Jobbat csinálni
Kolozsvári találkozás Kós Károllyal
Az akkor kilencvenéves Kós Károly építész, grafikus, író és költő kolozsvári otthonában rögzítette magnetofonszalagra beszélgetésüket 1973 tavaszán Csete György építész, felesége, Csete Ildikó textiltervező művész társaságában. A mester korábban kiállt a Csete által vezetett Pécsi Csoport mellett, mely ellen heves támadásokat intézett az organikus építészetben fenyegető veszélyt látó kádári–aczéli kultúrpolitika a paksi tulipános házak miatt. (Az anyaországban Nagy László költő kelt a védelmükre.) Csete György a hangfelvételt a kolozsvári mester teljes építészeti életművét feldolgozó, Kós Károly nyomában című filmes produkció rendelkezésére bocsátotta.
Isten hozott benneteket! Kerüljetek beljebb! Gyertek ide bé! Én ide ülök, ez az én helyem. Vegyetek ott székeket, itt is lehet ülni, ott is, ahogy lehet. De, megállja csak, ha nincs elég szék, hozzatok a másik szobából! Megszaporodtatok. Hát, mi jó szél hozott errefelé? (…) Hogy vagytok a paksi ügy után? Aki szakember, pláne, és ilyenbe belészól, annak bizonyítani kell, annak bizonyítani kellene. Tessék, aki kritizál, az csináljon jobbat! Tessék, megvan a lehetősége: csinálja! Itt bizonyítani kell, nem beszélni! Könnyű valamire azt mondani, hogy rosszul csináltátok: ez így csak rontás, nem javítás. Igen, de hát hol van a javítás? Lássuk a javítást! Itt egy felelet lehet: jobbat csinálni, közelebb jutni a megoldáshoz! Hisz’ ez még nem megoldás. Természetes, hogy azt nem lehet rögtön adni. Ahhoz idő kell és sok verekedés, sok mindennel és sok mindenkivel. Mindig így volt, s mindig így lesz. De most különösen nagyon nehéz. Mondom, nagyon csodálkoztam. De azért nem szabad egyáltalán kétségbeesni. Világért sem, szó sincs róla, csak tovább menni azon az úton, csak tovább. A fiatalság nem szabad engedjen a maga jussából! (…) S hát mi a barokkot is másképp csináltuk, mint a spanyolok vagy németek. Egészen másképp. Az angol be sem engedte a barokkot, rögtön átment az empire-ba, mert nem kellett neki a barokk túlzás. Az ellenreformációnak volt szüksége a barokkra, és tényleg, hát ez építette. De azért a világ is felkapta: azok, akik akkor monumentálisan építkezhettek. A nép aztán csinált egy népi barokkot belőle, amilyen a gelencei templom bejárása, amelyik olyan kedves és olyan szép, de olyan messzi van attól a barokktól! És ugyanott, a Székelyföldön rengeteg barokkos ház van, de olyan szép kis magyar kúriák, hogy az gyönyörűség. Látszik, hogy a nép egy vonalat átvesz, de az egésznek semmi köze ahhoz, amit Nyugaton csinálnak. Ez így van. Természetes. Mert belülről kell jöjjön, a hitből és a meggyőződésből kell jöjjön! Másképpen hiába. (…) Tehát kell legyen valami a nemzetekben, ami a saját stílust adja. Bartókék a bizonyíték. A nép valahogy másképp látja itt, mint ahogy látja a másik, és másképp csinálja azt meg. Kell legyen! Ahogy Illyés Gyula mondja: lehetetlenség másképp, mert csak úgy becsülnek meg bennünket, ha mi is tudunk adni valamit ahhoz a nagy kultúrához. Ha mi ugyanazt csak egyszerűen lemásoljuk, akármilyen jól másoljuk – másolat lesz az. De ha tudunk eredetit adni, azt megbecsülik. És ez így van minden művészetben – kezdve a zeneművészeten, a képzőművészeten, végezve az építészeten. És ma ez nálunk nincs meg, valami nagy zavarodás van. Ha a világot valami érdekelheti, az érdekli, ami itt magyar. És nem az, ami nemzetközi, amit mások sokkal jobban tudnak nálunk. Akiktől mi is tanulunk. Mindig mást becsülünk, magunkat nem becsüljük. Elveszítjük az önbecsülésünket, az öntudatunkat. Hát becsüljük meg végre azt, ami a miénk! Van saját kultúránk és vannak hagyományaink, de azokat ismerni és becsülni kell! Legalább annyira, mint a nyugati tudást. Azt meg kell tanulni, felhasználni – nem leutánozni –, de aztán csinálni a magunkét! És miért törekednek erre a finnek ma is, a mexikóiak, a brazíliaiak? És miért a japánok? Pedig elég hatalmas nép, nagyszámú, nem félhet attól, hogy eltüntetik a föld színéről. Hát még egy ilyen kis nép, mint a magyar, nekünk nem kell törekednünk? (…) Ma onnét tanulunk, ahonnét talán a legrosszabb: Amerikától. Tanulunk? De nem is tanulunk, hanem másolunk. És itt a baj! Másolunk. Hogy jól másolunk vagy rosszul? Egy jó másolat nem ér annyit, mint egy közepes vagy kevésbé jó eredeti. Az eredeti pedig nem lehet más, mint a miénk, az, ami a mi szellemünkben gyökerezik. Nem lehet másképp. Minden művészet és minden művész elkötelezettje a maga népének és hazájának, szülőföldjének. Amelyik nem az – nem művész! Nekem ez a véleményem. (…) Hát a célt ki kell tűzni. Ha valaki megközelíti – az is valami! Ha elkezdi azt az utat – az is valami! Az embernek szerénynek kell lennie. De ki kell tűzni a végső célt. Amit lehet, hogy sose ér meg, mint ahogy én sem értem meg a magam életében a magam végső célját, de azért nem bántam meg semmit. (…) Egyetlenegyszer találkoztam Adyval. Egyetlenegyszer. Mégpedig azt most már nem tudnám megmondani pontosan, hogy a New York kávéházban vagy pedig abban a kis kocsmában; nem tudom, minek hívták azt, amelyik ott az Opera háta megett volt. Az egy ilyen találkozóhely volt. Egyszer valamelyik író barátom azt mondja: most összejövetel van, gyere, menjünk el oda, hátha ott lesz Ady is, hogy bemutathassalak. Mert voltak napok, amikor úgy inkább összejöttek. Nos, akkor, egyetlenegyszer. Ennyi volt az egész. Más szóval a személyes, a közvetlen találkozás. Ennyi. Semmi más. (…) Én nagyon tarka világban éltem. Építész voltam, s közben az írókkal barátkoztam inkább. Ady nem abba a kávéházba járt, amelyikbe én: a Barossba, Márkus László asztalához. Pedig nagyon sokan jártak oda érdekes emberek, Kosztolányiék, Karinthyék és mások. Színészek, festők… A nevek nehezen jutnak az eszembe, de az arcokat látom magam előtt. Ott ismerkedtem meg Móricz Zsigával. Vagy kétszer bedugta az orrát oda, és akkor megismerkedtem vele. Aztán nagyon összebarátkoztunk. S ott ismerkedtem meg azzal a bolond festővel. Nagy festő volt. Wigand Ede is például egy értékes ember volt, róla is meg kellene emlékezni. Én csodálkozom, hogy sokakról kijönnek életrajzok és monográfiák, és Wigand Edéről nem jön ki semmi. Ezen igazán nagyon csodálkozom. Mert ő egy nagyon tehetséges, és hasznosan tehetséges ember volt. Annak a bizonyos szecessziónak nagy embere, iparművészeti vonatkozásban különösen. Nem annyira mint építész, hanem inkább mint belső rendező. Abban nagyon sok szépet alkotott és nagyon nagy hatással volt, s ugyanakkor sok jó asztalost is nevelt ő akkoriban. Ha a monográfiákban megjelentem én és Medgyaszai is, ott kellene megjelenjen Wigand Ede is. (…) Legjobban Györgyi Dénest és Zrumeczky Dezsőt szerettem. És volt egy barátom, Kozma Lajos, aki elsőrendű grafikusnak számított már akkoriban. Ő volt az újdonság iránt legfogékonyabb akkori ismerőseim közül. Kijárt Kalotaszegre is, de lassanként átállt Gropiusékhoz. Gropiust sohasem szerettem, fiatal koromban sem. Nagy művésznek Le Corbusier-t tartottam. Ő észrevette, meglátta a helyi színeket, konstrukciókat: akárhol épített, a hely szellemében gondolkodott. Gropiusékból hiányzott ez a szemlélet. Ők megmámorosodtak attól, hogy vasbetonból mindent meg lehet csinálni. Az igazi építész pedig Amerikában Wright volt. Azt rendkívül sokra tartottam mindig. (…) A falunak vége, és a város, az új város ügye sem oldódott meg. Mert az, ami most történik a várossal, a lakóházzal, az nem megoldás. Sivár egyformaság. Valami borzalom! Nem, otthont nem adnak. (…) Mert az ember nem azért él, hogy géppé váljék. Nem lehet egészen elidegeníteni az embert az élettől. A technika lassan már rideg futássá változtatja az emberi életet. (…) Hát Istenem, baj van mindenütt. Most jönnek rá, hogy mennyire megrontottak mindent. Megmérgezték a földet. Megmérgezték a vizeket. Megmérgezték a levegőt. Megmérgeztek mindent. A haladás jegyében. És a tudás, a tudomány égisze alatt. Csakhogy vannak dolgok a tudományon felül és kívül, amit nem lehet tudománnyal pótolni. Természet és technika: sajnos most széjjel vannak választva. A kettő együvé tartozik. Kell, hogy találkozzék! (…) Természetes volt, hogy a mai társadalmi átalakulásban, ami vele együtt járt, a technikai fejlődés előrefutott, úgy, hogy a kultúra elmaradt. S az addigi egyensúly felborult. Annak az egyensúlynak helyre kell állnia! Mert addig nem lesz igazi emberi élet, igaz emberi élet. (…) Pálinkát? Jobb most ebben a hidegben egy kis pálinka. Nem bolti, saját főzés. Egészségetekre kívánom, és örvendek, hogy bejöttetek. Örvendek, hogy nem feledkeztetek meg Erdélyről. Mert Erdélyről nem szabad megfeledkezni! Magyarországba nem nagyon vándorolnak ki innen magyarok. Megy ki egy-kettő, de van, amelyik vissza is jött. Visszahívta a szülőföld, visszahozta a gyermekeit ide… (…) Erdélyben van sok anyagom: olyan is, hogy azt én nem vállalom. Apró kis épületek ezek, amiket két krajcárért vagy anélkül is csináltam, egyházaknak s másoknak. Kiadtam a tervet, s abból lett valami. Falusi emberek megcsinálták. Én adtam mindent hozzá, de a végrehajtást nem mindig vállaltam. Én is szegény ember voltam, meg vagyok, hát nem mindhez szállhattam ki a magam költségére. Kiadtam a tervet, de beleszóltak a papok, beleszóltak a tanítók, beleszóltak az emberek is, és leginkább az, aki építette. Aki talán nem is tudta olvasni a tervet, így hát azt csinált, amit akart. Így is nagyon sokszor sikerült a ház, s aránylag elég jól. De nem az enyém! Aztán volt olyan is, aki beszámolt, s küldte a fotográfiákat: megkövetelte, hogy azt úgy s úgy csinálják meg, ahogyan kell! De ilyen nagyon kevés volt, nagyon kevés. Sok olyan épület van, amit nekem tulajdonítanak, és tényleg hasonlít is. Van olyan is. Mind írnak nekem – igazoljam, hogy én terveztem. Nem, nem én terveztem. (…) Az Állatkert, az egy nagy szerencsém volt, kedves munkám volt. Ott azt csinálhatott az ember, amit akart, csak olcsó legyen. Ez volt kikötve. Olcsó kellett legyen, mert azelőtt a régi állatkertre nagyon ráfizettünk. És olcsó is lett az Állatkert. Nem volt drága. Ott drága a Növényház, s más, ami megfelelő szakemberek kezéből került ki, de nem a miénkből. De ott olyan mesterembereket kaptunk, nagyon jó ácsokat, kitűnő ácsokat és kőműveseket, akik szenvedélyesen csinálták az épületeket, és úgy, ahogy akartuk. Szerettek dolgozni, de érdekelte is őket a munka, határozottan. És az mindig nagy dolog, amikor a munkás együtt dolgozik a tervezővel. Az nagy dolog! (…) S én úgy voltam Szentgyörgyön is, a múzeumnál. Ott mindent helybeliek csináltak, és nagyon lelkesen és nagyon becsületesen. Közben volt egy nagy földrengés is, amikor néhány ház összeomlott. De ez meg se nyikkant. Komolyan mondom, borzasztó boldog voltam, hogy a múzeumnak nincsen semmi baja. Nem lopták el a fundamentumot, lementek egész addig, ameddig szükséges volt. Minden mesterember olyan szépen dolgozott és nagyon tisztességesen. Nem lehetett panaszom. (…) És aztán megvolt az a szerencsém is, hogy amikor tizennyolcban Románia bevonult, az akkori király Ferdinánd volt. Az öreg Hohenzollern Ferdinánd egy iszákos, de nagyon művelt ember volt, és akkor ott Székelyföldet végigutazta. Szentgyörgyön megállott a múzeumnál, és azt mondja, hogy ez miféle épület? Mondják, hogy múzeum. Na, akkor én bemegyek, megnézem. Akkor telepítették. Ő meg kiadta rendeletbe, hogy azt a múzeumot pedig látogatni kell. Ott van az aláírása a múzeum emlékkönyvében. (…) Ami kár esett, az inkább a mostani háborúban, negyvennégyben történt. Akkor a legsúlyosabb, legértékesebb dolgokat, egyvagonnyi kéziratot és egyebet bombatámadás ért valamelyik magyarországi állomáson. És az a vagon felrobbant. Az épületből kórházat csináltak és egyebet, de nem pusztítottak, inkább csak rendetlenkedtek, már ahogy egy megszálló katonaság csinálja. (…) De Sztánán mindenemet elpusztították. És éppen az értékesebb, a nekem kedves dolgaimat, a rendben tartott rajzaimat, amit csak negyvennégy előtt csináltam. De nem a katonák! Sztána katonaságot nem is látott. Bár inkább lettek volna, talán másképp lesz! Kiraboltak mindent. Az ajtókat, ablakokat, bútorokat elvitték, a padlót felszedték, úgyhogy ami most megvan még belőle, azt a gyermekeim hozták rendbe. A négy gyermekem. Mert most azok a gazdák ott. (…) Még élnek azok az emberek, akik itt dolgoznak. Úgy, mint Szabó Attila nyelvész, Jakó Zsigmond, a historikus és a többiek. De ők már gyakorlatilag nyugalmazott emberek; kidőlnek maholnap, s utánunk nincs senki. Etnográfus se. (…) Annyi levelet kapok, s nem tudok rájuk válaszolni. Nekilátok, tíz-tizenöt sort leírok, s akkor már kezd remegni a szemem. Nem látom, mit írok. Két nap alatt készül egy levél. Hiába, a szemem már nem bírja, és az ülést, a görnyedést sem bírom sokáig. Fáradt vagyok, ezért kell két nap nekem, amíg egy tisztességesebb levelet megírok. Van aztán, amit röviden, egy délelőtt. Szerencsére nem mindegyikre kell válaszolnom. De így is mind több levél van, több restanciám, hátramaradásom van annál, mint amit le tudok bonyolítani. És kell válaszoljak, mert vannak válaszolatlan levelek, amik vádolnak az asztalomon. Nem dolgozom, csak leveleket, ezt-azt írok, egy-egy felvilágosítást adok. És hát muszáj, mert mégis az embernek sok ismerőse, sok régi jó embere van, és azok üdvözlik az embert, és megírják a maguk bajait, a maguk dolgait. Ezt kell respektálni! Örvend az ember, hogyha még van valaki a régiek közül. Habár most nagyon megfogytunk. Az utóbbi két év alatt rengeteg nem magam korabeli, hanem nálam fiatalabb jó emberem ment el. Úgyhogy most megapadt az írnivaló. Hát hozzáapad a szemem is. (…) Rakosgatom a dolgaimat, hogy rendben legyen a szénám, ha a Nagy Ítélő széke elé kerülök. Nincs panasz, nincs is általában panaszom. Mert az Úristennel nincs panaszom. Ott nem lehet okoskodni. (…) Hát, hiába, az idő eljár. Cserebogár, sárga cserebogár… (…) S ne hagyjátok magatokat, nehogy elijesszenek titeket! Aztán, ha erre jártok, föl kell néznetek ide mindig, ide egy pár szóra, jólesik az embernek. Áldjon meg az Isten benneteket!
Csontos János
(rövidített, szerkesztett változat)