Széles Klára

A választottam város

    Mi lett volna, ha felnőtt életem kezdetén nem vetődöm el Kolozsvárra, s ha ebből az első utazásból nem kerekedik egy folyamatosnak mondható, a budapestivel rendszeresen váltakozó, párhuzamossá váló kettős létezés?
    Ma már ez eldönthetetlen. De úgy vélem: életutat meghatározó mozzanat vagy inkább fordulat.
    Véletlen? Amennyiben „véletlen”-nek tekinthetnénk alapvető vonzásaink és választásaink bármelyikét. Milyen ismert és ismeretlen indítékok játszottak szerepet abban, hogy éppen ebben a városban fedeztem fel legkedvesebb kortárs költőmet, aki akkor még csaknem ismeretlenként a pálya kezdetén állt? Hogy az irodalmon keresztül, versek és levelek útján kötöttünk barátságot, immár fél évszázadon át elkísérő emberi-irodalmi kapcsolatot. Az olvasó kötődése ez, aki a gondolatok, a kifejezés, a meggyőződések választásainak rokon hullámhosszát követi. S ez terjedt ki fokozatosan az egész erdélyi kortárs íróvonulatra (az első Forrás-nemzedékre), de magára az erdélyi irodalomra, mint amely külön mélységet, színt, árnyalatot képvisel a magyar nyelvű írás egészében.
    Mi volt előbb? A pályaválasztás, az a döntés, hogy az irodalomtörténet, poétika kérdéseire szánom erőim, életidőm javát, vagy az élő költészet bizonyos képviselőinek vonzása, a meggyőződés, hogy ők fogalmazzák meg, mondják ki mindazt, amit teljes szívvel a legnemesebbnek, legigazabbnak vallok, fogadok el. A kettő aligha elválasztható. Egy tőről fakad. Ahogyan – különösnek tekinthető módon, de mondhatnám: „sorsszerűen” – az élettársválasztásom, a családalapítás is mintegy természetes hozadéka, folytatása lett ennek a meghatározó Kolozsvár-látogatásnak. Választottam is az irodalom útján indult el, s ezt az utat járta haláláig. Ma már felnőtt lányunk is ezt teszi. Az elvont szellemi, irodalmi kötődés így szó és tény szerinti, vérségi kapcsolattá vált. S mindezek középpontja, színhelye: Kolozsvár.
    Hogy milyen élményeket, milyen többletet, várt és váratlan igazolásokat jelentett és jelent ez az élő kötelék, nem is könnyű megfogalmazni.
    Szerepet játszott és játszik ebben az egyetemistaként átélt, villámfényű, majd gyorsan negyvenévnyi sötétségre ítélt 1956. (Vajon azóta, s ma, újra valóban világossá változott-e?) Alapos okok miatt esett egybe, vált egyidejűvé a forradalom és a kolozsvári levelezés, a kapcsolatok kezdete. S a kettő közül csak az utóbbi folytatódott, folytatódhatott. Ezerkilencszázötvenhéttől kényszerközegben, hivatalosan kötelező hazugságban éltünk, magunk, igazunk megtagadása mindennapi kötelezettség, kínzó tudathasadás, gyötrő szerepjátszás. Megkerülni csak az árulás elfogadásával lehetséges. Kompromisszum? Annak nevezhető-e a valóság homlokegyenest ellenkezőjével azonosulás? S nincs más út a köznapi létezés egyetlen zugában sem.
    Az írás, egyben a valódi, időtállónak bizonyuló irodalom, akár a hasonló művészi kifejezés, hatalmas menedék, lehetséges hiánypótlás. Már magának a hiánynak a számontartása maradék elégtétel, remény. A törvényerőre emelt amoralitás idején hihetetlen belső igazolás, erőforrás olyan köteteket láthatni, mint amilyen Sánta Ferenc Farkasok a küszöbönje, majd kézbe kapni a Himnusz minden időben kéziratát magától Nagy Lászlótól. S mindezekkel egyidejűleg, folyamatosan, most már közeli barátokként, együtt élni meg az erdélyi költőkkel a kibontakozó pályák nagy állomásait, olvashatni (sokszor kéziratban) a sorra megjelenő, egyre rangosabb műveket. Tehetségek sereglésének ideje ez. Színhelyek, Az eb olykor emeli lábát, Sajtóértekezlet, Anyám könnyű álmot ígér, A nyugati hadtest, Kő hull apadó kútba, Plusz-mínusz egy nap, A földig már lépésben, Zarándoklás a panaszfalhoz, Kár volt sírni Jeruzsálemben, A sereg¹ stb. – remekművek sorozatára emlékeztethetünk, s csupán jelzés a felsorolás, hosszan folytatható a változatlan magas színvonalú kötetek, a nem szűnő írói utánpótlás jelentkezésének felemlegetése. Fénykora ez irodalomnak, de még a bő termést méltóképpen követő kritikának is. A legendás Pezsgő-díj fémjelzi a műveket és az értéket felismerő méltatókat (1971–1983).
    Ez az irodalmi aranykor új generációk változatlanul nagy tehetségeinek, munkáinak sorában folytatódik. A Kolozsvárra járó megmártózhat ebben a pezsgő légkörben. Összekapcsolódik ez az élmény a hazai irodalmi termés új magaslatainak megélésével, a más határon túli magyar alkotások örömével, a külföldi, „nyugati” irodalmárok, folyóiratok kezdeményezéseivel. Megkülönbözteti, kiemeli az erdélyi közeget ebben az időben az, hogy a jelzett pezsgés, virágzás egybeesik a fokozódó Ceauşescu-diktatúrával, a fizikailag s mindennapjaiban egyre növekvő megszorítottsággal, a puszta megélhetés állandó, egyre szorongatóbb gondjaival. Különös, mintegy kiáltó ellenpontja a kor irodalma az embertelen politikai-gazdasági rezsimnek.
    A korabeli kelet-európai helyzetet kiélezettebben, drámaibb változatában éli át a rendszeresen Erdélybe járó. Ugyanakkor – például Kolozsváron – a baráti irodalmi körben a hazainál intimebb, személyesebb a közvetlen élmény. A születő irodalom együtt bontakozik az emberi sorsok alakulásának hányatottságával. A kivirágzó tehetségek mellett kudarcok, megtorpanások, jobb sorsra érdemes ígéretek megtorpanásai, tragikus végkifejletek sorakoznak.
    A hatvanas–nyolcvanas évek Magyarországában élő mindezeken túl egy elementáris többletet, tudott-tudatlan hiány pótlását tapasztalhatja meg: azt a fajta összetartozást, a szülőföld iránti családias vonzalmat, ragaszkodást, eleven szeretetet, amely például a kolozsvárit a város köveihez, utcáihoz, hagyományaihoz, mindennapi életéhez, szokásaihoz fűzi. Ezt a fajta közös haza iránti közös érzést, ezt az együvé tartozást 1956-ban éltem meg. Azóta inkább a meghasonlás, a megosztottság, részérdekek érvényesülése, egymás ellen forduló csoportokra szakadás az uralkodó élmény, a leverő és reménytelenséget növelő. Erdélyben, a közös bajban hallgatólagos, ritkán kimondott, de élő egymásrautaltságot éreztem. S különösen a nagy egészen belül: a Kolozsvár-lakók, a várost féltők, múltját átélők szolidaritását. A fenyegetettség táplálta ezt? Hiszen a diktátor minduntalan épületek, városrészek lebontását tervezte. Úgy vélem, még inkább a történelmi város ismeretének, szeretetének elevensége, tudatos védelme.
    Saját hazai létünk fonáksága, kimondatlan hiányérzetünk is kiütközik ennek az érintkezésnek nyomán. Hiszen vajon nem bujkált, bujkál bennünk paradox módon „itthon” egy „itthontalanság”? A „hon”-ban egy „hontalanság”? „Honvágy” – elvágyódás formájában –, mintha szülőföldünkön maradva mégsem lennénk otthon.
    Együttesen: a kolozsvári kötődés, a párhuzam, a kötelékek és kötődések léte és hiánya egyszerre ad testvéri meleget, helyzettudatunk mélyebb, sokoldalúbb átélését – de a tehetetlenségérzet, a sebzettség és sebezhetőség tudatát, érzetét is.
    A jelenlegi, az utóbbi erdélyi irodalom most is vigyázó toronyként magasodik és biztathat. Hiszen olyan visszapillantó, hatalmas művészi korszakos történelmi számvetés, mint amilyen Szilágyi István Hollóidője, olyan példátlan hangnemet, közeget, műfajt teremtő regénysorozat, mint Sigmond Istváné, s a folyamatos szintet, színvonalat tartó, növelő író-derékhadé, ellene mond a kétségtelen elvándorlás veszteségeinek. S ellene mond az egyre újrasereglő fiatal tehetségek áradata: a „Serény múmiák”-é s immár az ő neveltjeiké (A nagy kilometrik). S első helyen tüntethetnek azok a kötetek, amelyeket párjukat ritkító Kolozsvár-irodalomnak tekinthetünk, élükön a Kulcsok Kolozsvárhoz határoszlop-értékével, többségében Kántor Lajos munkáját és szervezését dicsérő kötetekkel.² Bízhatunk az egyre szövődő kapcsolatokban Kolozsvár és az erdélyi nagyvárosok, új irodalmi központok között, itteni és más határon túli magyarok fesztiváljaiban, s valamennyiőnk újuló kulturális együttműködésében.
    Mit, mennyit jelenthet, pótolhat, hidalhat át a kultúra? Kolozsvár vonzása, varázsa az egyetemes hagyományőrzés példaadó értéke. S az aggódó a Mátyás-szoborra tekintő költői biztatáshoz folyamodik: „Túltekinthet Mátyás a megmaradt hazán: / Konokul magaslik Kolozsvár Fő terén, / Magabiztos, erős, akár a bölcs remény – / S késő századoknak hódolását várván / Túlnő szennyes idők ármánykodó árján.”    ³

¹ A felsorolás rendjében: Lászlóffy Aladár, 1965; Páskándi Géza, 1971; Szilágyi Domokos, 1973; Sütő András, 1970; Bodor Ádám, 1975; Szilágyi István, 1976; Székely János, 1980; Panek Zoltán, 1978; Bálint Tibor, 1979; Köntös Szabó Zoltán, 1981; Pusztai János, 1979 stb.
² Kulcsok Kolozsvárhoz. A föl nem adható város. Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, Mozaik Kiadó, Szeged, 2000; Vö. Horváth Andor–Kántor Lajos: Határjegyek. Felslőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000; Kántor Lajos: Fellegek a város felett. Regényes korrajz. Kolozsvár, 20. század, Budapest, 2004, Nemzeti Tankönyvkiadó.
³ Lázáry René Sándor: Mátyás király Kolozsvárott