Kányádi András

Kolozsvár szíve

Hommage à Dürrenmatt

    A vallásos ember, mondja Eliade, a lehető legközelebb akar élni a világ középpontjához. Ezért ahol lakhelyet választ magának, ott megszenteli a területet, kozmosszá alakítja a káoszt, s ezzel mintegy rituálisan megismétli a teremtés gesztusát. Minden építés ősmodellje tehát kozmogónia. A templomépítés kozmológiai szerkezete még a kereszténység tudatában is tovább él: a szakrális tér közepén helyezkedik el a templom, s templomot a települések közepén emelnek (mely középpont eredetileg egy természetes kiválasztás, például útkereszteződés eredménye volt), illetve azáltal, hogy az építők kijelölik a templom helyét, megteremtik a középpontot. Aki a centrumot uralja, azé a város: ez az alapvető antropológiai sajátosság tetten érhető Kolozsvár történelmében is. A profán világban viszont már nem elég a templom: a nemzettudat kialakulása létrehozza a szimbólumértékű mitikus hősöket, melyek megerősítik a szakrális tér dominanciáját. Kolozsvár esetében ez attól a pillanattól fogva izgalmas, amikor a Fő téren található templom mellé mitikussá növekedett történelmi személyiségeket társítottak.
    Erdély egyik legnagyobb gótikus főterének a kiépítése, közepén a Szent Mihály-templommal, Luxemburgi Zsigmond idejére tehető. A négyszögletű tér ma is áll, sőt a gótikus római katolikus templom sem semmisült meg: ám ha napjainkban főtérről, centrumról beszél a város többségi lakossága, és elsősorban a média, a két világháború között épült ortodox katedrális terét érti ezalatt. S ez azért érdekes, mert e szóhasználat csupán egy évtizede véglegesült, tehát nem a két világháború között vagy a kommunizmus idején, s csak azért valósulhatott meg, mert a székesegyház mellé megtalálták a megfelelő héroszt. Érdemes ezt a jelenséget közelebbről megvizsgálni, már csak azért is, hogy megkeressük a láthatatlan központot, mely valójában már lassan egy évszázada elmozdult eredeti helyéről. Mivel az eliadei megközelítés mellett a városantropológia szókészlete anatómiai párhuzamokra ösztönöz – agy, szív, tüdő, ütőér stb. –, a város szívéről fogunk beszélni Dürrenmatt Stoffe-modorában.

    A millennium bűvöletében a magyar hatóságok elhatározzák, hogy Mátyás királynak szobrot emelnek, aki mellesleg teljesen véletlenül születik a városban, átutazóban. Fadrusz János becsületes munkát végez, a lovas szobrot szintén nevezetes figurák állják körül, összesen négy darab, köztük a törökverő Kinizsi Pál vagy az akkori erdélyi vajda, Báthory a vazallusok zászlóival, köztük Moldva bikafejes lobogójával. Nagy csinnadrattával fel is avatják. De, mit ad isten, fordul a kocka, Kinizsiből kínai (helyesebben Paul, a Kínai) lesz, és a hatósági váltás után beindul az első nagyszabású építészakció, a görögkeleti székesegyház konstrukciója száz méterrel keletebbre, a valamikori Bocskai téren, ahol egyrészt elég tér, másrészt a frissen szerzett Nemzeti Színház pompázik (egy monarchiás cég sorozatának egyik példánya, mely az akkor még államalkotó nemzet megrendelésére készült). Az addig lappangó, immár államnemzetté avanzsált románság tehát két fontos identitásszimbólummal is gazdagodik.
    Aztán majdnem minden vissza, négy kövér esztendő, majd bukaresti ’justice’, illetve szovjet ’gloire’. És jön az egyelőre ifjú titán, aki mélyre ás(at)(kál) (a képző nem fontos), s a római gyökerek gyümölcseként a Napoca elnevezés is bekerül a hivatalos iratokba az addigi szlávos Klúzs mellé. A huszadik század hetvenes éveit tapossuk, s a Vezérnek nem jó se a gótikus, se a neobizánci műemlék, új központot rendel el, immár világi hőssel, Vitéz Mihály vajdával a főszerepben, aki szintén lovon ül, csak magasabb lovon, mint Mátyás, szintén megfordult Kolozsváron, bár csak a kapukig jutott. Vitézek helyett csatáit megörökítő dombormű veszi körül, sőt, egy kis teraszra emlékeztető talapzaton áll. A modern fejedelmet pedig, valahányszor kegyeskedik beszédet tartani az alliteráció miatt kincsesnek is nevezett városban, hű alattvalói itt részesítik méltó fogadtatásban, az erre az alkalomra ácsolt deszkapódiumhoz közel, a dombor- és lovasmű árnyékában. Ez a tér északabbra van az előző központtól, s már akkor nyilvánvaló, hogy itt nem érvényesülhet igazán a tömeg. A Gyűlöletes tragikus vége aztán végleg rádöbbenti az országot a vallás fontosságára: az ó-új kommunisták már jobbnak látják nagyobb rendezvényeken pópák seregével megjelenni, úgyhogy helyszűke miatt Mihály csillaga is leáldozik.
    Az általános kegyelemdöfést a Jó Városgazda adja meg, aki felállíttatja Avram Iancu negyvennyolcas móc vezér tízszeres életnagyságú szobrát, amint az a havasi kürtöket fúvó lányok, asszonyságok közül kiemelkedve délre tekint, a Feleki-tetőn is túl, s nem tudni, áldást oszt vagy csak egyensúlyoz, mélységiszonyát leküzdendő. Mindenesetre a mellé plántált zászlórengeteg ezzel megkezdi diadalútját, Mátyást és Mihályt is hamarosan elborítja (előbbinek még csúfos moldvai vereségére is fény derül). Biztos, ami biztos, a hajdani Fő térre egy úgynevezett emlékkő is kerül, a Dák Kucsmaként emlegetett Traianus oszlopa, illetve egy gyárkéményre emlékeztető, ám valójában harangot szimbolizáló és az erdélyi románság elnyomatását megéneklő betonoszlop. A színek is egyszerűsödnek, lassan mindent elborít a kék, a piros és a sárga (a sorrend nem fontos): padok, útjelzők, virágok, villanyégők, szemétládák, sőt egy kis utca is a bolondokháza szomszédságában ekként lesz kikövezve. A hajdani főteret pedig közvécé és szemétteleppé alakított, burjánnal dúsított gödörkomplexum ékesíti, mely látványt a cukrászsüteményeket idéző festett homlokzatok teszik felejthetetlenné. A gödrök egyébként lázasan keresik a város hajdani római szívét, melyre Mátyás lova rátiport, de aztán ez a régészeti igyekezet is alábbhagy.

    Megválaszolható-e a kérdés: hol rejtőzik Kolozsvár szíve? Az agyra könnyű volt rábukkanni, köztudott, hogy a Szamos-parti Athén az oktatás fellegvára, így az ezzel járó intézményegyüttes alkotja e szervet; az ütőeret sem nehéz megtalálni, egy újabb alliteráció segít: a várost átszelő szőke (valójában szürke) Szamos. Az is kétségtelen, hogy a tüdők, a Sétatér és a Botanikus kert (nagyjából) zöldek. A vastagbél nyilvánvalóan a Monostor (sötét). De hol doboghat a város szíve? A Házsongárdi temetőt értelemszerűen nem tekinthetjük annak, a Farkas utcát már kineveztük a művelődés központjának, az Óvár még a Fő tér születésével már elveszítette jelentőségét (legfeljebb a mandulaként jöhet számításba). Sok ember ismeri, de senki nem tudja, kitől származik ez a megállapítás, így hát könyveljük el lejegyzésre érdemes helyi (kulturális) legendának: a Bolyai és Szentegyház utca metszéspontján megáll a sétáló (s ez nem könnyű az autó- és gyalogosáradatban). A négy égtáj felé tekintve látja (kis túlzással) a város történelmét: nyugaton a gótikus Szent Mihály-templom áll, délen a barokk minorita templom, keleten a neobizánci ortodox katedrális, északon pedig a két klasszicista stílusban épült templom, az evangélikus és az unitárius, ráadásul ezek közrefogják a Bauhaus szellemében fogant Sora Áruházat. Valahol itt a központ: a keservesen dudáló autók és szitkozódó gyalogosok alatt búvik meg Kolozsvár szíve, félúton a két szakrális tér, a nyugati és keleti kereszténység intézményei, az építészeti stílusok és a pénzváltók, lángossütők és turkálók, könyvesboltok és rögtönzött parkolók között. De ezt csak kevesen tudják, s a város uralmáért, a köz(ép)pont birtoklásáért folyó szimbolikus harc nem lankad.