Az elhallgatás lehetőségei

    Annyi kritikai észrevételt már recenziónk elején megfogalmazhatunk, hogy Kontra Ferenc legújabb kötetének hátsó borítója nem sikerült túl jól: a szürke alapon elhelyezkedő narancssárga borítószöveg meglehetősen zavaró, mi több, olvashatatlan. S ha elfogadjuk, hogy a könyv kinézete hozzájárul az olvasás elkezdéséhez, hangulatának alakulásához, akkor nem volt túl szerencsés a fentebbi színválasztás. Azonban az olvasás elkezdése után hamarosan rá kell jönnie az olvasónak, hogy minden ellenérzése ellenére is megfelelő hangulatú Kontra Ferenc Wien. A sínen túl című kötetének a kinézete, hiszen jól kiegészíti a külcsín a tartalmat. A bonyolult cselekményvezetés, a vissza-visszatérő ismétlések és az elbeszélők szinte alig észrevehető váltakozása éppúgy megnehezítik az olvasást, mint a helytelen színválasztás. Kontra Ferenc legújabb regénye olyan könyvlelet, mely erőszakosan kikényszeríti az olvasóból az újraolvasást, mert máskülönben egyes részek és a cselekmény menete néhol követhetetlenné válik.
    S mielőtt még azt hinnénk, az elbeszélt történet legalább egyértelmű és érthető, rá kell ébrednünk, hogy mindez egyáltalán nincs így. Sokáig úgy tűnik, hogy a regény témája nem más, mint az idegen országban nevelkedő gyermek identitásának megőrzése, vagy éppen ellenkezőleg, eltüntetése. Az anya, aki vendégmunkásként érkezett Ausztriába, mindent elkövet, hogy osztrák állampolgárnak születő gyereke semmiben se különbözzön a helybeliektől, a külön kasztnak számító bécsiektől. S hogy az egyedülálló nő mindezt így tervezi, már a gyerek születése előtt kiderül, mikor a Ludwig Wien Landsteiner nevet választja számára. A regény elbeszélője pedig nem más, mint Ludwig Wien, avagy ahogy mindenki szólítja Wian, aki visszaemlékezve gyerekkorára, meséli el a történteket. Meglehetősen furcsa a névválasztás, hiszen így a fiú – úgy tűnik – nemcsak magatartásában, nyelvében kénytelen azonosulni anyja által választott hazájával, hanem még nevében is. Igaz, barátai Wiannak szólítják, s mégis az az érzésünk, hogy a város és a fiú elválaszthatatlanok lettek. S mielőtt még az olvasó beleélné magát a szituációba, mármint, hogy az identitás alakulásának és változásának lépéseit követheti majd nyomon, meghökkentő és megbotránkoztató dolog szakítja meg Wian eddig sem felhőtlen gyerekkorát. Egyik osztálytársának apja – kihasználva a kínálkozó alkalmat – szexuálisan molesztálja a kamaszt. S ettől a pillanattól kezdve már nemcsak a fiú identitása körül forog a regény cselekménye, hanem áttevődik a hangsúly Wian emlékezetére, mely igyekszik kitörölni a mindenki előtt titkolt megalázást. Wian felnőtté válva elkerül a gyerekkor negatív és pozitív élményeket egyaránt adó helyszínéről, a sínen túlról, azonban a molesztálást elkövető apa gyerekével, Thomasszal még ezek után sem szakítja meg a kapcsolatot. És Thomas, mint valami kísértő árnyék a múltból, minduntalan felbukkan Wian életében, aki már kezdte meg nem történtnek tekinteni a megaláztatást.
    „Megfogadtam, hogy nem bútorozom be az emlékezet üres szobáit.” Ezzel a mondattal kezdődik a regény, s ekkor a befogadó még nem sejti, miért is üresek az emlékezet szobái. Kétféle emlékről van szó: egyrészt Wian származásáról, melyről anyja sohasem beszél, ezzel mintegy megtagadja az emlékek lehetőségét is fiától, másrészt pedig a gyerekkorban átélt molesztálásról, melyet viszont a fiú kísérel meg teljesen elfelejteni. Míg azonban az első esetben az anyja felelősségéről van szó, hiszen nevelésének köszönhetően a fiú osztrák identitással nő fel, s nem kötődik semmilyen mértékben múltjához, addig a második esetben már Wianon múlik minden. Emlékeinek „elsüllyesztése” és ezzel együtt hallgatása nem csupán önmagát érinti, hanem mindazokat is, akik áldozatául estek a pedofil apának.
    Két téma között vívódik a regény: az identitásváltozás és a szexuális megaláztatás közt. Az erőteljes felütésben az idegen országban élő bevándorló identitása forog a középpontban, majd folyamatosan áttevődik a hangsúly a molesztálás okozta trauma feldolgozásának lehetetlenségére. S ahogy egyre nagyobb teret nyer ez utóbbi, úgy válik háttértémává, mellékes szállá az előbbi. Azonban az erős kezdés teljesen más olvasói elvárásokat hoz létre, s a befogadó és a regény szerkezetének szempontjából is megfelelőbb megoldás lett volna a két téma szoros összedolgozása vagy összekapcsolása. A szerkezeti kapcsolatot csupán az elhallgatás jelenti, mely így a szöveg talán legfontosabb szervezőjévé válik. Míg azonban a trauma feldolgozásának esetében az elhallgatás lassan feloldódik, s a múltbeli események feltöltik az „emlékezet üres szobáit”, addig az identitásprobléma mellékvágányra kerül, mondhatni „a sínen túlra”, s így zavaró hiányérzetet kelt a befogadóban. Érezhetően szándékos a nyitó téma mellőzése a regény második felében, mellyel mintha azt sugallná a szerző, hogy az ott felmerült és kifejezetten érdekes problémák megoldódtak. S ha a szerző szándéka szerint elnyerték is a feloldást, az olvasó számára jelentős fehér foltok maradtak, melyek emlékekkel való feltöltése tovább növelte volna a feszültséget.
    Mindenképpen érdemes megemlíteni a regény befejezését, melyben folyamatosan váltakoznak az én-elbeszélők, s így a nézőpontok szembesítése járul hozzá a meglehetősen bonyolult enigma leleplezéséhez. Az egyes történetek többszöri elmesélésére, melyek máskülönben jól szemléltetik az emlékezés szubjektivitását és egyúttal az emlékek átrendeződésének lehetőségét, csupán az elbeszélő alakok részleges kidolgozottságának árnyéka vetül. Mindemellett éppen a befejezés sikeredettsége az, ami megerősíti a befogadó hiányérzetét, hiszen – érzésem szerint – csupán az egyik elindított szál dolgozódik el a végkifejletben, s így az egyik probléma sikeres megoldása szembetűnővé teszi a másik elhanyagolását. Viszont mindezen kritikai megjegyzések mellett érdekes olvasmányként tarthatjuk számon Kontra Ferenc legújabb kötetét, melyben a szerző jelenünk társadalmának aktuális problémáira, hovatovább aberrációira kísérel meg reflektálni.

    Kontra Ferenc: Wien. A sínen túl. Helikon Kiadó, Budapest, 2006

Vincze Ferenc