Telegdi Magda

Kutyatörténet

    Hogy az a koromfekete kutya, Cigány (mert mit tegyünk, ezt a nevet kapta) hogyan került a Pata utcai házba házőrzőnek, kikötve a fásszínbe beállított kutyaólhoz, abba a házba, amelyet Z. birtokolt a hetvenes évek végén röpke öt esztendeig, arra már nem emlékszem, tény, hogy a házat kutyástul örökölte. A ház eredetileg az apósomé volt, aki a harmincas években azért vásárolta, hogy szüleit öregségükre faluról behozza, s a szülőkkel együtt Járából odajött apósom négy testvére közül két férjhez nem ment húga is. Egyikük, Rózsika, akinek a gyűrűs vőlegénye elesett a háborúban, sohasem ment férjhez, a másik húga, Annuska, aki fontos szerepet játszik ebben a történetben, hamarosan férjhez ment Kolozsváron, semmilyen szempontból sem szerencsésen. Ez a házasság sokszor szóba került, a férj román volt, ez volt az első vegyes házasság a családban, de még csak nem is ez volt a nagyobb probléma, hanem az, hogy a férj jóképű szoknyavadász volt, akinek nem volt elég a felesége. Egyik kalandja után, amiről a család megint tudomást szerzett, Annuska visszaköltözött a szüleihez a fent említett házba, s amikor aztán a férje mégis utánajött, hogy kibékítse, lekapta az ujjáról a jegygyűrűjét és a férjéhez vágta, akiről a gyűrű valamerre lepattant. A férfi megfordult és elment, ezzel vége is volt a házasságnak. A jelenet után a három nő, a két nővér és az anyjuk keresni kezdték a gyűrűt a betonjárdán, ahol a férfi állt, és az udvaron is a fűben, amerre repülhetett, ha másnak nem is, de emléknek vagy törtaranynak. A gyűrű azonban nem került elő, csak olykor-olykor családi együttlétekkor a története.

    Amikor én a családba kerültem az ötvenes évek közepén, még élt apósom édesanyja. Ő lakott a házban özvegyen, férjhez nem ment leányával, aki akkor már ötvenes éveiben lehetett. Annuska akkor már rég nem lakott ott, másodszor is férjhez ment, s bár ez a házassága is gyermektelen maradt, ezúttal mégis sokkal szerencsésebben.

    A Pata utca. Többé-kevésbé alacsony családi házak sora, olyan is volt közöttük, amelynek az ablaka az évtizedek folyamán a mind magasabbra aszfaltozott járda szintjéig süppedt. Iparosok és földművelő hóstátiak lakták, házaik mögé a hozzájuk tartozó kertek, földek mélyen benyúltak. Ilyen volt az apósom háza is, de falusiasabb jellegű, mert a házat virágoskert választotta el az utcától. A mindig nehezen nyíló fakaputól a már említett keskeny, betonozott járda vezetett a házhoz, elvonult két egymásba nyíló szoba előtt, amelynek egyikébe egyenesen a járdáról lehetett belépni, el egy másik kis szobaszerű, szintén udvarra nyíló helyiség előtt, amelyben apósom édesanyja aludt, napközben pedig, a kerti munka végeztével, göcsörtös ujjaival horgolt vagy kötögetett, és ahol aztán békésen megpihenve, ahogy emlékeimben él, várta, hogy elvigyék a halottszállítók. A kis betonjárda elvezetett aztán a ház utolsó helyiségéig, a házhoz ragasztott úgynevezett nyári konyháig, amely inkább fáskamra volt, mint konyha, mert csak egyik sarka volt a kemencével és az edényes polccal rendeltetésszerű. Szemben a házzal az udvaron vaskút volt – a ház nem volt kanalizálva, a víz kifolyt az utcára –, no meg a háztól tisztes távolságban egy fabudi. A telek tulajdonképpen két telek volt, egyiken volt a ház és előtte a füves udvar, a másik telket veteményesnek használták. Apósom álma volt valamikor két házat építtetni a két telekre, egyet nekünk, a másikat maguknak.

    Amikor kiejtem vagy felidézem a szót: Pata utca, feltámad bennem egy eltűnt világ. Névnapok, karácsony-másodnapok, amikor itt kötelezően összegyűlt a nagy család, néha még távolabbi rokonok is. A két kis egymásba nyíló szoba megtelt embertestekkel, összeszorulva, könyök könyök mellett ültünk az asztal körül, amelyre a legigazibb töltött káposztát és legomlósabb bécsi szeletet hordta fel Rózsika nagynéni. A házi bor – erről már nincsenek jó emlékeim – a telkekhez tartozó, mélyen benyúló termőföld (hóstáti földművesek bérelték) határnak ültetett fekete- és pirosribizli-bokrain termett. A hangulatot azonban mindig meghozta: ilyenkor rendszerint meleg lett és hatalmas hangzavar alakult ki, a patefonból magyar nóta áradt, mindenki hangosan és egyszerre beszélt, szóval ilyenkor mindig amolyan hamisítatlan Pata utcai hangulat keletkezett.
    Mindez azóta nyomtalanul eltűnt. Nincs már előttünk való nemzedék, mindenki meghalt, eltűnt a ház, a kert, szocialista típusú blokknegyed van a helyén. Amikor első ízben Stockholmból hazalátogattam, próbáltam felmérni, hol is lehetett a ház, de még csak hozzávetőlegesen sem sikerült, mert az egykori városnegyedben semmiféle viszonyítási alap sem maradt. A házacskáról egy képünk van a falon, itt Stockholmban, létezésének utolsó heteiben az azóta szintén elhunyt Forró Antal festette.

    Mint mondtam, 1974-ben, amikor a házat Z. örökölte, már megvolt a kutya. Vad, igazán jó házőrző volt, mindig láncon tartották, volt, akit megtűrt, csak a család bizonyos tagjaival kötött barátságot; hozzánk pedig – ez alatt Z.-t, engem s két lányunkat értem – valami különleges rajongással viszonyult (vajon érezte bennünk az örökös sajnálatot iránta?). A házat eladni nemigen lehetett, egyrészt mert már a levegőben lebegett a lebontások, kisajátítások lehetősége, de főleg azért nem, mert még benne lakott a nagynéni, Rózsika, akivel – ha egyáltalán lehetséges is lett volna számára lakást szerezni – nem tudtuk volna megtenni, hogy öregen, egy kis anyagi nyereség miatt kimozdítsuk abból a házból, ahol élete nagyobb részét töltötte. Meg sem próbáltuk eladni, ez az igazság, így döntöttünk Z.-vel, akinek akkor még éltek a szülei, s akik nehezteltek is ránk e miatt a gyengeszívűség miatt, valószínűleg azért, hogy a fiukkal szemben könnyítsenek a lelkiismeretükön egy, a sógornőmre íratott öröklakás miatt. Házak, tulajdonok, sértődések, súrlódások, hol vannak ezek már? Anyósom Eperjes utcai polgári villájából (négy nagy szoba, üveges veranda, nyitott terasz, beépített, süllyesztett kádas fürdőszoba, nagy kert stb.), amelynek külön is van története, egy alacsony státusú, kétszobás öröklakás lett, a sógornőmé, amit aztán elnyelt a történelem. A sógornőm fiatalon, negyvennyolc évesen meghalt, a hír minket már Stockholmban ért, az a lakás is lebontás alá került, német származású, elvált férje egyetlen lányukkal Németországba emigrált, Kölnben élnek. Semmi nincs már abból a világból, csak akkori életünk egyre halványodó emlékei: viszonyok, történések, melyeknek minden mozzanata valamikor létfontosságúnak tűnt.

    Három évvel azután, hogy Z. a házat örökölte, 1977-ben meghalt Rózsika, követte Annuska húgát, aki második férjével együtt akkor már néhány éve kinn volt a Házsongárdban. A még egyetlen élő özvegy nagynéni, apósom harmadik lánytestvére már nem járt el a kiüresedett házba, el volt foglalva saját házával, saját bajaival. Az üresen maradt kis lakást időszakosan albérlőknek adtuk ki. Ekkorra már megpecsételődött a környék sorsa, a bontások ténye hivatalossá vált, az eladás szóba sem kerülhetett, a környék fölött a halálos ítélet ki volt mondva. Arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy lesz, ameddig lesz. Mivel a bontások pontos idejét nem közölték, bérbe adott földünket sajátja mellett a hóstáti gazda három évig még bevetette, minden alkalommal felkészülve arra, hogy egész munkája – mint végül történt is – esetleg hiábavaló lesz. Titokban azonban, mint mindenki, reménykedett. A házhoz tartozó veteményest éppen akkor nyugdíjba ment unokabátyám művelte nagy odaadással, olyan művészi precizitással, ahogy csak műkedvelőként lehet. A kutyát is – ekkor már hét-nyolc éves lehetett – naponta ő etette. A megörökölt ház legnagyobb problémáját egyébként is a kutya jelentette. Amikor ott voltunk, egyre nagyobb szorongással néztük: mi lesz a sorsa? Tömblakásban laktunk, fel sem merülhetett megtartásának a gondolata. Vad volt, egyenesen veszélyes, sátánian tudta vicsorítani a fogát, amikor idegen közeledett. Egy alkalommal valahogy el is szabadult, megharapta a villanyóra leolvasóját, unokabátyám szabadon találta, és egy fenyegető levél is volt bedobva a postaládába. A kárvallott oltási bizonyítványt és kártérítést követelt. Meg is kapta mind a kettőt, bár az első feltételt – a kutya sohasem volt beoltva – nagy nehezen, balkáni módszerekkel sikerült megszereznünk.
    Csak egyetlenegyszer viszonyult barátságosan vadidegenhez…

    A már úgy örökölt, régóta megtelt fabudit kellett kiüríttetni. Z. a városi néptanácshoz fordult, amelynek volt megfelelő szolgálata. A műveletnek eufemizált neve vidange volt, emlékszem jól a névre, mert egymás között franciás orrhanggal így emlegettük. Ki volt tűzve tehát a vidange napja, mind a ketten ott voltunk, mind a ketten fel voltunk készülve a nem mindennapi látványosságra. A kutya láncát gondosan megrövidítettük, s a megadott időpontban a szekérbejárón egy nagy és vastag csővel felszerelt tartályautó hajtott be az udvarra, amelyről egy sötét bőrű gépkezelő ugrott le és egyenesen a kutya felé tartott. Rémülten próbáltuk megállítani, de a szándéka határozott volt.
    – Hogy hívják a kutyát? – kérdezte, már majdnem a közelében.
    – Cigány – mondtuk Z.-vel majdnem egyszerre, de ahogy a szót kiejtettük, már tudtuk is, hogy emberünk bőrszíne miatt tapintatlanságot követtünk el.
    – Cigány? – kérdezte széles mosollyal, és már a kutyánál is volt. – Cigány? – ismételte meg, most már a kutyához fordulva: – Te is Cigány, én is cigány, hát akkor meg minek bántsuk egymást? Hát nem igaz? – mondta. Cigány csóválta a farkát, aztán behunyt szemmel élvezte, ahogy az ember a fejét vakargatta.

    A művelet, a vidange gyors és szakszerű volt – ez az intézmény volt az egyetlen, amely rendesen működött az akkori Romániában.

    1979-ben a bontás mégiscsak bizonyossá vált: hivatalos papíron közölték a munkálatok hozzávetőleges időpontját. Körülbelül három hét állt a rendelkezésünkre. Elvitettük a bútorokat, vitte, akinek szüksége volt rá, és kétszer is hirdetést tettünk fel a kutyára vonatkozólag az akkori kolozsvári napilapban, az Igazságban. A szövegére csak nagyjából emlékszem, valahogy így szólhatott: „Bontás miatt jó házőrző kutya rendes gazdát keres.” Az első hirdetésre ketten is jelentkeztek, de azok visszaléptek. A másodikra is jelentkezett valaki, aki azt mondta, ért a kutyákhoz, s hogy megnyugtasson – mert azt hitte, hogy ez minket megnyugtat! –, hozzátette: neki már nagyon sok kutyája volt. Nagy szívfájdalommal mindenben megegyeztünk vele. A közelben lakó nagynéni – megkértük erre a szívességre – viszi el neki a bontásokat megelőző napok egyikén.
    Nos, ha szorongással is, de úgy éreztük, sikerült a sorsát megoldanunk. Hol együtt, hol felváltva, munka után el-eljártunk a Pata utcai házhoz betakarítani a kertből, amit még lehetett: valahogy vonzott, húzott a hely, amit pedig amúgy igazán sohasem éreztünk a magunkénak.

    Elvitele előtti utolsó napon munka után elmentem elbúcsúzni a kutyától. A betonjárdán találtam, az egyik bejárati ajtó kilincséhez kötve, unokabátyám ajtórésbe tűzött levelével: „A földet már feltúrták. A kutyát elkötöttem a színből, mert az egyik bontómunkás szerint holnap a szín alatti sávra kerül sor.”
    Túl a viszontlátás nagy viharán, amikor is a ház előtt vezető keskeny betonjárdán Cigánynak, mint mindig találkozáskor, sikerült örömében állon nyalintania, hátramentem, hogy megnézzem, mi történt a kertben. A látvány megrázó volt.
    Ribizlibokraink, a nyolcvan egészséges, bőven termő bokor, amelyhez annyi kedves szüreti emlék fűződött, ott voltak kitépett gyökerekkel, összetörten s az augusztusi melegtől már elfonnyadt levelekkel, kukoricatövekkel, káposztával, babindákkal s a bérlő gazda más terményeivel összekeveredve, egy halomba húzva. A frissen felforgatott földben itt-ott letört ágacskák, olyikon még virított egy-egy ottmaradt, már aszalódó ribizliszem. A letarolt csupaszság nagy és szomorú rálátást engedett a síksággá változott szomszédos kertekre is. Olyan volt az egész, mint valami természeti csapás, kozmikus büntetés, amit megalázó tehetetlenséggel kell tudomásul venni. Egy hóstáti földesgazda felakasztotta magát – útközben arrafelé hallottam az egyik szomszédtól.

    Újabb kis szomorú becézgetés után, úgy másfél méternyire a kutyától egy enyészetre szánt, rozoga sámlira ültem, hogy a kiskertből leszedett utolsó virágokat a helyzet fájdalmasságától önmagamba szálltan rendezgessem. A kutya nem ért el hozzám, amennyire csak a lánca engedte, felágaskodva hátsó lábain táncolt, s hogy elérjen, mellső lábaival felém kalimpált. Beszéltem hozzá, megfordult néha a tengelye körül, aztán újra ugrált, nyújtózott felém. Egyszer csak megpendült valami a betonjárdán. Egy vékony kis fémkarika volt rátapadt földdel. Megkaparásztam, aranyszerűen csillogott, betettem a zsebembe. Aztán valamennyi idő után erőt vettem magamon, elbúcsúztam a háztól és elbúcsúztam a kutyától.
    Cigányt másnap munkaidő alatt, mert így szólt a megegyezés, a nagynéni elvitte az új gazdához, és kikötötte a megadott helyre. Mint később megtudtuk, a befogadó gazdával nem barátkozott meg, ez hosszú rúddal tolta neki oda az ételt és a vizet, aztán ebbe beleunt és egy vadásszal lelövette.

    És igen, a gyűrű. Akkor, a ház életének azon az utolsó, utolsó előtti napján, amikor elbúcsúztam a kutyától, hazamentem. Kis idő után jutott csak eszembe a fémkarika: elővettem a zsebemből és megtisztítottam. Régen divatos, vékony karikagyűrű volt, írást is fedeztünk fel benne, egy név volt, román név: Nicolae, és egy dátum: 29. VIII. 1939. Ki veszíthette el ott a jegygyűrűjét? – néztünk egymásra tanácstalanul, aztán Z.-nek egyszer csak leesett a tantusz: – Tudod, kié volt ez a gyűrű? Annuska nénémé, ezt vágta a férjéhez, amikor szakítottak, ahogy ezt annyiszor hallottuk mesélni. Ez az, amit olyan sokáig hiába kerestek. A betonjárda valamelyik repedésébe eshetett, a kutya pedig negyven év után előkaparta.

    A gyűrű itt van nálunk Stockholmban. Néha én is elmesélem a történetet, ilyenkor tréfálkozni próbálok és mondom, hogy jegygyűrűt kaptam egy kutyától. Aztán mindig elszégyellem magam és a szívem mindig megtelik keserűséggel.