Még a múlt század hetvenes éveiben történt, hogy Bécsben egy amerikai emberrel beszélgettem, aki amerikaiakra nem jellemző módon tájékozott volt európai ügyekben, és őszinte érdeklődést árult el a Kárpát-medence helyzete iránt is, Erdély és Kolozsvár meg különösen érdekelte. Ahogyan pedig az erdélyi toleranciáról beszéltem neki, kiemelve a multikonfesszionalitás történelmi példáit, kicsúszott a számon egy ilyenszerű mondat: Kolozsvár oly sok felekezet központja, oly sok püspöke van, hogy annál többet csak Jeruzsálemben találsz.
És ahogyan ezt kimondtam és magamban gyorsan felidéztem a belvárosi templomokat, hirtelen furcsa fényben láttam megvilágítva valamit, amit gyerekkorom óta tudtam, amiben napra nap benne éltem, de amin soha nem gondolkodtam el: azon, hogy ezek a templomok nemhogy ugyanabban a városban, de úgyszólván egyazon utcában találhatóak.
Az óta a beszélgetés óta foglalkoztat ez a fényes tengely, amely Kolozsvár spirituális gerincét képezi, s amely pontosan hatezer méter hosszú. Azóta tervezem, hogy egykor filmet fogok forgatni erről a titokzatos ösvényről, az arcokról, háborúságokról, főpapokról, uralkodókról és gyűlölségekről, amelyek a történelem mélyéből egymáson átsütnek vagy átderengenek, de mióta beleláthattam az Magyar Mozgókép Alapítvány kártyáiba, már sejtem, hogy életemben ez nekem nem adatik meg. (Sem semmilyen film.)
Induljunk el tehát Kolozsvár keleti kapuja felől, Szamosfalva irányából, ahol hajdan Szentpéteri község feküdt. Volt olyan idő is, amikor Szentpéterinek több lakosa volt, mint Kolozsvárnak, de azóta nyom és emlék nélkül felszívódott, elnyelődött, nevét is már csak egy templom őrzi, de hibásan: ezer kolozsvári közül egy ha tudja, hogy annak a templomnak nem „Szent Péter-templom” a neve, hanem „a szentpéteri templom”. Végső fokon persze Szentpéteri község is Jézus kősziklás tanítványáról nyerte nevét, és nem nehéz kitalálni, hogy ki lehetett a falu templomának névadó szentje. Ilyen értelemben mai műveletlenségünk nem is eredményezett igazi torzszülöttet, a nevek végül is a helyükre vagy annak közelébe kerültek.
Szögezzünk le egyelőre annyit, hogy a legtöbb hozzáértő szerint templom mindig olyan helyre épült, amely helynek valamiféle szakrális előzményei már voltak: egy előző templom; egy szent liget vagy akár csak egy fa; ősidők óta tisztelt kövek stb. E tény az itt felsorolt templomok esetében is gyakran nyomon követhető, de e rövid bevezető gondolatmenetben ezek ismertetésétől éppúgy eltekintünk, mint az egyes templomok történetének vagy a város egyes híres szülöttei életének ismertetésétől. Mindez annak a filmnek vagy annak a monográfiának lenne a feladata, amely összefüggéseiben, a motívumok összekapcsolódásának kontinuumában kísérelné meg a város szellemének megragadását.
Induljunk el tehát a szentpéteri katolikus templomtól befelé a Kül-Magyar utcán. Nemsokára elérünk a manapság Párizs utcának nevezett Pap utca – később Zsidótemplom utca – torkolatáig, ahol ha jobbra fordulunk, már előttünk is van az egykori ortodox Mózes-hitű zsinagóga, Kolozsvár hajdan számottevő zsidó közösségének egyik legfontosabb rituális központja, meghatározó helyszíne. (Légvonalban két-háromszáz méterre van a Mikes utcai – ma Croitorilor utca – egykori Sasz Chevra zsinagóga.)
Lőwy Dániel vegyészmérnökkel, Kolozsvár egyik legjobb ismerőjével és történelmének talán legszenvedélyesebb kutatójával arra a következtetésre jutottunk, hogy az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Gyalui Farkas megrázó, bár teljesen ismeretlen novellájának (Éjjel a templomban) csakis ez a Pap utcai zsinagóga lehet a helyszíne. A novella szerint a meghalt hívek éjszaka istentiszteletet tartanak, amit senkinek nem szabad megzavarnia, ezért reggel hosszan kell kopogtatnia bárkinek, aki be akar oda lépni. Smil azonban, a templomszolga, megfeledkezik erről, behatol a templomba, megzavarva az ájtatosságot, és ezért el kell pusztulnia. (E majdnem hozzáférhetetlen, egykor Scheiber Sándor által újra felfedezett novella olvasható Lőwy Dániel monumentális monográfiájában, amely a kolozsvári zsidóság történetét dolgozza föl, és amely 2005-ben jelent meg a Koinónia kiadónál.)
Térjünk vissza a Magyar utcába, amelynek mentén még a zsinagógák építése előtt kezdtek el működni az első zsidó imaházak. A Pap utcától nem messze van az „új” református templom – amelyet a kolozsváriak „kétágú” templomnak neveznek –, mellette a protestáns teológiai intézet, és vele szemben a neobizánci stílusú román ortodox katedrális, amely nem több nyolcvanévesnél, és semmilyen templomi előzményéről nincs tudomásom. Továbbhaladva az innen már Bel-Magyar utcán a Fő tér felé egyre sietősebb léptekkel, jobbra előbb az unitárius templomhoz érünk, amellyel srégen szemben nyílik a Bolyai utca. Ha befordulunk a Bolyai utcán és elhaladunk a kormányzói palota háta mögött, kiérünk Bolyai János szülőházáig, aki mint az itt született legnagyobb magyar zseni, Kolozsvár örök dicsősége (legalább annyira, mint amennyire Marosvásárhely szellemtörténetének örök szégyenfoltja az, ahogyan Bolyait „megbecsülték” – e szó persze gúnyos és gyilkos idézőjelben olvasandó).
Bolyai szülőházával szemben van a minorita templom, amelyet néhány éve a görög katolikus hívek visszakaptak az ortodoxoktól; ekkor került sor az utolsó vallásháborúra a város történetében. Folytatva a Bolyai utca irányát, elhaladunk a Toldalagi–Korda-palota mellett, amelyben Reményik Sándor született és gróf Bánffy Miklós dolgozott, és nem messze az első magyar kőszínháztól kiérünk a Farkas utcába, a csodálatos református templom mellé. Alig tettünk meg háromszáz métert oldalirányban a Magyar utcától.
Visszatérve fő útvonalunkhoz, a sarkon a lutheránus templomnál érünk ki a Fő térre. Ne időzzünk most el itt sem a Szent Mihály-templomnál, sem Báthory Zsigmond vérpadjánál, sem az ablaknál, amelyből Rhédey Claudia pillantott ki hajdanában, amikor még nem tudta, hogy az angol királyi ház fölmenője lesz. A ház mellett, a New York saroknál nyíló Egyetem utcából idelátszik a piarista templom, azon túl a magyar oktatás egyik intézményegyüttese, ha úgy tetszik: történelmi fellegvára, amely a jezsuiták által lerakott alapokra épült.
Ám ha a Fő tér és az Unió utca sarkáról, körülbelül onnan, ahol Móricz regényében Bethlen Gábornak az az emlékezetes látomása támadt, ha erről a pontról nem a Házsongárd irányába pillantunk, hanem az ellenkező irányba, orrunk előtt ott van Mátyás király szülőháza, mellette pedig Bocskai Istváné. Egy sarokkal odébb a ferencesek temploma: barokk öltözet egy gótikus vázon.
De térjünk vissza a kelet–nyugati tengelyhez, induljunk el az Unió utcán Kolozsmonostor felé. (Ha Cs. Szabó László családjának házát elhagyva az Egyetemi Könyvtár irányában letérnénk erről az ösvényről, Szabó Dezső szülőházához érnénk.)
Eljutottunk a házhoz, amelyben Bornemisza Karola élt (lásd az A Dunánál 2006-os 1. számát), nem messze átellenben az Óváry-ház emlékszik a benne 1944 őszén lejátszódott tragédiára. Kis román ortodox kápolnácska van a közelében, ez is egészen újonnan épült. Ám száz-kétszáz méterrel tovább elérünk Végh Sándor szülőházához – a XX. század egyik legnagyobb hegedűművésze volt ő, még ha ezt Magyarországon nem is tudják. Több mint száz évvel Bolyai után ő volt az utolsó zseni, aki városunkban született.
Innen már csak a „kakasos” református templom van hátra meg egy kis katolikus templom, és már meg is érkeztünk hatezer méteres sétánk végpontjához, a kolozsmonostori apátsági templomhoz. A szent helyeknek, a géniuszok szülőházai üzenetének, a történelmi emlékeknek olyan sűrű szövedékén hatoltunk át, amilyenhez hasonlóval a bolygó kevés pontján találkozhatunk. De mit érdekli ez, mondjuk, az MMA-t? Vagy az, hogy hol laktak és dolgoztak a Kordák, hol járt iskolába Ligeti, hol nyomorgott Tasso Marchini – de nem folytatom. Csak arra a lehetséges felvetésre válaszolok, hogy hát vajon nem az egykori város területe, fekvése, szerkezete határozza-e meg a templomok (és végső fokon a lakóházak) elhelyezkedését?
De igen. És ez természetesen, megmagyarázhatja egyes épületek egymáshoz való közelségét. De akkor miért nem ugyanilyen gazdag hasonló emlékekben minden más város is? És hogy lehet, hogy minden egyes pont, amelyről beszéltünk, a Farkas utca és a Szamos által kétoldalról határolt területen belülre, a szentpéteri templom és az apátsági templom közti tengelyre vagy annak közvetlen szomszédságába esik, ideértve az első magyar filmgyárat és az egyik első magyar fényképészeti műtermet is?
Hogy „valami van” ezzel a tengellyel, azt egy nemrég kezembe került memoárkötet erősítette meg. Dr. Óváry Zoltán, a kiirtott Óváryak fia, Végh Sándor szomszédja és gyerekkori barátja meséli el a következőket angol nyelven írott memoárjaiban (magyar fordítása Kilencven év alatt a Föld körül címmel jelent meg):