A képvillantó költő

(Cseh Károly köteteiről)

    Cseh Károly az orosz Jeszenyinnel szemben nem Szent Iván-éj unokájaként, hanem Szent Miklós-éj gyermekeként, 1952. december 6-án látta meg a napvilágot. Tán ezért van, saját bevallása szerint is, annyi „fehér világlás” verseiben. Szinte ars poetica-szerűek e sorok: „Tegnap krizantém / nyílott még, ma hó virít, / holnap akácfa. / Valami itt már mindig / Világlik. Téged áldva.” (Fehér üzenet, Bibliás föld című kötet)
    Köteteit nem kronologikusan, nem lineárisan építi, hanem körforgásszerűen, jeles ünnepeink köré – egy-egy kötet általában egy egyházi évnyi ívet jár be, adventtól adventig. Valahol olvastam, miszerint a költészet hármas funkciója hagyomány, ünnep, jelkép – Cseh Károlynál ezek közül az ünnep dominál. Ez nem ünnepélyt jelent, ellenkezőleg, belső ihletet, vagy mint Pünkösdről írja: „az élet teljét”.
    Édesapám, Erdődi József a vallásos és mezőgazdasági időszámítás kettősségéről szólva, a Sarlós Boldogasszony elemzésekor ezt írja: „…ezt a napot Magyarországon júliusban ünneplik. De a magyarban található »sarlós« jelző… vitathatatlanul honfoglalás előtti emlék. A földművelés magasabb szintre való emelése a csuvasoknak is köszönhető. Így a csuvas hónapnevek közt találjuk meg a nyolcadik hó neveként, ahol az előtag ’syrl’ – sarló…” Ez jelenik meg a költőnél éles képmetszetekben: „Felcsap a mézes szél hulláma újra, / aratás illatát, harang szavát hozva, / s megvillan a Hernád, mint suhintó kasza.” (Fényes hullámzás, Bibliás Föld című kötet)
    Egész költészetét a természetközeli mágia lengi be. Egész jeszenyinien tájhoz hajló, kedves képekkel teli: „Hegyek közti harang kottázgat / harmatcseppeket a tájra, / s lemenő nappal zendül fel / a tücskök ezüst orgonája.” (Ezüst mágia, Bibliás Föld című kötet)
    Másik erőteljes, szembeszökő vonása a vallási és erotikus motívumok egybefonása, összeszikráztatása. „Előbb hóval, aztán napsütéssel / szeleskedő égbolt hajolt miránk, / Vajúdásban nyílott ki a meggyfa / Világlón, mint hívó édeni láng // Vagy mint lepel harmadnap a sírban. / Nagypéntek volt – és mindenütt fehér. / Szirom és hó fényözönbe ájult / Mikor nyelvünk villámlón összeért.” (Fehér Nagypéntek, Bibliás Föld című kötet)
    Ugyanez szabad versben – szinte Dylan Thomas-ian – „szerelem térképe”-szerű erotájjá robban: „Ágyék hínárjába tekeredett hattyúm vagy, / aranyos felhőkbe vonva, mint isteni nász / asszonya fenn a hegyen….” (Lopott mítosz című kötet)
    „Hasas”-nő-alakú képverssé válik e téma a Csukott szemek című versben, mely egyszerre Faustinát és egész Rómát idézi meg. S az egymás alá gyűrt képsorokból nem is tudni, a Hold oly felizgatott, vagy a csipkebogyó, esetleg a képekbe kopírozott kacéran vibráló római nő?! (Vagy Róma és a Hold mind egy nő képében állnak itt?)
    Formailag is sokféle, összetett Cseh Károly e kötete – szabad versek, haikuk, tankák, képversek, formás jambusok, szonettek sorakoznak…
    A kereszt alakú képvers a leggyakoribb. S a vallásos téma itt nála iróniával párosul:

(Karácsonyi jóslat)

    (Legújabb kötetében egész ciklusnyi áll e keresztversekből.)
    Érdemes megemlíteni még Koscsó László földi tónusú, rozsdálló, cserepes barna illusztrációit és borítóját. A címadó háromsorossal zárjuk e kötetről írtakat. „Bibliás Föld”, mely tehát kétféle világot köt össze – mint látható, szürreális módon, egymásra montírozott képekkel: „Ökör hever az őszvégi mezőn, / mint fáradt kéz a sárgult Biblián, / s kikerics-kéken hajlik rá a menny.”
    Toronyiránt című kötetében ugyanazon évtized terméséből szemelget a szerző, mely bár megint körforgásszerűen és nem kronologikusan épül, de másféle aspektusból. Egyes vonások még fokozottabban nyilvánulnak meg.
    A kötet első tizenöt verse – különös kedvencei ezen sorok írójának – édeni erotikával fűszerezettek, népi jelképekkel jelenítik meg az érzékiséget: „Micsoda fény támadt! / Téli éjünk is / hajnallani kezdett talán, / mikor kitárult a berekesztett kerted, / s hirtelen fehér virágba lobbant / közepén / almafám.” (Éjvirágzás)
    Az édeni-biblikus vonáson túl a keleties, indiai-kínai versekre emlékeztető ritmika és az örök érvényű mondanivaló ragad meg: „Orgonafürtökkel: ágakon ringó sok kicsi holddal / Smaragdló májusban virrasztasz itt velem. / Arcunkon időtlen illatú fény remeg, / Tudd, amióta te vagy: nincsen dolgom a múlandóval.” (Fehér orgonák)
    Ennél szebb, ennél filozofikusabb vallomást nehéz kieszelni!
    Máshol e költő képileg is metsző ereje rendkívüli: „Fenyőágon hó / fehér kesztyűs kézfejet / csókol a holdfény.” (Régimódi tél)
    Kis képi jelenet elevenedik itt meg, a „kesztyűs” jelző különösen arisztokratikus, krúdys bájt kölcsönöz a jelenetnek. Apropó, ez egyike a sok-sok példának, amit megjelenítő-megelevenítő képnek neveznénk Cseh Károlynál. Hasonló, szinte fantasztikus, ahogy a hó hullását fehérré visszavedlő varjakkal írja le: „Kifehérített varjak / ezek a magasból lecsapó pelyhek, / baljós suhogással zúdulnak….” (Fehér ítélet)
    Tán tudhat valamit a szerzőnk: a hollók/varjak lehettek eredetileg fehérek, csak átok sújtotta őket (l. mitológia). Vagy a megőszülő világ apokaliptikus látomásrésze lenne mindez?
    Persze a nagyobb versek ilyen meglepő képsorai is kis haikuiban vagy a szerző útjain rögzített kis jegyzetversekben gyökereznek. „Angyal hajszálán / Függ menny és föld. Kék-fehér / Cukor a cérnáén.” (Aranycérna)
    Kiemelkedő versnek látom jelenleg a Legendátlan éj című verset, melynek címe valamilyen legendára, szent éjre utal, s ugyanakkor máris hiányt is sejtet: „Őrlángon a betlehemi csillag.”
    Előérzetünk beigazolódott – a hiányt pendíti meg, méghozzá az „őrláng” technikai kifejezésével. A hiányról megtudjuk: „fény és meleg ide már nem marad”. Kerülő úton kiderül – felhő sincs, nyilván más oltalom sincs. Ezt is csak körülírja a költő: „mielőtt még féltünkben fölélünk mindent itt”.
    A vers (és a kötet) képi csúcspontja, szikrázó zárása az ég „kékült körömházként” való leírása: „hol az ég is kínban földbe mélyedt, / körömházként kékül és sötétül”.
    A magasztos „ég” és a köznapi, naturális „begyűlt, begyulladt köröm” képe ritkán rándul így egyetlen metaforába! Tán a költőnek valamiféle gyerekkori élménye e befagyott köröm-emlék? De így is nagyszerű a metaforaképzés, stílusosan: nagy köröm-hold-udvara van!
    Ezért és a sok hasonló képéért nevezném Cseh Károlyt KÉPVILLANTÓ KÖLTŐnek.
    Egyébként a Legendátlan éj folytatja a groteszk, kiábrándult XX. századi Háromkirályok témájú versek sorát – amit csak egyetlen példaként az ír Yeatsnél látunk: „elképedő szemünk várná újra vakon – / hisz nem elégít ki őket Kálvária – ama kétes csodát állati almokon” (Yeats: A Háromkirályok, 1913, ford. Erdődi Gábor)
    Az új kötetének (Toronyiránt) érzéseim szerint jelentős verse még a Havas Vigília, ez a „klasszikus” istenes vers, melyet (sic!) az Ismeretlen mesternek (azaz Istennek) ajánl.
    Esszenciális itt Isten megközelítése: „…az, aki / reggelre friss vonásokat / rótt az égi márványba / s újra csak munkáját / mertük megnevezni.”
    A természetközelségével kapcsolatban említettem az orosz költő, Jeszenyin nevét. De a képi szerkesztésmódban is látok valami ilyesmi rokonságot. (Érdekes, hogy Cseh Károly alig fordított Jeszenyint!) A Jeszenyin-rokonság bukkan fel az alábbi tankájában is: „Töppedt hóbogyók / rohadnak bokrainkon / az idén megint: / bevont szárnyú angyalok / s halott égi pelyheink.” (Fekete karácsony)
    „Mint” szócska nélküli, egymás alá kopírozott képek ezek – éppúgy, mint az orosz költőnél, mint a képhalmozás az ún. imazsiniszta orosz avantgárd irányzatnál, melyhez Jeszenyin csatlakozott.
    Jeszenyin másik képelméleti módszere az ún. HAJÓS KÉP, a mindent „úszásában”, mozgásában való ábrázolás. Ez is fellelhető a Cseh Károly-féle képi ábrázolásban: például a Tollatépett szonett címűben – itt fűszálat, harangot, mindent megmozgat. Ahogy ő mondja – „kihangosít” – l. a KIHANGOSÍTOTT vers típusa. Ez maga a költő meghatározása.
    „mint dérperzselt hegyű / hervadozó fűszál / olyan sárga-szürke / ott már az a torony // halkulva és csengve / hintázik a szélben / esti harang szava / mint a hullámokon // mintha vízen járó, / hajósokért szólna…”
    Itt az esti harangszó, máshol egy tücsök hangosul ki nála. S ha belegondolunk, hogy az esti harangszó Európában a XII. században hangzott fel először a vízen járók lelki üdvéért, így a vers nemcsak térben, de időben is „kiöblösödik”.
    Ilyen a kötet címadó verse, a Toronyiránt is, melyben hajó és harangszó motívuma újra összehajol: „Aratásra ért búza / hullámai közt újra / szeretnék úgy hányódni, / mint ki a látóhatár / alján egy hajóra vár, / s meglátja végül ósdi / templomát menedéknek, / melyre, a rossztól óvni, / vándor piktorlegények / festettek Kristóf-képet.”
    Reméljük, költőnk is eljut eme versbéli, hazahívó „toronyig” vagy egy „révig” – feltéve, ha Kristóf óvja őt!
    Befejezésül még képverseiről, melyek felölelik a keresztverseket, a kígyó alakú verseket, a vadlúd V-jét, a pánsíp alakú verset (syrinx), mely – tőle tudom – a legelső fennmaradt képvers volt az ókori görögöknél.
    A kereszt alakúaknak külön ciklust szentel – ezeket keserű irónia, groteszk töltet jellemzi:

(Herderi nyelvtan)

    Végezetül e lírikus ars poeticáját hadd idézzem: „ha nem is több: legalább ott felejtett toll vagy könyvjelző vagyok ég és föld nálam nyitott lapjai között.”
    Vélem: talán ennyiből is meggyőződött az olvasó – nekünk éppúgy érdemes könyvjelzőt hagyni Cseh Károly valamennyi könyvének lapjain.

    Cseh Károly: Bibliás Föld. Gonda Könyvkiadó, Eger, 2003.
    Cseh Károly: Toronyiránt. Gonda Könyvkiadó–Olvasó Nemzet Alapítvány, Eger, 2006.

Erdődi Gábor