Balla Zsófia

A kettészelt jelen

    A véletlen úgy hozta, hogy ne lássak véletlent. Ahhoz, hogy Kolozsvárról írjak, öt grazi héttel ajándékozott meg a véletlen.
    Többször is jártam már Grazban. Szórt emlékeket őrzök a 2003-as napokról: a minoriták kéttornyú templomának kerengőjét látom, az intézmény fekete hajú vezetőnőjének párduclépteit a zöld udvaron, Eörsi István huncut és szégyenlős mosolyát a verőfényes Mur-parti sétányon, közli, hogy, hm, neki, a hetvenkét évesnek az élet hamarosan titkos és váratlan gyerekáldást varr a nyakába… Sorsa röviddel ezután Leukémia kisasszonnyal is összeboronálta, ő azonban 2005-ben halált szült neki. 2003-ban Schwerkraft und Himmel feliratú plakátok lobogtak a házfalakon és hirdetőoszlopokon: Graz volt Európa egyik kulturális fővárosa. Az akkori fényképen idegenkedve és elfogódva révedek a lencsébe, fejem fölé belóg egy zászló a felirattal. Zavarban vagyok, meglepett magyar. Német verseskönyvem címe Schwerkraft und Mitte, egyik fejezetcíme pedig Himmelsfragmente. Akkor díszvendégségben jártam itt.
    Az idén elbújni mentem Grazba. Elrejtőztem az életem elől, meghátráltam az emlékeim elől is. Pedig a múlt járása sokféle elvágyódást csillapít, sok sérelmet orvosol. Csak a Hivatal ismerte rejtekhelyemet, az Óratorony körül fújdogáló tengeri szellőben megbúvó Cerrini-házacskát a Schlossbergen, a Várhegyen.
    Megérkezésem után kilelkendeztem magam az ablakot betöltő erdősűrű parkrészlet láttán, körbejártam az egyszobás lakást, azaz birtokba vettem a dolgozó-háló-konyhát: az ágy mellé helyeztem a CD-s rádiót, a polcra a szótárakat, hámozókésem pedig a konyhapultra dobtam. Az eper és borostyán szegélyezte téglalépcsőkön visszakapaszkodtam a kapuhoz, amely a Herberstein-kertre nyílik. A glicíniáktól, rózsalugasoktól, fügefáktól, citromcserjéktől roskadozó nyitott terasz a város tetején lebeg, háztetők, templomtornyok, kivilágított utak, a folyó fákkal szegélyezett szalagja fölött. Távolabb a szálló-ereszkedő repülők fényei, a környező dombok és hegyek sötét sziluettje. Mélyen beszívtam a hars levegőt, amelyet fecskék szeldeltek, denevérek hasogattak. Lélegzetemmel a magány rettegett szabadságát köszöntöttem; mintha időm engem is emelne. Belátható, arányos – és borzongatóan otthonos volt a látvány.
    Amint elmerültem a régi házak tetőinek szemelgetésébe, lassan valami jó érzés kezdett átjárni – vegyszeres tálban a fehér papíron kezd földerengeni így a fénykép –: Úristen, ez Kolozsvár!
    Graz, a régi ismerős.
    Olyan, mint Kolozsvár.
    Nem, mégsem. De igen, mintha az a két torony…
    Mintha a Fellegváron állnék. Előttem a meghitt, vörös cseréptetők, a Magyar Színház tömbje, a Malom utca és a Barta Miklós utca sarkán lapuló nyári kert fái, a Szent Mihály-templom hazavezető, magas tornya, hátrébb a Farkas utcai templom háromszögű oromfala: egy szigorú, de nékem kedves arc, a Ferenc-rendi templom barokk tornya, a rendház gótikus ablakai; oda jártam zeneiskolába. Megkeresem a házunkat a Széchenyi téren: idelátszik a körfolyosó, és lakásunk a hat ablakkal. Keletebbre, azaz balkézt, a görögkeleti katedrális kupolái, lábamnál a Szamos csíkja, a Sétatér zöld borítása, jobbkézt a kolozsmonostori apátság, alig látszik ki az új építmények hordaléka alól. Délen és délnyugaton a Házsongárd és a Botanikus kert bodros foltja terjeng, s szemközt a láthatáron a Feleki-tető, a környező dombok árnyai…
    Nem, ez itt mégsem olyan… Elhessegetem a hasonlóság gondolatát. Két világ ez, a történelem végképp kettészelte a múltat. Múltakra szakadtunk.
    Graz tágasabb és gazdagabb. Messzebb nyúlik a belváros, szinte minden épület átvészelte a történelmet; a település nem égett le annyiszor, és nem pusztították régi urak, hadak, huszadik századbeli nemzeti honfoglalók, a régiséget nem bontották el műveletlen szocialista bárók. Rudolf Kassner, a nagy osztrák filozófus, Rilke ösztönzője és vitapartnere írja: „A kultúra elsősorban nem haladást, hanem állandóságot, állhatatosságot jelent. Konzervatív, támaszt nyújt, biztosítja az embert – még Isten és az Eszmény ellen is. Minden dolgot önmagára vezet vissza. Annak van kultúrája, aki valaki, aki valamivel rendelkezik, és nem kell minden nagy vágyakozást megtagadnia magától.”
    És mégis, mégis: a grazi háztetők, sétahelyek, a tornyok formája és aránya, a városon dühödt, alpesi sebességgel átrobogó folyó és a távoli hegyek… szinte minden arra a városra emlékeztet, amelyben születtem és felnőttem.
    A Szamos, igaz, lassúbb, ráérősebb, halásztatja magát. Ámde milyen örömmel fedeztem fel Grazban a Malomárok csíkját: itt is malmot hajtott a víz, akárcsak valaha nálunk, otthon az utca neve őrzi emlékét. Ez a malomárok is titkon kanyarog a belvárosban, és valaha a kolozsvári Malomárok partja is ilyen gondozott volt… Kolozsvári házunk hátsó kapuja egy kis csipkés vashídra nyílt a Malomárok fölött. A Tímár utca Velencét idéző hidacskáit keresem az itteni vízen. Az iskolánk kolostorépületéhez közeli Caragiale park peremén, a füves parton, a folyócskát elfedő hatalmas, selymes füzek alatt magoltunk nagyszünetekben.

    Grazi lakhelyem, a Cerrini-házacska a teraszról alig látható; úgy fúrja bele magát a hegybe, mint szégyenlős gyerek az arcát anyja szoknyájába. Vagy úgy, mint az a csöpp, eltévedt sündisznó, amellyel egyik este álltunk egymással szemközt a bástyasétány sötét oldalában: egy ideig csak bámult barna üveggombocskáival, aztán megfordult és megpróbált struccformán, fejjel belefúródni a földbe, mintha nem is volna ott, mintha nem látott volna semmi emberfélét. De ez nem sikerülhetett, sünék még nem tanulták a vakondásást az iskolában.
    Bújtam ám én is anyám nagyvirágos, fekete szoknyájába az Arany János utcában, amikor a lófogú, csúnya Wiesel Matyi odarecsegett: „Szerrvussz, Berrtha!” Wiesel Matyi nem férfi volt, hanem egy reszelős hangú nő, anyám lágertársa. Ma már tudom: a lányiskola körülrajongott latintanára, remek ember.
    Az iskola.
    Itt ülök Grazban az ablak előtt, az egyetlen kényelmes fotelben, a Saba zenegépen Bartók A csodálatos mandarinját hallgatom. Kint a délután sugárkái porzanak, a borostyán fonta kőrisfa billegeti repülni képtelen szárnyait, mogyoróbokrok, bükkök, gesztenyék lombja hajlik össze és rebben szét. Hosszú, zöld alagutat látok, a végén egy ház sarka, kerti út darabkája piroslik.
    A mandarin. Már végzősök lehettünk, amikor Demény Piroska, aki a zenetörténetet tanította, titokban behozta a felvételt. Ez nem szerepelt a tanrendben, Bartókot tilos volt tanítani. A kortárs zene legyen román!… Egy fiúval, nagy tehetségű fuvolista osztálytársammal tiltott szerelmesekként ültünk ezen az órán a hátsó padban. Ebben a zenében a vad, elpusztíthatatlan szerelmet ünnepeltük. Dideregtünk a motorolajjal átitatott padló fanyar szagában, az egyetlen apró, gótikus ablak homályos hidegében, és belekapaszkodtunk a nékünk tiltott magyar művészet és egy titkos, remélhetőleg fényes sorsot, isteni nagyságot közvetítő, nagy művészet hangjaiba. A Mandarin nekem máig a tomboló szerelem, a motorolajszag és a hűvös nemlét üzenete. A körülmények, amelyek közt életre szóló élményekhez jutunk, úgy megszilárdulnak bennünk, mint a tengeri tajték. A műalkotás mindig felidézi azokat a körülményeket, amelyek között megismertük. Bartók művével együtt megjelenik előttem olajos padlójú osztályom, a cserépkályha reggeli sziszegése, a lassan eláradó meleg, Demény Piri tatáros arca, zömök termete, kalácskontya a katedrán. A Mandarin szól, árad és igazságot szolgáltat a szerelmes szenvedélynek. Szabaddá tesz, felröpít, eloldoz.
    Reggel, pontosabban pirkadatkor madárfüttyögésre, pittyegésre, csivitelésre, károgásra, csattogásra ébredek. Egy írógép makacsul kopog. Az alsó lakásban tanyázó kiváló szlovén költőasszony, egy évig most a grazi „városi írnok” – ilyenkor ír? Régi írógépet használ?… Két napba telik, amíg rájövök, hogy nem írógépelést hallok, hanem egy harkályt, ő jegyezget a fákra. Bekapcsolom a rádiót, odateszem a teavizet, felteszem a kávét. Mire sisteregni kezd, besüt a nap az ablakon, a lombok közt megnyílik a hosszú, zöld alagút. Lapos fényszál fonja, délre fakó aranyfüstté párásodik. Minden napszakban másképp görögnek a fák közt a fények, jó lenne festőként küszködni a színek csendjével.
    Mire előjöttem a kisszobából, Anyu már odatette a csempés, rézfogantyús tűzhelyre a nagy vízforraló alumíniumkannát, bekészítette a kávéfőzőbe az életre galvanizáló, illatos őrleményt; barátaink küldték-hozták éveken át Budapestről. Megterítette az asztalt, világoskék angol porceláncsészéinket Loew Ilsétől, Ilse nénitől kaptuk. Anyám hamburgi születésű barátnője volt az első némettanárnőm. Legyen rendes porcelánotok! – mondta. Szüleimnek ugyanis, amikor 1946-ban hazatértek a lágerekből, semmi más vagyonuk nem volt, csak az, amit magukon viseltek. A hitközség szétosztotta a hazatérők között az odaveszettek bútorait, használati tárgyait. Nemcsak porcelánunk nem volt rendes. Semmi sem volt rendes.
    Házi baracklevárt vagy szilvalekvárt ettünk a szekérkerék nagyságú, barna krumplis kenyérből szelt karéjhoz, vagy nasalt, azaz féllágy noszolyi sajtot, vagy néha burduf túróból, azaz tömlős juhtúróból kevert körözöttet. Micsoda finom sajtokat árultak még a hetvenes évek elején is a postával szemben, a kis csempefalú tejcsárdában! Később, a nyolcvanas évek üres boltjainak idején, a huzamos nélkülözésben sóvárogva idéztük fel mindet: százhat sajtfajtára emlékeztünk. És a napi kiflinkhez micsoda aludttejet és sannát és joghurtot ettünk volt Cselényi Lacival a főtéri Dornában! Semmi, senki sincs már úgy, ott, együtt a régi módon, a helyén.
    A grazi hajnalt átüti a hiány; az emlékek élesek, kézzelfoghatóan tiszták és megfoghatatlanul tünékenyek. Egy fehér épülethez közelítek, fentről láttam meg. Próbálom megtalálni. Nem tudok elég gyorsan iramodni a Monostori úton a rozzant, reneszánszból megrekedt házacska felé… tetején a megcsavart, a facsaratos kémény! Jaj, ez egy másik város. Graz. Graz.
    Sietnem kell. Tudom álmomban is, hogy most álmodom, de rohanok. Anyám vár rám a Sétatér padján! Kivágott, apró madarakkal mintázott fehér ruhájában, keresztpántos, magas sarkú, fehér vászon szandálban. Olvas. Odalopakodok, követem a szemét, praclimat a könyvbe, az olvasott részre csapom. „Ej, te tekergő!” – kiáltja. Felriadok, valaki kiáltott. Kinézek a derengésbe. Ki jár hajnalban a bezárt kertben? A bejárati lépcső alatt a törött tejestálka. Nincs tettes. Anyám jár a fejemben, tudni szeretném, mit olvasott akkor, 1953-ban a sétatéri padon. Utólag mindent magunkhoz akarunk szorítani.
    Hajnalodik, tömött lombok közt szétfoszló csillagok. Miért gyötör az, aki él álmomban és hallgat az életemben? Mit akar tőlünk emlékezetünk, ez a könyörtelen vetítőgép? S ha nem vetít, miért szenvedünk attól, hogy felejtünk? Unos-untalan kolozsvári helyszínek, lakásunk részletei bukkannak föl ébredéseim peremén. Ha arról álmodom, otthon vagyok, akkor ez Kolozsvárt jelenti. Föl-le száll az idő, gyöngyözik hűtlenségeink, menekülésünk, elváltozásaink torkában. Ki vagyok szögezve, mint egy aszalt denevér a hajszáléles jelenlét és a testfoltos felejtés közé. Gyötrődöm – akkor is, ha az emlék nem bukik fel a tudat kútkávájáig – két csorba késsel a csuklómon: a hiányzókkal és hiányzó tetteimmel.
    Igazán azoknak az emléke gyötör, akik élnek.
    Élnek, elérhető közelségben, de nem adnak hírt magukról. Akiket szeretek, de már nem látok. Akikkel nem tudunk már beszélgetni. Szót érteni. A szív hidegsége, a felkapaszkodottság vagy a gyűlölködés a legnagyobb távolság két ember között. Ezek felett nem lehet a másikhoz átsiklani. Nehéz átlábalni a barátságból fajzott idegenségen. Régi, de elveszített barátokhoz mélyebb erőfeszítés, több idő kell. Mindenkit olyannak látok álmomban, amilyen volt. Vajon megtudom-e ezen az úton, ki voltam és mivé lettem? Hogy kivé tesz az emlékezés?

    Már rég kinéztem magamnak az Eddegger-tax nevű Udvari Sütöde és Cukrászat boltját a maga tonnás, faragott faportáljával, már a császári időkben is árult finomságaival. Valami ürügyre, alkalomra várok, hogy beleszagolhassak a vaníliaillatú, friss sütemények szagába, leüljek egy kerek asztalka mellé, kinyissam az újságom, amíg kihozzák a csésze alján majd finoman megülepedő kávét. Ülök az otthoni Zöld cukrászdában, várom a savarinomat. Ettek már olyat? De ischlert, krémesbélest biztosan! Vagy rigójancsit, mignont, dobost, gesztenyeszívet. Gyerekkoromban Kolozsváron is voltak még olyan patinás üzletek, mint ez a grazi. Cipőboltok, szállodák, gyógyszertárak, pékségek, szövetüzletek, vendéglők, nyári kertek, cukrászdák, és ezek egy jó évszázada ugyanazt nyújtották. A New York, a Siesta, a Hintz-patika… A postával szembeni apró cukrászdában 50 bani volt a csokoládéfagylalt és 40 bani a vanília vagy a málna. Ennél csak a fagylaltoskocsiját toló török cukrász mért ínycsiklandóbbat a Sétatér elején vagy a Fő tér sarkán. Kis lapáttal kente a házi sütésű, aprócska ostyába. Én – ha majd felnövök, gondoltam – egy olyan tölcsért fogok feltalálni, amelyikből soha sem fogy ki a málnafagylalt.
    Pazar a grazi fagylalt. Gombóca 80 cent. Kisebb gömbökhöz szokván hármat kértem: málnát, vaníliát, málnát. Hát, szinte kifogott rajtam ez a grazi! Alig tudtam úgy fellefetyelni, hogy az ostya el ne olvadjon a markomban. No nézd, ilyen kis fehér kötényt és fityulát viseltek nálunk is a pincérkisasszonyok!
    A török cukrász a Pata utcában lakott. Az én barátném, a néprajzos Salamon Anikó két másik kolozsvárival, Vetési Lászlóval és Pillich Lászlóval könyvet írt a Hóstátról, amelynek egyik fontos utcája volt a Pata nevezetű. Kolozsvár református gazdálkodói nem a felsővárosról (Hochstadt) vették a nevüket, mint azt sokáig hittem, hanem a Hofstadtról, a mindenkori városfalon kívüli udvarházak városáról. Később a Pata utcát is lebontották, az ottani zöldségtermelő gazdákat, a várost évszázadok óta ellátó hóstátiakat pedig panelházakba száműzték. Többen – gazdaságuk elvesztése miatt – az öngyilkosságot választották. Huszonöt éve, 1981-ben Salamon Anikó egy ilyen panelház tizenegyedik emeletéről ugrott a mélybe. Már az emlékezet is alig éri utol.
    A Bergliffttel talán. Ez a tágas üveglift jár le-föl a Várhegy belsejében, egy teremtág kőakna torkában, látom a meredek sziklafalat és a százméteres, bevilágított mélységet, ahogy kilépek, az üvegpadló alatt.
    A Schlossbergről inkább a szerpentinszerű lépcsősoron ereszkedem lefelé. Minden fordulóban más és más látvány tárul elém. A széles tégla mellvéden egy leterített abrosz, rajta pezsgő és sütemény. Egyik kanyarban, a füvön pokrócon ül egy nagy család, a kutya is ott hever a mózeskosár közelében. Valami hasonló, korszerűtlen békére emlékezem.
    A Fellegvárra gyalog kapaszkodtunk fel, amíg meg nem építették az autóutat. Helyenként leszakadt a lépcső, elfogyott az út, ösvényeken és csapásokon haladtunk felfelé. Szürke, háborúból maradt lópokrócon üldögéltünk a Hójában május elsején vagy augusztus 23-án, a hivatalos román felszabadulási ünnepen. Rántott csirkét vittünk magunkkal, friss kovászos uborkát és padlizsánsalátát csavaros üvegben, ropogós paprikával. Apu hegedült. Nekem hosszas kunyorálás után vettek egy színes krepp-papírba göngyölt similabdát vagy papírforgót, de azt nem szerettem, nem szerettem vele szaladni. A vattacukor-készítő gép rézüstje előtt vagy a főtt kukoricát áruló asszony fazeka előtt addig ácsorogtam, amíg Apu elő nem kotorta vastag, kifényesedett irattárcáját, és meg nem vette az áhított csemegét. De annak még jobban örültem, ha másnap anyám vagy a nálunk lakó vékonyka román lány egy egész fazékkal tett oda a selyemhajától, leveleitől megfosztott tejes kukoricából. Ott lábatlankodtam mindig a konyhában anyám közelében, pléhvel bevont asztalnál vártam nyáron, hogy uzsonnára megkenje vegyes lekvárral a kenyeret és előhozzon a hűvös kamrából egy csupor aludttejet. Csak akkor húzódtam tágra meredt szemmel az előszobaajtó irányába, amikor nagynéném egy hátrahajtott nyakú csirke torkát nyiszálta az öntöttvas konyhai falikútnál. Ki vág ma már városon maga csirkét?
    Kinéztem magamnak fentről egy ismerős zöld foltot, a Városi parkot. Fiatal párok csevegnek, grazi családok kergetőznek, harsognak, kisgyerek biciklizik, egymásba karoló és egymást megunt, középkorú házaspárok, idősek kézen fogva, újságot olvasó, magányos férfiak és könyvet olvasó nők. A férfiak mindig lapot, a nők könyvet olvasnak. Vajon miért? A kavicsos utakat tisztára söpörték. A százévesnél öregebb gesztenyefák és platánok hosszú, kanyargós sora elvezet a tiszta víztükörig. A kis szigetet, ahol a hattyúk tollászkodtak, nem látom. A Sétatér! A régi. Egy tisztásra érve földbe gyökerezik a lábam: ugyanazok a faunok és driádok fújják a vizet, hajszálra ugyanolyan, csak ez jóval nagyobb, többalakos, mint a kolozsvári. A közelében áll, akárcsak nálunk, egy zenepavilon is!
    Mi is kirándulni jártunk hétvégeken. Pénteken este pedig hangversenyre. Vasárnap délelőtt fúvószenét hallgattunk a sétatéri pavilonban, vagy a Filharmónia gyerekhangversenyén hegyeztük a fülünket. A tó fölött turbékoló szerelmespárok hangja úszott a csónakok után. A tavon télen korcsolyapálya működött.
    Itt, a városi parkban értettem meg, hogy nem Graz hasonlít Kolozsvárra, hanem Kolozsvár újkori várostervezése-építészete osztrákos. Hiszen valószínűleg nemcsak az állomásépületek, a klinikák, a gimnáziumok és lányneveldék emlékeztetnek egymásra a legtöbb monarchiabeli városban, hanem az operaházak, a sétaterek, a szökőkutak, az éléskamrák berendezése és a zongoraórák menete is.
    Két város a lakosok életvitelében, szokásaiban hasonlít a leginkább egymásra.
    A graziak kezet fognak s azt mondják: „Szérvusz!” Tudom, hogy mi, magyarok vettük át tőlük a köszöntést, pontosabban: őriztük meg annyi latinos kifejezés mellett (például Erdélyben: a mánust, az időt mutató kezet: a manust – az óramutató helyett), mégis rácsodálkozom erre az osztrák szérvuszra: Jé, ők is úgy köszönnek, mint mi! Meghitt szó ez. Összetartozunk, akik használjuk.
    Nemes Nagy Ágnes esszéit hoztam magammal. Most olvasom el naplóját az 1956 augusztusában–szeptemberében tett erdélyi látogatásáról. Ott voltam, éltem már akkor. Mindent látok, értek, amit ő lát. Számomra elevenen idézi fel a várost, a kor légkörét. A színházat, a fiatal Ghidali Bubit, az orvost és feleségét, Krasznai Paula színésznőt. A vendégek nem mehettek be a próbára. Én viszont tudom, hogy nyár végén az édesapám színdarabját próbálták, a Vádolom magamat, abban kapta Krasznai Paula az első nagyobb szerepét… NNÁ leírja az augusztus 23-i felvonulást – valószínűleg ott vonultam én is, kis papírzászlót lengetve apámmal a tömegben: felvett a nyakába, ha már nem bírtam menetelni. Nemes Nagy Ágnes ír a ferences rendi templomról; akkor már zeneiskolaként működött, a csillagboltos nagyteremben engem is Guttmann Mihály igazgató felvételiztetett, oda vettek fel zeneiskolás diáknak. Azon az őszön mentem első osztályba – a Farkas utca táján bizonyosan találkoztunk Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel… A naplóíró megemlít egy találkozást „a rokonszenves, fiatal Jakó Zsigmond–Barabás Margit történészházaspárral”. Felkiáltok hegyi lakomban: nekem Barabás Margit történelmet tanított a felső tagozaton, ő volt egyik legkedvesebb tanárom… Hibátlan a naplóíró jellemzése: „megint érzem az ’erdélyi szívességet’, a bölcs ravaszság és naivitás együttesét”. És: „…tapasztalataim szerint főkönyvelők nem szoktak Dsidát idézni, mégha egy városban laknak is vele. Talán elfogult vagyok, de ezt is erdélyi származásának javára írom. (Lásd: Nagy Miklósék.) Kétségtelenül erősebb bennük a kultúrvágy. Polgárabbak (Thomas Mann-i értelemben), mint a kintiek.” Nemes Nagy Ágnes pontosan érzékeli, mit jelent a köveket, a könyveket, a régi szavakat, minden fancsikát megóvni, megőrizni. Följegyzi és pontosan láttatja az államot uraló többségiek természetét is: az Erdély szóra fintorognak. „Különben előzékenyek, mint általában ezek a fura proli-olaszok, akik a románok.”
    Sokféleképp visszakapjuk azt, aminek az elvesztése ellen hajnalonta, álmainkban viaskodunk. Grazban és a Nemes Nagy-útirajzban újra megtapintottam Kolozsvárt. Azokban az osztrák helybéliekben, akikkel összebarátkoztam ez alatt az öt hét alatt, az íróasszonyban, a tanárban, akivel beszélgettem, a költőben, aki meghívott az édesanyja asztalához – mindannyiukban megéreztem azt az eleven, nagyvonalú kisvárost, amelybe születtem, s amely már csak egy virtuális közegben él.
    És persze Grazban is maradtak bezárt kapuk s olyan osztályok, amelyekbe soha nem léphettem be. Talán ugyanolyan okból, mint egykor otthon.
    A forró nyári estében, a Stallbastei mögött felgyújthatatlanul és elolthatatlanul szállong a múlt. Villognak és vakítanak a szentjánosbogarak. Távolítok és közelítek. Próbálom megtudni, miért szenvedek attól, ami egykor hozzám tartozott. Szeretném tudni, mi volt szép és normális Kelet-Európában.
    Nem a részletek hasonlítanak, hanem az egész. Valamire emlékeztet ez a város, valamire, amiben részem volt. Egy nagyobb műre, amelyben már soha nem lehet részem.