Király László

A Holdban

A Holdban nem tudod, mi van.
A Holdban én vagyok magam.
Gyötrődve, sőt minduntalan
Fel-fellobbanva, mint a láng,
Vagy mint vak, ki örökre lát,
Sétatéren felejtett kabát,
Pohár bor, ki barátokra gondol,
Szomorú keselyű, ilyen-olyan kondor.

Valami állati, valami emberi,
Ki verseket próbál megérteni,
Látott képet zenére váltani,
Miközben hóba fulladnak álmai.
Derűre ború – néha csak víg rom.
S nem akar soha átmenni a hídon,
Mely így is, úgy is csak oda vezet,
Mint egy hiányos emlékezet.

Kiáltás az odaáti partról,
Sose válj meg se ettől, se attól,
Ragaszkodj hozzá, amíg csak lehet!
Mert elvesz mindent, mit csak elvehet,
Az a túlparti integető,
És azt sem tudod, ki lehet ő.
Talán szerelem, vagy csak árnyék.
Valami, amit kitalálnék.

A Holdban – nem tudod, mi van.
Ám duruzsol minduntalan.

Hogy el ne aludj, mert a fák
Ellopják álmod illatát.

2003. január 8.

Az Úristen sohasem

In memoriam Szőcs Kálmán

Költősködni lenne jó még egyszer
A régi legendás Ursus sörözőben –
De szeretőt, barátot megett a vegyszer.
Nem ragyogunk soha többé körben.

S az Úristen sosem telefonál,
Reggel, se délben, se este.
Áll a hegyeken, mint egy dróthalál,
Mely folyton az életedet leste.

Nincs már be-, se kiút, csak a mondható.
Állatnak, madárnak lehetne szava.
Takarnának bennünket – sunyin, mint a hó.
Csakhogy van még egy fegyverünk! AZ A.

2003. július 10.