt, hogy a szászok, hihetőleg a kolozsvári szászok egy része is, az Alsó-Rajna vidékéről, Flandriából, a mai Hollandiából származott, megemlíthetjük, hogy a holland breed [bréd] 1. ’széles, tágas’; 2. ’bő, terjedelmes’, a hof pedig 1. ’kert’; 2. ’(fejedelmi) udvar’; 3. ’törvényszék’. A terület legrégebbi ismert rendeltetése szerint, úgy tűnik, mindkét szó esetében az első jelentés jöhet számításba. Eszerint tehát az eredeti név ’széles, tágas kert’ lehetett. És itt, e valóban széles, tágas helyen a korabeli feljegyzések szerint szőlős volt, ami inkább kert, mint tanya. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a szőlő ’gyümölcsös’-t is jelentett. A név eredeti jelentése később, a szászok elmagyarosodásával elhomályosult, majd a népnyelvben a breedből szóban, írásban bred lett. A breedhez hasonlón a bredet [bréd]-nek ejtették. Ez az alak talán a holland-flamand eredeti egyenes leszármazottja. Ebből következett azután a brét. Másrészt a zöngétlen -t > zöngés -d > zöngétlen -t ingadozás természetes jelenség. A kérdés itt azonban az, hogyan lett a hofból a ’forrás’, ’vízfolyás kezdet, fej’ jelentésű -fő? (lásd Körösfő). Mert itt egyetlen vízfolyás sem fakad. Hacsak nem valami kis forrás. A -fő -fű-vé alakulása a népetimológia szerint egyszerű, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a szőlőben, gyümölcsösben fű is nő. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ez a változás a hangfejlődés eredménye is lehet. Mert bár az ü a hangfejlődés során nyíltabbá, ö-vé vált, ritkábban ugyan, de a jelenség fordítva is megtörtént, vagyis az ö-ből ü lett.
A XIX. század második felében, a XX. elején élt Nagy Péter szerint „…szüret idején, a szüreti vásárkor a havasiak itt árulják a szőlőkarókat, puttonokat, csebreket, a sajtóhoz szükséges deszkákat. Ezért hívták ezt a mezőt az első szász birtokosok Brettfeldnek. A szászok azonban nyelvben, lélekben magyarokká váltak, s a Brettfeld Brétfűvé magyarosodott.” Tulogdi János 1942-ben közölt írásában éppen csak megemlíti, hogy a Brettfeld jelentése ’deszkapiac’.
Ebben az esetben a név jelentése a német Brett ’deszka’ és Feld 1. ’(szabad) terület, terep, tér, mező’; 2. ’(szántó)föld’; ’mező’ alapján talán ’deszkamező’, olyan mező, ahol, amint Nagy Péter is említette, többek között deszkát árulnak. Itt az a kérdés, akárcsak fennebb, hogy valóban oda, a viszonylag nehezen megközelíthető hegyoldalba, hegyre mentek-e árujukkal a havasiak? Mert hihetőbb, hogy inkább a városban, a piacon értékesítették azt, amit azután a szőlősgazdák – nyilván kisebb mennyiségben és könnyebben, mint a havasiak – maguk vittek ki a szőlőbe.
Ha viszont a fönnebb már említett holland-flamand breedből [bréd] és az 1. ’tér’; 2. ’szántóföld, mezőség’ jelentésű, ugyancsak holland-flamand, [feld]-nek ejtett veldből összetett breedveldet [brédfeld] feltételezzük a Brettfeld előzményének, akkor ez ’széles, tágas mező’-re utal. Ami meg is felel a valóságnak. A breedveldből ugyanakkor könnyebben alakulhatott ki az adatokban közölt Bredfeo, Bretfeo, majd ebből a Brétfű, mint a Brethofftból. Mégpedig úgy, hogy a városi magyarság és a magyarosodó szászok nyelvében az eredeti veld [feld] értelme elhomályosodott, és a népetimológia ezt -földdé, köznapi kiejtés szerint -főddé alakította, majd ennek végéről a -d elmaradásával előbb -fő, majd ismét népetimológiával -fű lett.
Ugyanerre az eredményre jutunk, ha a német Brettfeld előzményének az ugyancsak német, ’tágas mező’ jelentésű Breitfeldet tekintjük.
Ezek után úgy tűnik, hogy a Brettfeld és a korábbi Brethofft magyar jelentésének magyarázata, a ’deszkamező’, illetőleg a ’deszkapiac’ a szó eredeti jelentésének nem ismerete, elhomályosulása nyomán népetimológiás.
Házsongárd. Kolozsvár déli részén, egykor határában emelkedő hegyoldal, régen szőlőkkel, gyümölcsösökkel. Mára beépült. Itt van az 1585-ben megnyílt temető is.
E név és közeli rokonai Kolozsváron kívül is előfordulnak:
– a Hasengarten bányaműszó Nagybányán;
– Hasenberg – „mutatták még a Szőllő hegyet is az öregek, mellyet a Zsidveiek Hasenbergnek hívnak, ők pedig (ti. a keserűaszóiak) Kaubergnek neveztek”;
– „mons Hásongárt Ungaris, Saxonibus”; Hasengarten dictus (a szász név gót betűkkel);
Entz Géza a Házsongárdra vonatkozó középkori adatot is talált:
– 1595-ben a Besztercéhez közeli Schönbirk, Szépnyír, Sigmir községben volt egy „bei dem Kaltergarten (’hideg kert’) oder Hasengarten” nevű határ.
I. Ami a kolozsvári Házsongárd eredetét illeti, eddig több elképzelés is született:
1. A középkori német Hazinscha[o]rt ~ Ha[o]ssonsarch családnév magyarul kiejtett változatából. Egy 1373. évi oklevélben ez áll: „Nykus dictus Hazinschort”, illetőleg „Nykus dictus Hasinschart Ciuis [cißis] de Cluswar” [kluzsßar]1, majd egy 1377. évi oklevélben „Nicolaus filius Johannis Hossonsarch”. A német Hasenscharte jelentése ’nyúlajak, nyúlszáj’. A szöveg magyarul: ’a nyúlajkúnak, nyúlszájúnak mondott Nyikos, kolozsvári polgár’, ’nyúlajkú, nyúlszájú János fia Miklós’. Kérdés, hogyan lett e név -schort, -schart avagy -sarch tagjából -gard.
2. A szász Hasengertből ’nyulaskert’.
3. A szász Haselgertből ’mogyorókert’. Népetimológiás magyar változata. A tanulmányait Kolozsvárt végző Melich János a Haselgartenből (’mogyorókert’) indult ki. Az erdélyi szász wengert ’wiengarten’, vagyis ’szőlőskert’ és a Bangert ’Baumgarten’, azaz ’gyümölcsöskert’ (s az ebből lett magyar Bongárd2) példájára hivatkozva a garten > gert > gárd fejlődést hangzóilleszkedéssel magyarázta.
4. Herepei János 1969. október 19-én Szegedről Kolozsvárra, Tulogdy Jánosnak küldött levelében viszont ezt írja: „feltételezésem szerint a Házsongárd a hárs-(egykori tájszólással hás)-bereken elterülő gyümölcsösről: hás+(b)ongárdról kapta nevét” (bongárd a Baumgartenből ’fáskert’, azaz ’gyümölcsöskert’). Szabó T. Ádám szerint ez a magyarázat van olyan életképes, mint bármely eddigi, mivel hárs szavunk ómagyar kori összetételekben 1093-ban Hassag, illetőleg 1158 előtt, 1158-ban, 1323-ban, 1403-ban Hasfa, 1366-ban Hasffa („sub una arbore Tilys wulgariter Hasffa vocata” ’egy közönségesen hársfának nevezett fa alatt’) fordul elő.
II. Ha az eddigi elképzelések után abból indulunk ki, hogy az erdélyi és így a kolozsvári szászok egy része is az Alsó-Rajna mentéről, Flandriából, Hollandiából származott, láthatjuk, hogy a holland bongerd [bongerd] és boomgard [bómgard] jelentése egyaránt ’gyümölcsöskert’. Szükségtelen tehát a Házsongárd második tagját a német Baumgartenből eredeztetni. A Kolozsvár nyugati szomszédságában lévő Szászfenes első szász telepesei is valószínűleg ugyanarról a vidékről származtak, mint a kolozsváriak, innen a ma is Bongárd nevű patak, völgy.
De menjünk tovább. Az ugyancsak holland-flamand hars [hársz] magyarul ’gyanta, mézga’, a boom pedig ’(élő)fa’. A kettő összevonásából való harsboom [hárszbóm] ’gyantát, mézgát tartalmazó fa’. Meglehet, hogy századokkal ezelőtt, a hegyoldal gyümölcsössé alakítása előtt, itt helyenként fenyő is előfordult. Bár a közeli Bükk-erdő őshonos fája a bükk, a gyertyán, alacsonyabban fekvő részein, mint például a Páter-tetőn, tölgy, nedves részein, a patakok mellett mindenütt éger nő. Valószínű, hogy annak idején a házsongárdi lejtőt is az ezekből álló erdő borította. Fekete-, vörös- és lucfenyő csak az utóbbi évtizedekben vágott irtásokon létesített ültetvényeken látható.
Esetünkben tehát az enyves, másképp mézgás éger (Alnus glutinosa) jöhet számításba, melynek hajtásai kezdetben mézgától ragadósak, s amely a nedves termőhelyekre jellemző. Vagyis patakok, folyók partján, mocsaras helyeken fordul elő. Mivel a Házsongárd talaja eléggé nedves – az egyik Cigány-patak itt csörgedez le a völgybe, több helyütt, így a temetőben is nem egy jócskán nedves hely, mélyedés, forrás van –, elképzelhető, hogy a hegyoldal gyümölcsössé alakítása előtt az őshonos növényzet egyik alapvető eleme a mézgás éger volt.
Csak feltételezni lehet, hogy az egykori házsongárdi égeresekre vonatkozó harsboom és a kezdetben, ugyancsak feltételezhetően még ’fáskert, liget’ jelentésű vagy ezt is jelentő boomgard összevonásából alakult ki az a harsboomgard [hárszbómgárd], amelyik azután a magyarban, sajátosságának megfelelően átalakult: a -b- kiesésével az -rszb- mássalhangzó-torlódás -rsz-, a g előtti -m-ből hasonulással -n- (hárszongárd), az -rsz-ből -rs- (hársongárd), a maradék -rs- mássalhangzó-torlódás az -r- kiesésével -s-, végül az -s- - zs-vé zöngésülésével Házsongárd lett.
A XVI. század második felében, a XVII. első felében lejegyzett számos Harsongart valószínűleg arra utal, hogy a Hárzsongárd és a Házsongárd egy ideig párhuzamosan létezett, míg utóbbi, az egyszerűbb, felül nem kerekedett.
Hója. Hegy(gerinc) és erdő:
A várostól északnyugatra, a Törökvágástól nyugatra magasodó hegy és a gerincét, északi lejtőjét borító erdő, továbbá délre néző oldala, ahol századokig szőlőt termesztettek.
1564: „montis Hoya vocatj” (’a Hójának nevezett hegy’); 1582: „enged megh […] ez eg theó zeoleot én Neked Howaiabol [hoßaja] Akar kettheot Aggiak erette”; 1584: Hoiaban; 1597: „az hoyay zeoleoben”; 1613: „2 Octobris. Visszaszálla az Báthory tábora Kolozsvárnál Hója alá Bethlen Gábor elől”; „minthogy urunk őfelsége táborával az hó[j]ai szelőhegy alá ad 2 diem Octobris jövén”; 1628: „Hoyaban Az felseo Lábban ualo [ßaló] fel hold iutot Kis Annanak”; 1645: „Az hojai ket hold Zeoleo”; 1651: „az Fenesy és hojai hegjben”; 1665: „vagyon Hójában egy hold szőlőm”; 1689: „holya ér fénék nevü hegyen”; 1704: „die 14 Martii. […] Amint általűzik a kurucok [a] rácokat, lovas németeket a vizen Hója felé”; „Die 14 Junii. […] Hojja felől való berek széliben orozkodának fel”; 1736: „az mint az Hóján Monostorról átaljön az út”; 1766: „Kis Hoja nevezetü helly”.
Tulogdi János úgy vélte, e név szláv eredetű, jelentése ’bekerített lólegelő’. Janitsek Jenő szlavista, helynévkutató szerint azonban e név a szóba jöhető ukránból vagy délszlávból sem magyarázható. Egyedül az ukrán hvoja-ra hivatkozhatnánk, de ennek jelentése ’fenyves’, itt viszont őshonos tölgyerdő van. A német Heu [haj] ’széna’, de az ugyancsak ’széna’ jelentésű holland hooi [hój], hooien [hójăn] ’szénát gyűjt’ majdnem azonos a Hója névvel. Elképzelhető, hogy a tatárjárás után, az Alsó-Rajna vidékéről való szászok érkezésekor a hegy délre néző lejtőjén még fű nőtt, kaszáló volt, és csak később ültették be szőlővel, de a hegyoldalnak a szénával kapcsolatos neve nem csupán fönnmaradt, hanem a hegytetőt és az északi lejtőt borító erdőre is kiterjedt. Utólag, a könnyebb kiejtés végett a hooi [hój] hója lett. A déli lejtőn, a Kányafő közelében a szárazságkedvelő árvalányhaj ma is megtalálható, bennebb, a város felé, a kertek felső végében ma is csak fű nő.
Kis-Bretyó utca. A Külső-Király utca (Árpád út, Traian) jobb oldalán, a Bejáró (Hajdú) utcával szemközt nyíló, a Szamosig vezető utca. Az 1763–1787. évi katonai térképen látható. 1920 után összevonták a Bejáró utcából lett Hajdú utcával. 1940 és 1945 között ismét külön utca. Ezután újból a Hajdú utca része. Az 1929. évi várostérkép szaggatott vonallal a Szamos bal partján, a Szeszgyár utcától a Nádas torkolatáig kialakítandó utcát jelez. Az egyik 1937. évi térkép ennek a Kis- és Nagy-Bretyó közti részét utcaként tünteti föl. Ez valószínűleg már akkor a Kis-Bretyó része, amint az a későbbi térképekről is kiderül (1980, 2000).
1869: Kis Bretyo [utcza]; 1893: Kis Bretyó u.; 1894: K. Brettyo u.; 1899: Kis-Brettyó utcza; Csóka utcza; 1903: Csóka u.; 1916: Csóka utcza; 1923: Str(ada). Haiducului (strada nőnemű főnév ’utca’; haiduc hímnemű főnév 1. ’betyár, szegénylegény’; 2. rég kat ’hajdú’); 1933: Str. Haiducului; 1937: Str. Haiducului; 1941: Csóka utca; 1945: Csóka utca; Str. Haiducului – Hajdu utca; 1964: Str. Haiducului – Hajdu utca; Str. Haiducului.
Kis- előtagját a Nagy-Bretyótól való megkülönböztetésként kapta.
Szabó T. Attila szerint kétségtelen ugyan, hogy a Kis- és a Nagy-Bretyó utcanév a Berettyó folyónév hangzókieséssel keletkezett alakja, de nem világos, hogyan került a Berettyó > Bretyó a két utcanévbe. Nem lehetetlen, hogy XVII. századi hajdú származású hóstáti telepesek Berettyó melletti lakóhelyükre emlékező névadása. Ebben az esetben föl kell tennünk, hogy e hóstáti telepesek eleinte Berettyónak vagy legalább így is nevezték a Szamost.
Herepei János úgy vélte, hogy a honfoglalók nem ismerték a folyó nevét, ezért az itteni „hatalmas berken átfolyó víz nevét […] a maguk szemlélete alapján adták”, s így keletkezett a „Berekjó > Berettyó […] elnevezés”, amiből azután Brettyó lett.
Valójában ezek a vélemények nem helytállók:
1. Hajdúk XVII. század eleji Kolozsvárra, a hóstátba telepítéséről nincs adat.
2. A magyar nyelvre nem jellemző a szó eleji, mássalhangzó-torlódást előidéző magánhangzó-kiesés. Esetünkben az, hogy a Berettyóból Brettyó, Bretyó legyen. Ellenkezőleg, a finnugor alapnyelvből örökölt tulajdonsága az, hogy nem kedveli a szó elején két vagy több mássalhangzó találkozását, a mássalhangzó-torlódást. Ilyesmit csak hangutánzó szavakban tűr meg, mint brekeg, prücsök, krákog, prüszköl, fröccs stb., valamint viszonylag újabb keletű jövevényszavakban, mint gróf, krém, fricska, trehány, spórol, spájz, spontán stb., de gyakran ez utóbbiakban is csak ideig-óráig. A népnyelv ezekben vagy akár a rég meghonosodottakban (drága, krajcár, friss, gróf) ma is eltünteti a torlódást: derága, karajcár, firiss, geróf stb.
3. Az a tény, hogy a folyó Szamos nevének első ismert adata 1150 körüli (Zomus [szomus]), legkorábbi kolozsvári említései pedig a XIV. századból valók (1352: fluuium Wyzomus, fluuium Vyzomos [flußium3 újszomus, újszomos]; 1353: Zomus; 1377: Zomos; 1405: Zamos; 1339: villa Zamus ’Szamosfalva’; 1345: Zamusfalua [szamosfalßa]; 1366: Zamosffalwa [szamosfalßa]; 1370. Zamus falua, nem valószínűsíti azt, hogy a honfoglalás korinak vélt Bretyó 1869. évi első írásbeli megjelenéséig megőrződött volna.
4. Úgy tűnik, fentieknél közelebb visz a megoldáshoz az Új Magyar Tájszótár által említett bretyus jelentésű ’béka’. Ez nyilván összefügg a brekeggel, annak egy játékos bretyeg változatával, amiből bretyus, majd bretyó lett. Ha arra gondolunk, hogy nyári estéken a Kis- és a Nagy-Bretyó utcában, különösen Szamos-parti végükön, a békák brekegése ringatta álomba az itt lakó, mezei munkától fáradt hidelvi atyafiakat, elképzelésünk talán nem téves.
Nagy-Bretyó utca. A Külső-Király utca (Árpád út, Traian) jobb oldalán, a Szeszgyár utca után nyíló első, a Szamosig vezető hidelvi utca. Az 1763–1787. évi katonai térképen rajta van. Jakab Elek Kolozsvár története című munkája szerint 1870 előtt Lupsa a neve.
1869: Nagy Bretyo [utcza]; 1893: N. Bretyo utcza; 1894: N. Brettyo u.; 1899: Nagy-Brettyó utcza; Veréb utcza; 1914: Veréb utca; 1916: Veréb utcza; 1923: Str. Vrăbiilor (vrabie n fn ’veréb’); 1933: Str. Vrăbiilor; 1937: Str. Vrăbiilor; 1941: Veréb utca; 1945: Veréb utca; Str. Vrăbiilor – Veréb utca; 1964: Str. Vrăbiilor – Veréb utca; Str. Vrăbiilor.
Nagy- előtagját a Kis-Bretyótól való megkülönböztetésként kapta. Nevének eredetét lásd a Kis-Bretyó utcánál.
1 Annak idején a v fog-ajakhang (dentilabiális) még nem létezett a magyarban. Ehelyett rövid ajak-ajak (bilabiális) réshangot, ß-t ejtettek, amelyik rövid magánhangzónak hangzott. Eleinte ezt többnyire w-vel, később v-vel jelölték. De előfordult, hogy u-val. Így jegyezte le ezt az akkori íródeák is. A v korábbi ß előzményének létezésére a legjobb bizonyíték a románba átvett egyes magyar szavak alakulása. A románban mindig volt dentilabiális v, ha tehát a magyar eredetű szavak mai magyar v-je helyett a románban bilabiális hangra utaló hanghelyettesítést találunk, ez azt jelenti, hogy az átvétel idején a magyar hang még nem v volt: Segesvár > Sighişoara, tolvaj > tuloaie, Szilvás > Siliuaş, város > oraş, avas > oaş stb. A ß a hangképzés helyének eltolódásával lett v. A változás a XII–XIII. században nyugaton kezdődött és kelet felé terjedt, ahol a XVI. században vagy még később következett be.
2 A Kolozsvártól nyugatra, Szászfenes északi határában folyó patak völgyét Bongárdnak mondják ma is.
3 Ugyanaz, mint fennebb, a ciuis, a Cluswar, a ualo esetében.