Demény Péter

Itthon vagyok

    Nabokov Végzetes végjáték című regényének főszereplője, Luzsin úgy emlékszik vissza szülővárosára, Pétervárra, mint ahol minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Ha kicsit játékból, de azért valódi melankóliával megpróbálnám egyetlen mondatban jellemezni gyermekkorom Kolozsvárját, én is mondhatnám nagyvonalúan, mint Nabokov hőse: minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Hiszen Kolozsváron is volt Sétatér és tó meg fák.
    A kísérlet persze több szempontból is problematikus. Egyrészt azért, mert mi az, hogy „gyermekkorom”? Luzsin a visszaemlékezés pillanatában már Berlinben él, nem Péterváron. Én viszont sehol máshol (nem, nem másutt, hadd eresszem most el magam!), mondom, sehol máshol nem éltem, mint éppen itt. Még a katonaságtól is megmenekültem, tehát még hat, kilenc vagy tizenhat hónapot sem kellett egy másik városban töltenem. Itt születtem, itt jártam óvodába és iskolába, itt jutottam be az egyetemre, itt találtam különböző munkahelyeket, itt nősültem meg, itt született a kislányom, itt sörözöm-teázom a legjobb barátommal. Vagy egy szomorúbb sort végigmesélve: itt ment végig a nagyszüleimen a világháború, itt zokogtak Erdély újbóli elvesztésén, itt váltak el a szüleim, itt halt meg előbb a nagyapám, aztán a nagyanyám. Minden itt történt, és ebben a mindenben nincs semmi pátosz. Minden itt történt, és ebben a mindenben alig van távolság a rálátáshoz: éppen csak annyi, amennyit magam teremtek magamnak. Megpróbálok csalás nélkül szétnézni, és amennyire könnyedén csak lehet.
    Másrészt azonban a pátosz folyton itt ólálkodik, mint mindig, amikor az ember arról beszél, amit szeret. Az alábbiakban két dolgot szeretnék ötvözni: a szenvedélyt és azt a feszültséget, amely kordában tartja, s ezzel megóvja attól, hogy pátoszba fulladjon. A szeretetet kellene elmesélni, ügyelve arra, nehogy érzelgőssé, azaz hazuggá váljon.

    A Sétatér ott volt és ott van a mai napig, s az sem szüntette meg, hogy egy bizonyos időszakban piros-sárga-kék padokkal csúfították el. Valamikor nagyokat sétáltam a parkban, hogy meneküljek magamtól. Kedvenc évszakom a nyár (Oroszlán vagyok, azaz az állatok királya, mint Vanek úr mondaná), s a Sétatér is nyáron a legcsodálatosabb. Azok az életes zöldek, az a lombokon átszűrődő napsütés, azok a hirtelen érkező, bámulatos záporok, nyár végén a vajszínű gesztenyevirág! És az ember közben sétál, sétál, s még ha türelmetlen is, mint voltam én nagyon sokáig és maradtam elég nagy mértékben, akkor is megáll egy-egy pad előtt, gondolkodik, hogy leüljön-e, nézi a csókolózó szerelmeseket, és arra gondol: itthon vagyok. Ha egymás sarkára hágnak a hülye polgármesterek, ha még a levegő is piros-sárga-kéken fog áramolni, ha minden sarkon egy teljesen ismeretlen vagy akár közismert román személyiség szobra áll, és ha a fene fenét eszik is, akkor is: itthon vagyok.
    Sehol máshol nem tudnám ezt ilyen mélységes könnyedséggel és nyugodtsággal kimondani. Tizenkét évig szorongtam, hogy a város vezetője miatt etnikai konfliktus tör ki, megölnek, börtönbe vetnek vagy gettósítanak; később már a feleségemet s a kislányomat is féltettem: az egyiket megerőszakolják, a másikat falhoz vágják, gondoltam, remegtem értük, és sokáig győzködtem Mártát, hogy költözzünk át Magyarországra; több olyan cikket írtam, melyben azt fejtegettem, lassan elveszítjük a városunkat, hazánk pedig sohasem is volt – négy éve azonban tisztában vagyok vele, hogy én itt vagyok, és (hacsak valami előre nem látható dolog közbe nem jön) halálomig itt leszek itthon.
    2001-ben ugyanis három hónapos ösztöndíjat kaptam, s a budapesti napilapnál, ahol ezt az időt töltöttem, rá kellett jönnöm, hogy ott nincs identitásom. Az egyik kedves szerkesztő egy egyes szám első személyben írt cikkem után az arcomba is kiáltotta: Ki a fasz az a Demény Péter?! Senki az égvilágon, beláttam. Föl kellene építenem egy új, hiteles identitást, méghozzá összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között, mint itt. Nem is az anyagiakra gondolok elsősorban, bár nyilván azokra is, hanem például arra, hol lehet az ember idegenebb, mint egy pesti buszmegállóban? (Az egyik barátom akkor jött rá, mennyire idegen ott, mikor egy aluljáróban elgondolkodott rajta, hogyan kellene reagálnia, ha egy galeri belekötne – ijedten vallotta be magának, hogy fogalma sincs.) Itt – itthon vagyok, ismétlem megint: a megállóban is érzem, hogy senkinek és semminek nincs joga ezt kétségbe vonni; a lakásom és a megálló között van egy gyógynövényüzlet, melynek tulajdonosai, egy nyugdíjas román házaspár úgy köszönnek, mint jó ismerősnek; a „tejes néni” a szomszédunk; a kislányomat ismerik a piacon és az üzletekben; tág értelemben is itthon vagyok, nem csupán abban a lakásban, ahol élek, és a magyarok között. És most már itthon is maradok.

    Sétatér ide, Sétatér oda, számomra mégis a Fellegvár a város emblematikus pontja. 1987-ben odaköltöztünk, s rögtön valami roppant csábító légkörbe kerültünk: a negyed többsége magyar volt, tudtam, hogy ott lakik Bálint Tibor, Fodor Sándor, Benczédi Sándor… És az az út, amelyet naponta meg kellett tennem: elindultam föntről, a csúcs közeléből, végigsétáltam a Gépész utcán, megérkeztem a Hétutca térre, vigyázva körülnéztem (tudtam, hogy hét irányból üthet el valami), de azért büszkén is: hol van még egy ilyen tér, gondoltam; már az Erzsébet út következett, elballagtam Fodor Sándorék kapuja, aztán a Fehér ház előtt (ez volt az akkori Kolozsvár egyik legrejtélyesebb szállodája, legalábbis számomra, és a Fellegvár tetején, ahol fociztunk, ott állt a Belvedere, az akkori Kolozsvár egyik legelegánsabb szállodája, ahol kamaszkoromban vizet hordtunk a kocsijukat mosó sofőröknek, s ők mogyorós csokival jutalmaztak bennünket), már az Erzsébet út végén jártam, itt laknak a virágkertész Kabayék, akiket csak a legendákból és látásból ismerek, s a szomszédjuk, egy örökifjú, fehér hajú bácsi, aki télen is a meztelen lábára húzott cipőt és úgy seperte a havat. Végül a Metropol, az Astoria szálló, a Szamos hídja és a város.
    Nekem, aki író szerettem volna lenni, semmi sem lehetett volna vonzóbb. A Széchenyi téri tömbházudvarral szemben, ahol a román srácokkal együtt fociztunk, itt két csapatra való magyar fiú kergette a labdát, és magyar öregurak nézték, hogyan boldogulunk. (Akkoriban azt tartottam jó magyarnak, aki egy magyar–román mérkőzésen a magyaroknak szurkolt.) A Széchenyi téren garázsok és fafejű szomszédok között kellett játszanunk, itt viszont senkit nem érdekelt, hová rúgjuk a labdát, mennyit kiabálunk: ordíthattunk, míg be nem rekedtünk. A szabadságot én magyar környezetben ismertem meg, bár nem mondhatnám, hogy a fegyelmezettséget is, amely nélkül nincsen szabadság. 1995-ig laktunk ott, s ez a nyolc év a családi gondoktól és a magyarbikali nyaraktól eltekintve gyermek- és ifjúkorom legszebb időszaka volt.

    Mi volt még, ahogy Zelk Zoltán kérdezi? A Brassai Sámuel Ipari Líceum. Nem tévedés, akkoriban így hívták – hol voltunk az „elméleti”-től és a „gimnáziumok” emlegetésétől?! Tizenkét évig jártam ide, s a 425. évfordulót még iskolásként ünnepelhettem, bár már akkor is némi gúnnyal tudtam csak az ilyen nyakkendős dolgokhoz viszonyulni. Fémforgácsoló is vagyok, de inkább író, vagy tán egészen az. Azok közül az osztálytársaim közül, akikkel végül együtt érettségiztem, nagyon kevesen vannak itthon, legtöbben Pestre vagy még távolabbra távoztak.
    Iskolánk névadóját valahogy soha nem szerettem, tudat alatt valószínűleg már akkor Füst Milánnak adtam igazat, aki szerint a kultúra lassúság és mélyülés, s ennek nem mond ellent az iszonyú szomjúság, mely az embert űzi feléje. Az utolsó erdélyi polihisztor – számomra ez mindig is túl ünnepélyesen és bánatosan hangzott, semhogy el tudtam volna fogadni. A mellszobron úgy néz ki szegény öreg a hosszú szakállával, mint egy igazi szobatudós – hát hogy is szerettem volna?! De hát én minden példaképpel, múzeummal, modellel, hagyománnyal furcsán vagyok. Ottlik meséli valahol, hogy Rómába utaztak Vas Istvánnal, s a költő rögtön rohangászni kezdett keresztül-kasul az Örök Városon, az egész napja lótás-futással telt, mert minden látnivalót meg akart nézni; ő meg csak üldögélt egy kocsmában, hallgatta az emberek beszédét, udvarolt a pincérlánynak… Én is a pincérlányra szavazok.
    Az iskolát viszont szerettem, méghozzá furcsa módon valahogy éppen a bezártságáért, vagy inkább a bezártságával együtt, és büszke is voltam rá a magam módján (az előbb véletlenül azt írtam: „büszek”). Nagyokat fociztunk az udvaron. Az osztályban egyszer ijedtemben összepisiltem magam, és az énektanárunk beleült a vizeletbe. Csalának hívták az öregurat: tangóharmonikával járt az órára, és irgalmatlanul tépett bennünket. Arra, amit művelt, tényleg nem volt jobb szó: ha helytelenkedtünk, odajött a padhoz, két kezével megragadta a tanuló üstökét, és tépni kezdett, ahogy a libát szokták. Bármennyire is fájt, mégiscsak élveztük, bár bizonyára féltünk is, ha egyszer nem tudtam uralkodni magamon.
    Hangjegyeket írtunk éppen, és Csala elindult, hogy megnézze, ki-ki hogyan rajzolja őket. Előre tudtam, hogy nem fog tetszeni a füzetem: mindig is csúnyán írtam, a hangjegyeim is kövérekre és utálatosakra sikeredtek, ő meg le akart ülni mellém (a padtársam éppen hiányzott valamiért) s megmutatni, hogyan kellene kinézzenek a mik és szók. Hát így.
    A történelemtanárunk Szőllősi Ferenc volt, aki mindig a harmadik nevemen szólított, Józsikának; a magyartanárnőnk egy ideig Egyed Emese, akinek a keze alatt rövid, de tapasztalatokban annál gazdagabb színészi pályafutásom kezdődött; osztályfőnökünk és matektanárunk egy évig Kassay Gábor, akivel a Részeg tetőre meg Félixre kirándultunk; Csőgör Enikő, a másik osztály magyartanárnője hívott a szavalókörbe, s ott már igazán komoly munka kezdődött – a „csúcsot” a Jónás könyvében értem el Jónásként: oratóriumszerűen adtuk elő, ekkor, már elsőévesként, szavaltam… A romántanárnőnk Dan Maria volt, akinek a nevét mindig áldani fogom, mert ő is elindított egy úton és milyen érzékkel, mennyi tapintattal…
    Ez mind egymás után is történt, meg valahogy egyszerre is, mint Ottlik Iskolájában. Hazudnék, ha az idő fonalára próbálnám meg felfűzni a felsoroltakat, mert ezzel a különállásukat sugallnám, mikor pedig mindez én vagyok, ők együtt adnak ki engem.

    És a színház. Emlékezni sem emlékszem már, mikor kezdtem színházba járni, csak arra, hogy rajongtam érte. A kőszívű ember fiai előadása után szakított velem egy leány. De az már tizedikes koromban lehetett; azelőtt rengeteg operettre jártunk nagymamámmal és édesanyámmal. Leányvásár, Mágnás Miska, A bajadér, Csárdáskirálynő, Marica grófnő, A víg özvegy, Sybill, Cigányszerelem… A lányok, a lányok; Ó, én édes asszonyom, Sybill; Ringó vállú csengeri violám; Baj van, de csuda baj van, kérem; Illúzió a szerelem, szívek tündérszép illúziója; Angyal, édes, édes angyal; Édes vagy, ó, angyalom, mint a sósperec; Mit tudjátok ti bent, hogy idekint mi fáj – mindent tudtam, boldogan vagy fájdalmasan ordítottam a slágereket, azóta is imádom őket, mint a pesti nőket. Féltem Rigolettótól, sajnáltam Hunyadi Lászlót, a hideg futkosott a hátamon, ha Szilágyi Ferenc vagy Daróczi Tamás a Hazám, hazámat énekelte. Előadások után megálltam a színészbejárónál, és autogramot kértem Kirkósa Júliától, Koncz Gábortól, Marton Melindától, Szeibert Istvántól, Elek Károlytól, Szabó „Gyuszitól” – mindenkitől, akitől csak lehetett. Megszállott gyerek voltam, mi tagadás.
    Vagy A néma levente. Ó, hogy elragadott Heltai könnyed verselése! Azóta sem szabadultam ettől a frivol, szellemes költőtől, aki sohasem volt nagy, de ezt tudta is, és ettől az elegáns tudástól mégis megnőtt valamiképpen. Néhány újabb autogrammal gyarapítottam a gyűjteményemet: Albert Júlia, Tamás Simon, Jancsó Miklós, Toszó Ilona, Váli Zita, Dehel Gábor, Nagy Dezső, László Gerő, Csíky András. Vagy nem mindenkiét akkor szereztem? Mindegy, akkor egy másik előadáson.
    „Mert én gyűlölöm a hazámat” – recsegte Rideghváry Bence, azaz Nagy Dezső a rivaldafényben; aztán függöny. Akkor is végigfutott a hátamon a hideg, talán akkor éreztem meg, micsoda színész ez az ember. És a forradalom utáni Bánk bán, és Tiborc Márton János mondotta monológjánál valósággal végigsöpör a termen a taps és a hátamon a hideg megint. Aztán a kétszáz éves évforduló, már egyetemistaként, Tompa Gábor, Victor Ioan Frunză és Vlad Mugur nagy előadásai, és az igazgató melletti nyilatkozat és a körülötte zajló hadakozás már íróként és publicistaként.

    És mi volt még, mi volt?! Hát a szerelem, persze. A kamaszkori őrült lángolások, a megtorpanás, a megfontoltság kezdete és hirtelen szétrobbanása. Séták Kolozsváron, keresztül-kasul, a Fellegvártól a Csertörő utcáig és a Sétatértől a Móricz Zsigmond sugárútig. És reggel egy gesztenyevirág-szirom Neki… Mintha az egész kamaszkor visszajött volna és összekeveredett mindazzal, amit már csak egy felnőtt tudhat, de a felnőtt tudása mégsem a féket jelentette, mint annyiszor előtte és utána. Gyötrődések, bántások, a hűtlenség megideologizálása, és valahol mélyen a lelkifurdalás és az undor. Hogy mindent szabad, de akkor éppen azért nincs értelme semminek – Ivan Karamazov, csak szerelmesebben és éppen ezért az élethez ragaszkodóbban. Egy nyári perc, egy nagyon kegyetlen és nagyon szép nyári perc.
    Aztán a visszatérés, a család újraépítése, a szeretet elmélyülése és véglegessé válása, bár talán sose jó vagy sose lehet ilyeneket mondani. Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen; mindenen túl a minden jön el. A kislányom, akinek az én városomat szeretném továbbadni, az én utcáimmal és tereimmel, a nagyapám slágereivel, a nagyanyám meg az anyám színházával, a Farkas utcai keresztelőinkkel és a Házsongárdban levő sírhelyünkkel. Visszavonhatatlanul és kegyetlenül, ahogy a szeretet. Amilyen a szeretet.

    És a foci, amely végighúzódott mindezeken, és amely valószínűleg nagyon sok mindentől megmentett. Ami miatt szemtelenkedtünk a mizantróp szomszédokkal, visszaszájaltunk az idegbeteg néniknek és bácsiknak, sáros fűgyökérrel összemázoltuk a garázsajtót, mert gazdája majd’ minden délután kitolatta a kocsiját a pálya közepére, és törülgette-javítgatta ha kellett, ha nem. Ez persze még a Széchenyi téren történt, a tömbházban. Később, amikor a Fellegvárra költöztünk, öcsém is, én is valóságos felszabadulásként éltük meg, hogy focizhatunk, amennyit akarunk, senkit nem érdekel: az idősebbek a pálya körüli padokon ülnek és szurkolnak. Két-két fémrudat szúrtunk be a földbe, kétfelé oszlottunk és játszottunk, méghozzá füvön! A nyári nap sütött, de már késő délutánosan, levettük a pólóinkat, és észre se vettük, mikortól ég a hátunk vagy mikor zúdult le az eső. Mikor taccsba vagy szögletre ment a labda, csípőre tett kézzel állingáltunk és nézelődtünk. Néhányan kutyát sétáltattak, mások találkára siettek, egy-egy párocska andalgott. Mi tagadás, szép volt. Azóta sem élhettem meg sokszor a teljes szabadságnak ezt a semmihez sem hasonlítható érzését, amely annál is egyedibbnek tűnt, mert nem egy boldog házba tértem meg este. Fociztunk, és a Fellegvár legmagasabb pontján futkorásztunk, gyakorlatilag a város, tehát a világ tetején.

    Széchenyi tér, Deák Ferenc utca, Bolyai utca, Rudolf út, Árpád út, Farkas utca, Jókai utca, Unió utca – az én Kolozsvárom egy magyar Kolozsvár volt. Ezt a Kolozsvárt a nagyszüleimtől kaptam; ha egyszer megkérdeznék, milyen legyen az a Kolozsvár, amelyben egy napot tölthetek, habozás nélkül azt felelném: olyan, mint a nagyapám. Senki nem tudott úgy ülni az ablak mellett, pipával a szájában, mint ő; senki nem tudott úgy mesélni bármiről, Kolozsvárról is, mint ő. Nem-tudom-milyen bácsinál ültek, ő pipázott, mint mindig, körülötte nők nevetgéltek, mint mindig, virslit rendelt tormával és tovább udvarolt, s a pipa füstje körülfolyta a nők derekát; hazafelé mentek a háborús éjszakában, hirtelen orosz katonák állták el az útjukat, de nagyapám kirántotta a pipát a szájából, sztoj!, kiáltotta, s az oroszok felemelték a karjukat, valamit hebegtek és továbbálltak – nekem ezek a történetek Kolozsvár. Egy higgadt, nyugodt, nagyapás város – ez a szülővárosom. Nagyapám, aki olyan erős volt, hogy amikor a faluban, ahol a háború után tanítóskodott, elindult a cséplőgép, s a bivalyok nem tudtak megállni vele, nagyapám állította meg – ez a fajta nem hivalkodó, nyugodt, de biztos erő –, ez Mátyás király, ez Kolozsvár, ez az életem.
    Az irodalomban ezt a Kolozsvárt a néhány utcával arrébb lakó Bálint Tibor örökítette meg. Úgy kellene körülhajtanunk a városon, ahogy Böske, a Zokogó majom talán legelragadóbb szereplője teszi: „Mily kellemes volt így ringatózni, gőztől fellazított testtel és idegekkel, miközben a ló patája ütemesen csattog a kövön, mint valami hatalmas ezüsttálcán; bejárta ő már Toronyát-Boronyát, de ezt az örömöt csak idehaza érezte; szólt a fiákeresnek, hogy kerülje meg kétszer a Mátyás-szobrot, aztán a Wesselényi Miklós utcában, a Gólya-áruház körül hajtson a járda mellé…”
    Kavaroghat a történelem, küszködhet a politika, gyötrődhet a lelkiismeret – ez a város akkor is az enyém marad.

    Azért persze megszenvedtem érte. Amikor nagymamám meghalt, a temetkezési vállalat alkalmazottja azt kérdezte, a cimitirul centralba temetjük-e. Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak; eddig ilyesmi nem létezett. A Házsongárdi temetőbe, nyilván. De ennek a negyvenen túli román embernek nem mondhattam, hogy Házsongárdi temető. A cimitirul centralt viszont nem tudtam volna kimondani, csak egy dat suttogtam el.
    Akkor írtam le először, hogy szép lassan elveszítjük a várost, elveszítjük az utcaneveket, s lassan a szobor is elbúcsúzik, lógó vállal távozik közülünk. A város, nagyszüleim városa örökre eltűnik a föld színéről.
    Az írás jó volt, s a félelem sem volt indokolatlan, hiszen a fiatalabbak már tényleg nem tudják, hol a Deák Ferenc utca. De ha a várost nem konkrétumokhoz, utcákhoz, terekhez, negyedekhez kötjük, hanem például az otthonosság érzetéhez, akkor egyáltalán nem tűnt el, és amíg én élek, nem is fog eltűnni. Én most is a Házsongárdi temetőbe megyek a nagyszüleim sírjához, aztán megkeresem Dsida Jenő sírját és elolvasom: „Mindent megtettem, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” Most is a Jókai utcán sétálok, s ha kiérek a Fő térre, megállok szemben a szoborral. Nézem Magyar Balázst, Kinizsit, Báthory Istvánt és Szapolyai Istvánt. Aztán kicsit fölemelem a fejem és a tekintetem találkozik a Mátyáséval. Ugyan mit akartok, mit nyugtalankodtok, gondolom magamban. Hiszen csak dolgozni kell – nincs más. Lassan sietni meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz. Hazám nincs, de otthonom van.
    Itthon vagyok.