Bágyoni Szabó István

Komédiások és írógavallérok – avagy: az idő emléktárgyai

    „Küldöm Neked emlékül kis pajtásodat a Te nagy jóságodért és megható hűségedért. Szívből ölel szerető Jászaid” – olvasható azon a cintányéros, zenebohócot ábrázoló porcelánfigurán, amelyet Jászai Mari küldött Bajor Gizinek 1926. február 9-én, s amely ma is látható Budapesten, a Stromfeld Aurél úti színészmúzeumban¹. A küldeménnyel a nagy művésznő bizonyára nem csupán a Zilahy Zenebohócokjában remeklő Fruzsinát köszöntötte, hanem azt is tudtára szándékozott hozni, miszerint őbenne, az évek óta hiteles művészi teljesítményt nyújtó Bajor Giziben látja a méltó utódot.
    Az Utódot.

    A jelképek, különösen a művészek világában, maguk helyett beszélnek. Hogy Bajor Gizi mit szólt volna, ha a még mindig ünnepelt primadonna „utódom”-nak nevezi őt a becses emléktárgyat kísérő szövegben: nem tudhatjuk. Sejthetjük csupán. Mert hiszen a zsenik, a különös tehetségek mindenkor a maguk útját járják – zseni előtt nincs előd a pályán.
    Hevesi Sándor, aki a Nemzeti Színház egyik egész évadját Bajor Gizire alapozta, 1939-ben így ír: „Sajnos, az Utolsó táncot még nem láthattam, csak a maga utódait láttam. Tisztelet a kivételnek, olyanok, akiknek van annyi tehetségük, hogy Magát utánozzák, vagy annyi tehetségük sincs, hogy utánozzák Magát (…) A nagy tehetségek csak elődök lehetnek, és nem utódok.”
    Egész irodalma van már annak, miként magyarázzák a lélek búvárai a kiváló szellemek gyermeki, olykor gyermeteg ragaszkodását a tárgyakhoz, a csecsebecsékhez, még ha adományok is azok.
    Mondják, Bajor Gizi is imádta tárgyi környezetét, könyveit és könyvespolcait, ruháit és ruhásszekrényeit, emléktárgyait és azok tárlóit egyaránt, zsámolyát és kristálypoharát. Freud szerint a kiváló tehetségek – a példaképeket nélkülözni kénytelenek vagy szándékosan nélkülözők – ezekben a „szellemiesült világdarabkákban” a maguk egyedi „(f)elsőbb”, tehát mérvadó és követhető énjüket vélik fölfedezni. Enyhe túlzással úgy is mondhatjuk: a hiányzó előd (nem genealógiai értelemben!) szilánkjai ezek a tárgyak, amelyek értelemmel telítődnek, s amelyek egy egész életút bejárta után állnak össze egyetlen egésszé. Egyedivé és hitelessé. Miként… De mivel annyi ellenpéldánk van – hiszen kinek van módjában manapság Kótsi Patkó vagy Szentgyörgyi István pipagyűjteményét, Katona József vagy Hevesi Sándor kéziratgyűjteményét végigcsodálni… hogy az elkótyavetyélt közelmúlt emléktárgyairól (szerencsére Lászlóffy Aladár sokunk által megcsodált numizmatikai gyűjteménye nem tartozik ide!) ne is beszéljünk –, nos, mivel az idő istenesen kitolt a komédiásokkal, hát ezúttal ne a szerencsés véletlenre hivatkozzunk!

    A budapesti Bajor Gizi-villa és menhely (kezdetben művészbarátok, utóbb a fővárosi magyar színészet tárgyi emlékeinek a menedéke) akár a szerencsés véletlennek is köszönheti meglétét – persze nem utolsósorban Gobbi Hildának!
    Bajor Gizi életét különös villanásokkal cikázzák át a földi világot idéző tárgyak. És ezek időnként Őróla, időnként pedig az Őt értők nem épp hasonló minőségű világáról szólnak.
    Előadást tartott 1940 őszén a rádióban Levelesládám címmel. A műsorból kiderült, miszerint az akkori magyar társadalom nem kis része a „Mindenható Komédiástól”, Bajor Gizitől várta a megváltást. (A művésztől vagy a művészettől? – fogalmazunk ma.)
    „Hogy fogalmuk legyen – hallhatták a háborús idők rádióhallgatói –, idén mennyit és mit kértek tőlem ajándékba, összeírtam nagyjából a kéréseket. Csak ebben az esztendőben 246 bundát és kabátot, 392 ruhát, 18 estélyi ruhát, 80 pár cipőt, számtalan harisnyát és kesztyűt, 312 fényképet, 12 rádiókészüléket, 8 gyermekkocsit, 4 motorbiciklit… a készpénzről és az állások tömegéről nem beszélve. És ha mindenkit felvettem volna, aki ajánlkozott titkárnak, társalkodónőnek, öltöztetőnőnek, sofőrnek, szakácsnak és szobalánynak: nem férnék el személyzetemmel a Vérmezőn.”
    Tamási Áron, az Erdélyből érkezett író, aki menekültként sokáig az Attila utcai pincékben bujkált – bújtatott zsidó értelmiségiek társaságában (s akit Bajor Gizi 1943-as, kolozsvári vendégszereplésekor ismert meg) –, így ír későbbi, budapesti háborús hányattatásait felelevenítő naplójában: „1945. január 30. (…) Vendégek érkeznek. Egy kitűnő újságíró nagy hátizsákkal, együtt jön a feleségével és szelíden bimbózó leányával. Mindenki örül nekik, mert Róbert tájékozott újságíró, s igen biztató híreket mond. Gizi bejuttatja őket a vendégek közé, kijelöli ágyaikat az alagsorban.”
    A háború borzalmai közepette minden más méreteket kap, élet és szerep, művészet és tárgykultusz egyaránt.
    Tamási Áron 1945-ös naplójában a lóhús „gyönyörűségéről” jegyez föl néhány sort – merthogy a Vérmező melletti Bajor-villában helyet kapott erdélyi menekült írót és más, számos vendéget csak lóhússal tudnak traktálni –, annak előtte két évvel viszont egészen más szövegösszefüggésben jelenik meg a kettejük barátsága. Annak idején Tamási arról biztosította Kós Károlyt – Bajor Gizi 1943-as kolozsvári vendégszereplésekor, amidőn Tamási (Kós szerint) „csapta a legyet a primadonna körül” –, hogy a kolozsvári híresség, Poór Lili után „Gizi az egyetlen, aki a magyar lelket színpadra képes vinni”.
    De miként vélekedik kolozsvári kiruccanásáról a művésznő?
    „Kolozsvár, 1943. június 19. (…) Már több mint két hete itt vagyok – írja Herczeg Ferencnek Bajor Gizi –, és a munkától eltekintve, remekül érzem magam. Itt mindenki olyan kedves. Rengeteget vásároltam ruhákat, két koffert, szőtteseket… Szeretem Kolozsvárt. Reggel termoszból teázunk, aztán bolyongunk a gyönyörű kis utcákon, (…) Mihályfi Béla, Tamási Áron, Kemény János felváltva a társaság. Tréfálkozunk, mókázunk, háborúról szó sincs.”
    Tudott titok, miszerint Bajor Gizi a német megszállás idején nem volt hajlandó színpadra lépni, saját otthonában azonban mégis színjátékra kényszerült. A villájában rejtegetett színészek, írók feljegyezték: a nyilas razziázók figyelmét kijátszandó Bajor Gizi naponta tíz-tizenkét „szerepet” is kénytelen volt alakítani.²

    A háborúk nem az egymásba illő tárgyak összeillesztői – és nem csupán a zsenik ellenségei. Vajon mi lett volna az Ábel szerzőjéből, ha a túlélésnek nem ugyanazon lehetőségeit kutatja, mint, példának okáért, Bajor Gizi? Rossz nyelvek vélekedése szerint Tamási az Erdélyben vendégeskedő Bajor Gizi által felvásárolt tárgyakat szándékozott átjuttatni a veszélyeztetett övezeteken – szőnyegeket, köcsögöket, tordai tálakat, torockói nyoszolyákat, amelyeket a hirtelen változó idő leszedett a vagonról. (Lett még ilyesmire példa…) Egyvalami biztos: a budai Bajor-villában „meghúzódó” Tamási helyzete, bár nem az első eset, példaértékű hosszú időkre – eszerint a magyar művészet a maga egymásrautaltságában is egységes és oszthatatlan. Nem az első és nem az egyetlen: Lédák mindig adódtak, ha a hálót, ilyen vagy olyan indítékkal, ki kellett vetni.
    „Tibor átnyújt nekem egy regáli-médiát – folytatja Tamási Áron –, szép szivar, szagolgatom, majd rágyújtok. Ahogy eregetem a füstöt, otthoni disznótort látok az illatos füstön keresztül.”
    Bajor Gizi példaképe, ha volt vagy lehetett egyáltalán, az a természetesség volt, amelynek beszédes darabkáival önmagát körülvette.
    Temetésén Somlai Artúr így búcsúztatta: „természetes, emberi hangon szólt”. Gobbi Hilda pedig ígyen: „…az emberek, akiket életre keltett, emberszabásúak voltak. Nem istenek.”
    Halála tragikus volt: férje – a Tamási által is emlegetett Germán Tibor – téves diagnózis alapján azt hitte, hogy asszonyának végzetes betegsége van. Vélt kínjait megkönnyítendő ópiummal végzett vele. Aztán önmagát is megmérgezte. Mindez ötvenöt éve, 1951. február 12-én történt.

¹ A Bajor Gizi Színészmúzeumot Gobbi Hilda színművész hozta létre 1951-ben. A „színészház” (Budapest, XII. ker., Stromfeld Aurél út 16.) 1953 óta az Országos Színháztörténeti Múzeum gondozásában működik. 1991-ben, néhány évi szünet után, teljesen felújítva nyitotta meg kapuit. Gyűjteménye mintegy háromszáz, főleg XX. századi színészre vonatkozó anyagot tartalmaz. Állandó kiállítása a magyar színjátszás nagy alakjait mutatja be a XIX. század második felétől napjainkig. Emlékszobát rendeztek be Márkus Emíliának, Jászai Marinak, Bajor Gizinek és Gobbi Hildának.
² Csongrádi Kata zenés darabja, A vasárnapi asszony című musical (1991 februárjában mutatták be, zene: Wolf Péter, dalszöveg: S. Nagy István) idézi meg a nagy színésznő alakját. Ebben Herczeg Ferenc Utolsó tánc című vígjátékát is felhasználta. A vasárnapi asszony cselekménye 1944 decemberében játszódik Budapesten, és azokra a titkokra próbál fényt deríteni, miért is játszotta saját otthonában szerepeit a színpadra nem lépő színészhíresség? És vajon mi lehetett az a tíz-tizenkétféle szerep? Talán leghíresebb színpadi alakításait hívta segítségül? Lehet, hogy Puck, Titánia, Zilia, a Kaméliás hölgy vagy éppen a bolond Ásvayné bôrébe menekülve sikerült megtévesztenie a géppisztolyos különítményeket? És az is rejtély, hogy a komédiázás nagyasszonya honnan merítette a lelkierôt ehhez az életveszélyes játékhoz, miközben a saját férje is (akire Auschwitz rettenete várt volna) arra készült, hogy megmérgezze imádott „bohóckirálynôjét”? Vagy lehet, hogy valójában gyógyíthatatlan betegség gyötörte és megváltás lett volna számára a halál? Örök kérdések.