Papp Ágnes Klára

Aszfalt alatt a macskakő

    Gyermekkoromban, ha megkérdezték, melyik az otthonom, azt válaszoltam: „Kolozsvár–Budapest”. Budapest jelentette a szürke hétköznapokat, kezdetben az óvodát, aztán az iskolát – Kolozsvár a szünidőt, a karácsonyt. Télen a pesti szürke latyak helyett puha fehér havat, amikor a Ceauşescu-rendszer alatt amúgy is megritkult autóforgalom teljesen eltűnt, egy elmúlt csöndesebb és békésebb kor illúzióját keltve a főtér meredek tetős, boltozatos kapualjú házai közt; a csak a főbb utakon égő, a házakat díszletszerű fénybe vonó, sárgásan világító lámpákat; a Magyar Színház „eseményeit”, ahol Baba néniék és Olga néniék, nagyanyám barátnői az első sorban feszítettek a telt házzal játszott Viktória és a Bajadér majd minden előadásán, hogy ezredszer is vastapssal ünnepeljék az „ahol a sárga villamosok járnak, ott van Budapest” fülbemászó slágerét. Nyáron hársfaillatot és gerlebúgást a sétatéri szökőkút körül, amelyet azóta kétféle olajfestékkel mázoltak le (a tritonok patáját sötétebbre), de akkoriban még méltóságteljesen málladoztak, miközben körülöttük türelmes, egy más világban felnőtt nagymamák diskuráltak vinetarecepteket és sorbanállási tapasztalatokat cserélve: „Képzelje, Magdus, hogy jártam a múlt héten…”, körülöttük – mint a jelen mementói – kitömött, takaros kötényt viselő kecskék, bádogból készült kisautó és egy szőrehullott medve, a padon kétes tisztaságú fehér köpenyben szotyolázó fényképész kellékei. Szüleim – még eljegyzésük idején – egyszer le is fényképezkedtek ezzel az akkor még aránylag daliás medvével, majd vagy tizenöt évvel később én is, jobbomon a medve, balra egy Mikulás; újév táján, amikor közeledett a „román karácsony” (arra gondosan ügyeltek, hogy előbb ne), a város megtelt mikulásruhába öltözött lózenpikk(sorsjegy)árusokkal és amolyan karácsonyfás vurstlikkal; állt egy ilyen a posta háta mögötti poros-saras kis téren is – ott készült a kép. Lehet, hogy még ma is szolgálatot teljesít valahol a kopott medve? Vagy Ceauşescuval együtt ő is lapátra került? De jelentett a nyár hosszú délutánokat a napsütötte, bukszusszagú botanikus kertben, amely oly messze volt, hogy vajas kenyeret és paradicsomot vittünk uzsonnára. Meg számomra végtelenül unalmas römi-, preferánsz- és kanasztapartikat, amikor a szobában körülülték az asztalt a kártyapartnerek. „Mekkorát nőttél, Ágica! Mi történt azon a híres Budapesten?” Nagymama felszolgálta a tésztát és – az elegancia netovábbjaként – a pesti zöld teát, majd estig verték a blattot huszonöt banis alapon.
    Aztán, ahogy telt az idő, valahogy Pest lett a valóságosabb: ahol minden változott, ahol én magam is mind önállóbb lettem, ahol események történtek – Kolozsvár mintha megmaradt volna ebben az illúzió állapotában. Ahogy az is volt – a békés polgári élet öregedő, omladozó, de még élő rekvizitumaival. Egy olyan társadalmi élet, egy olyan közösségi összetartozás, egy olyan viselkedéskultúra szigete, amelyet az azt körülvevő világ balkánisága csak még jobban kiemelt, és amely akkor még számomra elpusztíthatatlannak tűnt. Elpusztíthatatlannak, mert megvolt a jól kijelölt helye benne a durvább valóságnak is. Mondjuk a tejfölösasszonynak – a kolozsvári ínséges idők intézménye volt a faluról feljáró asszony, akitől nemcsak bivalytejet és -tejfölt, -túrót lehetett vásárolni, hanem alkalomadtán feketén húst is (a nyolcvanas évek vége felé már nem pénzért, hanem a Pestről hozott vasvilláért és patkószegért cserébe) –, aki hetente egyszer a mi konyhánkban pakolta le az iszákjait és a tejfölöskantákat. Nagyanyám zöldségpucolás, főzés közben barátságosan, csapnivaló románsággal beszélgetett velük, „Domnu draga”, megkínálta őket kávéval, Pestről Amo szappant hozott nekik; de a szobába talán soha nem vezette be őket. „Falusi” – mondta rájuk, és ez nem megvető leszólás vagy megbélyegzés volt, hanem egyszerű tény: annak a megállapítása, hogy ők egy másik, kétségtelenül alsóbbrendű világhoz tartoznak, amolyan fogyatékosság, születési rendellenesség, hiány konstatálása, amiről ők nem tehetnek. A szoba és a konyha közti küszöb volt ennek a szigetnek a saját életünkre lebontott határa. A konyha kikötő volt a kettő közt: mert nemcsak a tejfölösasszony és a szomszédok néztek be ide, vagy a piacra menő ismerősök, hanem itt vagy az előszobában tette le szatyrait a „kakasárus”, aki a Széchenyi tér sarkán, egy ketrecszerű, nyeles alkalmatosságban rázta a parázs fölött a pattogatni való kukoricát, időnként hozott is egy papírtasakkal zárás után (a bőségesebb nyarakon cukrosvíz-ízű fagylaltot árult); ide tért be az utcaseprő, aki egyszer hálából – ki tudja, honnan – egy szoborfejet hozott nagyanyámnak, most is ott áll a ládákba ültetett páfrányok kókadt levelei között a betonudvar sarkában; a postás, aki nyugdíj napján mindig kapott egy csésze valódi feketekávét, vagy a kuncsaftok, akik behúzott gombot rendeltek – egy ipari műemléknek is beillő gombbehúzógép porosodott a kályha melletti sarokban, az államosítás előtti rövidáruüzlet maradványa (ahogy rejtett fiókokban, vázákban még mindig zacsószám álltak különféle gombok, pertlik, farkasfogak, bundakapcsok, csatok és egyéb, a gyermekfantáziát megmozgató, színes holmik). De eljött a délután, a konyha ragyogott a mosogatás után, nagyanyám a linóleumos asztalra vasalt abroszt terített, és felvette a délutáni, fodros szélű pongyoláját: aki ilyenkor jött – és ez már nem lehetett akárki –, azt a szobába kísérte be, ahol kényelmetlen, pirossal bevont kárpitos székek álltak, és az ablakon át a Malom-árok csobogása hallatszott (már ha épp folyt benne a víz), odakint a délelőtti kurjantásokat, ládadobálást felváltó, álmos délutáni csend uralkodott, amit csak a nagy ritkán a Wesselényi Miklós utcáról a térre kanyarodó trolibuszok hangja tört meg.
    Mindez magának az örökkévalóságnak tűnt. Előbb szilárd és elpusztíthatatlan, majd, ahogy lassan magam is ön- (és történelmi) tudatra ébredtem, egy mind törékenyebb örökkévalóságnak. Összefonódott ez a kamaszkor lelki otthontalanságával, megmagyarázhatatlan válsághangulataival, a Ceauşescu-éra utolsó éveinek még a vakációba is betörő kilátástalanságával. A másféle tapasztalatokkal: a mind hosszabb sorokkal – a mind kisebb fejadagokért, élelmiszerjegyekkel; szilveszteri bulikkal, ahol „kazettofonról” recsegő Edda- és Illés-számokat hallgattunk, és ahol két éjfélt koccintottunk: egyet idétlenkedve, egyet pedig komolyan, a Himnusz hangjaira; a táncházzal, ahol – amíg be nem tiltották – egymás sarkát taposták a magyar líceumok diákjai. Lászlóffy Ali könyvekkel zsúfolt kis padlásszobájával, iratokkal, cédulákkal roskadásig rakott íróasztalával (Mit látsz egy íróasztalon?), a felejtéssel dacoló gyűjteményeivel, ahonnan, ha a szomszéd szoba ládái között áttörtünk – Ali, ha egy itt tartott könyvet keresett, előbb egy színházi látcsővel kiszemelte a dobozok fedezékében, majd Gyöngyi, a felesége átmászott a barikádokon, hogy leemelje a polcról –, a szomszédos padlásra értünk, ahol a félhomályos nyári melegben kis fürtökben függtek a denevérek. A külső és belső válsághangulat lassan összefonódott annak tudatával, hogy mindezt csak néhány ember tartja össze: nagyanyám és lassan kihaló kártyapartnerei, akik a Magyar Színház törzsközönségét adták, Aladár és mindazok, akiket ő a magam akkori tapasztalataira lefordítva képviselt, a táncházba járó diákság – és e világ megléte éppoly múlékony és folytatástalan, mint a szünidő. Ahogy ennek az illúziónak a törékenységére ráébredtem, úgy éreztem, mindent utoljára élek meg benne: a konyhai gáztűzhelyen a gáz surrogó hangját, a napsütötte Farkas utcára kihallatszó hegedűgyakorlás futamait, a piacon a savanyúkáposztát és zöldfélét áruló hóstáti asszony hanglejtését („Kóstolja meg a káposztámat, nacs’as asszony”), még a Széchenyi tér hóolvadáskor bokáig érő latyakját is az utca minden elképzelést felülmúlóan kátyús és göcsörtös aszfaltján. (Egy-egy különösen hideg tél után az úttesten a feltöredező aszfalt alól kibukkant a század eleji – vagy még korábbi – macskakő, amelyet nagyanyám még kislány korában, a Monarchia idején koptatott.) Valahányszor a hajnali Balt Orienthez indultam, úgy pillantottam vissza a kapualjból integető nagyanyám képére, mint amit utoljára látok: a fakó kora reggeli megvilágítás, a téren beforduló trolik hangja, a kopott szürke és olajfestékbarna ház és kapu keretében álló alak.
    Még sokáig láttam, de a keret, az őt körülvevő világ mintha még életében szétesett volna. Túlélte valamennyi barátnőjét és kátyapartnerét. (Álmában néha látta őket, de – amíg elmesélhette – mindig ezt mondták neki: „Maga még várjon, Magdus drága!” Most már ő is beült a partiba.) Túlélte a Ceauşescu-rendszert. Nem kellett többé két évig várni: évente akár többször is meglátogathatott bennünket. Látta, amint a Malom utcában befedték a Malom-árkot, minden sarkon banképületek emelkedtek, és a harminc éve változatlan árukészletű boltok félévenként alakultak át. A kilencvenes évek elején – talán a korábbi elképesztő áruhiány visszahatásaként – egy darabig minden üzletben mindent lehetett kapni: cipőt és vécépapírt, hentesárut és cukrászsüteményt, nyári almát és cserepes virágot, zománcos edényt és elemet, amíg el nem árasztotta Romániát is a kínai műanyag és a nyugati világ kacata, jellemző módon Magyarország és Törökország irányából. És ebben az elszabadult balkáni konjunktúrában olyan gyorsított felvételben foszlott le Kolozsvárról a korábbi – nagyanyám szavával élve – „úriember”-világ illúziója, ahogy egy horrorfilmben változik át a szereplő csontvázzá. Megérte, hogy már nem tudott kimenni a piacra; a piac jött be hozzá a városba. Az egész város egyetlen bazári forgataggá változott: a piacon keleties kis „szukok” keletkeztek, ahol farmernadrágtól a fogamzásgátló tablettán át az ukrán hegesztőpisztolyig és a tajvani elemes játékig mindent lehetett kapni, a város változatlanul koszos és kátyús utcáin háromszoros mennyiségű ember áradt kiabálva és szotyolát köpködve, lassan eltűntek a Fő tér sarkáról a nepperek, és minden kapualjban nyílt egy-egy pénzváltó bódé, a padokat és szemeteseket kék, sárga és piros színűre festették, fölébük ugyancsak a trikolór színeiben pompázó villanykörtegirlandokat aggattak, és a nyugatiasodás netovábbjaként a Central Áruház előtt dél-amerikai indiánok fújták a talpalávalót.
    Mindent és mindenkit túlélt. Megérte az ezredfordulót. Itt halt meg Budapesten. Kilencvennégy éves volt. Kérvényeztünk számára magyar állampolgárságot – hivatkozással a korára és arra, hogy egy magyar Kolozsváron, magyar állampolgárként született. Nem kapta meg. Ahogy a házsongárdi sírkövén áll, ahol nagyapám, dédanyám és ükanyám is nyugszik – ő maga vésette rá, még a hetvenes években –: „Emlékük örökké élni fog.”
    Ő volt az utolsó. Ez is egy illúzió.