Juhos-Kiss János

Megállt az idő

    Én is megálltam sokszor Mátyás király szobránál a hetvenes és a nyolcvanas években. Mi hogy csak megállt, a történelmi időt visszatekerték: ősidő, óidő, óóidő! Megálltam a szobornál. Megkövültem volna, de nem sikerült, mert hol egy milicista zavart el, hol egy civil. Mondtam a milicistának, hogy találkám van, az igazságos Mátyásra gondoltam, de jó lett volna egy lány is. Nyilván megszimatolta rajongásom tárgyát, mert gyorsan kioktatott, hogy Corvinus Matias Moldovát sosem tudta elfoglalni. Megállt bennem a vér. Szerencsére nem tódult az agyamba. Mondom neki, hogy én ennek a lánynak a szívét sem tudom meghódítani. Rendületlenül álltam és vártam tovább. Hogy kit és mit, magam sem tudtam. A milicista elment, aztán visszajött, röhögve mondta: – Na, hol a barátnőd, megcsalt? – Engem nem lehet megcsalni – mondtam.
    „Bebizonyítom neked legközelebb” – ezt csak gondoltam.
    Kolozsváron megállt az idő. Megálltam a szobornál, és magyarországiak fényképeztek le, mintha én is lennék valaki Mátyás mellett! Egyik kapitánya szívesen lettem volna! Akkor a milicista szerencsére nem állt meg. De egy tábla agresszíven jelezte mămă, kurd és dacos nyelven, hogy aki a fűre lép, azt egymillió lejre büntetik.
    Aki a fűbe harap, azt hány millió lejre büntetik meg? A gondolkodás a tett halála. Mit tehettem mást, nyomorba döntöttem saját magamat gondolkodásommal, ezt még le is írtam és másoknak is elmondtam. Ezért a szocialista bűnért egész Kelet-Európában letartóztattak volna. S aki még a láncot is felemeli Mátyás király szobránál, azt életfogytiglanra ítélik! De akkor Funarék miért akarták a szobrot is eltávolítani?
    Megálltam a szobornál, az idő jócskán elrohant, már nem nagyon van kit várjak, hisz a legszebb lányokat elcsábították és kivitték az olaszok, másokat meg dugdostak a mămăk, a kurdok és a dacosok.
    Még mindig állok, pedig már egymillió nyugati típusú személygépkocsi száguldozik Kolozsváron. A leggazdagabb város, több nyugati kocsi van ott, mint Bukarestben. A Dáciákat és a Logeneket nem is számítva!
    A szobornál egy csapat férfi masírozik kettős sorban. A kísérőjük, egy feltűnően szép férfi magas vállraggal, mosolyogva beszél hozzájuk, pedig vagy a börtönből jöttek, vagy oda mennek. Gyorsan megszámoltam őket, eggyel többen vannak a prófétáknál. De majd megkövültem-elolvadtam, amikor a magas rangú poliskísérőjük felém biccentett, én vissza, hisz megismertem, egy óvodába jártunk. Nekem a gomba volt a jelem, neki a ház. A legjobb focista lett a városban. Ha összefutottunk, mindig váltottunk egy pár szót, nem voltam focirajongó, de valamiféle legjobb román barátomnak tartottam. A román óvodában is többször megvédett, mert én ötéves koromig még románul sem tudtam, csak mutogattam és ütöttem. Édesanyám nem vitt a magyar óvodába, tőlünk messze volt, nem tudott volna elkísérni a főúton túlra, féltett a nagy forgalomtól. A román óvónőt mindig megajándékozta, ő tudott egy kicsit magyarul, de engem mégis mindig a sarokban térdepeltetett. Kérdeztem is anyámat, hogy miért? Anyám azt mondta, tanuljak meg románul, bár ő nem tudott s nem is akart megtanulni. A másik utcában lakott ez a román nevű, egyetlen barátom, de most is rám köszönt! Emlékszem, kisiskolás voltam s már a magyar iskolába jártam, amikor félve bekopogtam hozzájuk kántálni, Jézuska mindenkit szeret. Boldog voltam, az édesapja gyönyörű magyarsággal szólt hozzám, elmagyarázta, hogy ő félig magyar, fia félig sem, de emlékszik, hogy beszélt rólam a fia, hogy én voltam az óvodában a legjobb barátja. Meghatódtam, de hozzátettem szentestén: – Azért, mert tudtunk verekedni, ha mások bántottak, az igazságért.
    Telt-múlt az idő, nem áll, csak én állingáltam minden értelemben. Egy délután összefutok a városban a legjobb óvodás kori barátommal, fegyőruniformisban feszengett, és mondta, hogy a focit már abbahagyta. Majdnem megkérdeztem, hogy a népek és nemzetiségek igazságáért még verekszik-e. Aztán elbeszélgettünk, de együtt eddig sem buliztunk, s már nem is fogunk.
    Itt ment el a furcsa csapat. Utánuk nézek, ahogyan elvonulnak mellettem. Óvodásbarátom vállát magas rangjelzés nyomja, simléderes sapkája eleje fényesen csillogott, miközben jókedvűen beszélgetett az első két fegyencféléjével. Ezek a csibészek jól jártak vele! Legalább ennyi, gondoltam. Ha a diktatúrában sokat pofáztam volna, többet lehettem volna vele. Na ne! Akkor Mátyás király szobránál nem sokszor állhattam volna meg. Szalutálni.