Dialógus 2005 – A fotó mint médium

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Festő Szakosztályának kiállítása a Millennium Szalonban

    Kassák Lajos írta három és fél évtizeddel ezelőtt Lucien Hervéről (Elkán Lászlóról): „képei láttán számtalan asszociáció születik meg bennünk, hirtelen izgalmasan kíváncsikká válunk, és megborzadunk saját vakságunktól, amellyel mindennapi környezetünkben tévelygünk”. Kassák, a költészetében, festészetében szigorúan és következetesen építkező művész, számtalan avantgárd folyóirat elindítója, sőt a szociofotó (Lengyel Lajosék) pártolója-népszerűsítője a magyar származású francia fotóművész fényképeit taglalva arról a fix pontról is szól, amely a gép és „az alkotó szellem” együttműködése folytán megragadja figyelmünket; és asszociációk sorát indítja el bennünk.
    Hogy megborzadjunk saját vakságunktól? Igen. Hogy az ezerszer látott-tapasztalt valóság helyébe azt az egyedi – művenként más és más – művészi valóságot emeljük, ami karakteres világmagyarázat s egyben az önkifejezés meggyőző (a személy számára egyedül csak így lehetséges) formája. Ha az új és új formavilágú, képkivágása, szerkezete, mondanivalója kapcsán esztétikailag releváns fénykép mint műalkotás a valóság így sosem látott élményével-izgalmával hat, hogyne hatna legalább ilyen intenzitással – vagy annak többszörösével – az „indítóélményt” a festőművészet, a grafika, a computer stb. eszközeivel kiteljesítő mű is. Ahogyan a médium, legalábbis a spiritiszták elképzelése szerint, az emberek és a szellemi világ között közvetít, ugyanúgy a fotónak (a fotó mint médiumnak) is megvan ez a varázsereje.
    Persze ez a „varázserő” a teremtő akarat foglalata. Új lépték és új ábrázolásmód. Hiperralista, pontról pontra égető fény, és bizonyos – festői módon teremtett – homály kifejezője. Egyszer a magánmitológiával erezett dokumentumhűség szólal meg általa (Vinczellér Imre sajátságos érzékenységű művészi „családfája”), másszor akusztikai háttérrel magából a zenéből kibomló, a hangot drámai erővel közvetítő képvilág (Gyémánt László, Ifj. Durkó Zsolt). A muzsika mint inspiráló erő, érzelmi telítettsége és megannyi ritmusvariációja révén, több – a fotótól távol lévő – táblaképen is fölfedezhető (Nemcsics Antal, Tilless Béla, Nagy Sándor Zoltán); ám a fény mint eszköz – Nemcsicsnél centripetális erőként (Fény születése), Tilless pointilista művén (Elmozdulás) a színmező szemeként, Nagy Sándor Zoltánnál a kazettákat „mozgató” és bezáró fényrácsként (Fal) – ugyancsak jelen van. És ez robban be, a kristályszerkezeteket csaknem szétfeszítve, a szalagként a mélybe húzva Turcsán Miklós Gödörjébe, ez cikázik Dohnál Áron Fénykalligramján, s ez hasítja ketté Breznay András tornyokkal ékesített háztömbjét is (Fénnyel vágya). Mintha a fotómasina fényrekesze, az időtlen időt is érzékeltetve, tárult volna végtelenné. Ez utóbbi műveken, bár a hagyományos fotó-indíttatás kizárható, bizonyos fény- és színsávok, illetve az általuk létrejött szerkezeti elemek emlékeztetnek egy rég volt vagy sosem volt fénykép illuzórikus jelenlétére.
    A fotográfia valóságot leképző – jobb szemű mesterek esetében újrateremtő – szerepe (művészeinknél mindez csak alap) mindazon műveket szemlélve vitathatatlan, amelyekben – akár több áttétellel – a fotó mint médium átsugározza az alkotásokat. Ezek közé sorolhatók (némileg Piranesire utaló előzményekkel) az épületeket, házfalakat, tetőket árnyékhatásuk gazdagságában konstruktív festménnyé avanzsáló Manhattan-megjelenítések (Szegedi Csaba), s legkivált az élesen vágott kövekből kialakított, némely részükön hálókkal védett, föld alatti (?) – Fertőrákos – termek-csarnokok ünnepi látképe (Németh Géza: Palota I–II.). Finom felületi villódzások teszik az akril, illetve vegyes technikájú képeket – a külső és a belső fény segítségével – elevenné.
    Ahogyan Gyémánt László Chicago Blues-a (I–II.), ez a drámai magasvasút-hídszerkezet, vastraverzrészlet, forgó „világcsapágy” különbözik – jóllehet mindkét alkotónál a zene az alap – Ifj. Durkó Zsolt elemi erejű J. S. Bach-portréjától (a kép címével – Szonáta II. – ellentétben a létigazságokat tükröző arc inkább a Máté-passió vagy János-passió szenvedésélményét rejti). Legalább annyira elüt Jovián György izgalmas faktúrájú, a barnák közé kis piros „lámpásokat” is belopó föld-holdkráter-tengerfenék tája, valós látomástérképe (Maremma I.) Nyári István nagy hatású, fotórealista-hiperrealista vásznától (Gyilkos helyszín). Tagadhatatlan: mindkét festmény (olaj, illetve akril) fotó vagy fotónak képzelt „háló” alapozású. Amíg azonban Joviánnál, jóllehet fönt a kép jobb sarkában érkezik valaminő sárgás-zöldes enyhület, a földkéregben, kövekben, kavicsokban megképzett drámai idő játszik fontos szerepet, Nyári festett vérzést imitáló baba-tablóján a tragédiát humorban oldja. A műanyaglét színes színtelensége tobzódik összes gubancában.
    Ez a humor, csak egy kissé visszafogottabban, jelentkezik a tárlat egyetlen kép-objectjén, Regős István Guszti bácsi című helytörténeti, ipartörténeti (?) tablóján. A kuktákat ábrázoló kép régies fotója alul farostra ragasztva kilép a síkból, s evvel a relief felé törekvő gesztussal, melyet a két porseprő – a farudakon gyöngytyúktoll (?) – csak erősít, valaminő fájdalmas búcsú is megfogalmazódik. Varga Amár László, nem kevés öniróniával, ám a nárcisztikus pózba egy kis keserűséget is vegyítve, önmagát neveti ki (Szürke fejsor rombuszokkal). Ő valóban a fotóból indult ki, és eddig jutott – személyiségének legyezőhártya-szerű megkettőződéséig, megháromszorozódásáig.
    Csáji Attila ragyogó fotógrafika triptichonja (Egységben az erő I–II. – 1970–72) – a mű leginkább a lírai vétetésű Vinczellér Imre-lapokkal rokon – szimbolikus véderő: a Magyar Nemzet újságlapjaival beborított kockák-hasábok, ha nincsen alattuk megfelelő alap, és nem őrzi őket senki, semmi, könnyen a tűz martalékává válhatnak. Boros István Áttört égboltján – tavirózsák az égen? – furcsa képződményű fényrózsák (sötétkékben kis zöldek) nyílnak, és Kovács-Gombos Gábor olaj-akril-farost táblaképe is föl tudott villantani valamit – főképp igen szép hátterével – a kozmosz szerteáradó, fotóizzású (?) sugárzásából. Kéri László horizontálisan elnyúló „fotója” valódi festmény. Hogy Szotyori László Melankóliája miként került ide – se fény, se fotó alapozás –, maga a rejtély. Varsányi Árpád kollázsa (Konzol) és Hévizi Éva Múltidő című tűzzománca egy benső dráma, illetve egy különös – homokóra – születés és elmúlás megtestesítője.
    Lonovics László attraktív, éles fénykitörései mellett ugyancsak helye van a szemérmes lélekmagyarázatoknak is. Illényi Tamara selyem-nagyítója (Angkor-Szatelit) átszűri magán a fényt, mintha világjobbító sugárzás volna a dolga. Krajcsovics Éva pasztell-könnyedségű álma – egy lefokozott térben miként fog átszellemülni a valóság – lélektükör (Balthus asztala). A Balthasar Kolossowskitól ideemelt tárgy – a francia festő asztala – az olaj-vásznon, jóllehet visszafogott színvilágban, igencsak jelképerejű: a szép törhetetlen bizonyítéka.
    A Festő Szakosztály huszonhét művésze, élve a – noha tematikájában megszorító – alkalommal, fölvette az eléje dobott kesztyűt. A fotót szemlélve, annak alakzatait kibontva-kiteljesítve, nem csupán egy különlegesen artisztikus vonulat szereplője lett, hanem önmagához-eszményeihez is közelebb ért. Soha rosszabb önvizsgálatot!

Szélről szélbe

Ozián Judit és Húber András kiállítása a KAS Galériában

    Különös, elvarázsolt táj Ozián Judit versvilága. Aki költeményeit, ezeket az ég párnájába szúrt – mindig függélyes – tűket olvassa, maga is a természet japáni csöndjébe bugyolált mező – virágzsongás és őszi avar – szerelmese lesz. Az egyszavas sorok, amelyeknek egy-egy vízszintesen kiugró nyúlványa az alapnak szolgáló (mindig fókuszba lévő) vertikálissal egy keresztet is formáz, egyidejűleg valami befelé nyelt sírást és – paradox – hallatlan életörömöt sugallnak.
    Mintha az ibolyakék nyár és az ősz csuprába zsugorodott ősz, valamint a holdsétáló természet, a maga ékes fűzuhatagával, ugyanannak az életfának volnának termékei. Karjukat lóbálják egy – úgy tetszik, időtlenné váló – pillanatig, aztán lehullnak a mélybe.
    Mert betelik rajtuk a varázslat, közbelép a rontás szelleme? Inkább azért, hogy méltósága legyen az elmúlásnak. Pontosabban, hogy élő és élettelen körforgássá váljék. Hogy egyetlen szürreális mozzanat – „hold / mögé / lépek / fölfejtem a / felhőszálakat / begyűjtöm a / fák / leveleit” (Pollenfésű) – megsejtesse velünk: annak a nyüzsgő, gyökerektől-bogaraktól mozgalmas, pázsittá sosem összeálló fűszálak tömegétől zsíros terrénumnak vagyunk a vendégei, amelyen testvérnek látszik a kecsedi hímzés és a korondi bokály, a nádazó víz fölött muzsikáló zenész (Egy hegedős muzsikál) és „a kivérző lázas seb” szolgálattól megfáradt tulajdonosa, Szent Margit.
    A való, pontosabban a csaknem révületté fokozódó álom-valóság a természet misztériumán keresztül szinte a szakralitásig nyújtózik: fényes terekre. Mégsem szikrázó kardokat, tükörvilágosságú, sebesfolyó-mosta kavicsokat, a napnál égetőbb fénypászmákat látunk, hanem többnyire érzelmes – ám érzelgőssé sosem váló – pasztell-lágyságú képeket, Ozián Judit ezekből építi fűszálkatedrálisait. Szemérmességét és csöndjeit, tekintve keleties boltozattal, de a szerelemre éhes, rózsa testével incselkedő nő (Hajnali szerető) érzékiségét, valamint a Félbehagyott múlt torokszorító élményét sem elhallgatva. Bár a Rejtvényház – Apában visszatérő refrénmorzsaként gyermekkiszámolóst (is) játszik, lehetetlen nem észrevenni eme lengő zsoltár mély tüzű fájdalmát.
    A Szélről szélbe című kötet legragyogóbb verse (Visitatio) mindezeket magában foglalja, ám mégis más: egy másik művész, egy másik nő életének önarcképszerű megélése és kivetítése. Vagy az is lehet, hogy kettős önarckép. Hiszen a motívumok alapján jól fölfedezhető főhős, a költőnek és festőművésznek is kiváló Kemenczky Judit életmozzanatai, az önállóságért – egy egyedi világ kialakításáért – vívott harca, szenvedésélménye átáramlik a portrérajzolóba is – egy lesz vele. Ez a különös szeretethimnusz mindennél jobban beszél Ozián Judit költeményeinek vox humánájáról.
    A verseskötet tipográfiája is gyönyörű – tervező: Bárd Johanna –, a szembenéző oldalak a Húber András-grafikák, különös élményrajzok artisztikus elhelyezésével és leleményes, konstruktív „megcsonkításával” művészileg is hiteles lapok. Így válhattak – a tűvers-tornyokat erősítve, de önmagukban is megállóan – esztétikummal bíró, nyomdaipari-grafikai művekké. Aki figyelmesebben megnézi a Vágyakozás a magányra című verssel szembeni grafikát – A hegyen estefelé (2003) című színes, ám plasztikus ceruzarajz erotikus hegyvonulatát, vagyis a barna-vörös test háló-ereiben megbúvó érzékiséget –, az meggyőződhetik a lírai érzéstömbök hatékonyságáról.
    Ebben az esetben éppen arról van szó, hogy amit a Várakozás a magányra csak szemérmesen érint vagy többnyire – attól nő sejtelme – elhallgat, azt a párjául választott grafika „szobrászi” megdolgozással (papír, ragasztás) szinte rétegenként tudtunkra adja. A könyv tipográfiáját nézvén az Alvó Kleopátrának (2003), ennek az átlós szerkezetű, absztrakt grafikának ugyancsak több funkciója van: a Visitatio című ciklus előlapján éppúgy szerepel, mint a Szent Margit című vers oldalnál nagyobb oldalpárjaként. Ezért a játékokért volt érdemes kiállítani a lapokra – összefüggő vers-rajz együttesekre – bontott Szélről szélbe című könyvet.
    Húber András grafikáinak, a rácsos szerkezetű, a növény rostjait testhálókká avató lírai érzésgócoknak, egy egészen belül is pontos szerkezetet avanzsáló zárványoknak mint önálló lapoknak legnagyobb értékük, hogy nem skiccek, elnagyolt „szobrász”-tanulmányok, hanem eredeti alkotások, A könyv lapjairól is, jóllehet nyomdai úton készített másolatként, sugároztak, és eredeti voltukban még inkább sugároznak. Nem szikrázó, hanem tompa, visszafogott, a barnát, vöröset, kéket, szürkét valaminő fátyol mögött láttató fényben. Egészen különös módon zárja magában a fa? – az idő – évgyűrűit az Erdő széle (2000) melankolikus sárgája, barnája. Az organikus lét mint réteg, mint forma eme grafikán igencsak érzékelhetővé válik. De az Északfény (2003) szerkezeti áttűnései, asszociatív formái ugyancsak egyedi érzelemtérképet rajzolnak.
    A KAS Galéria kiállítása – eme kicsi térben olyannyira hiteles a látvány – csupán a falon lévő nyomdai és egyedi grafikai lapokkal is teljes volna. Hiszen Húber András mesteri fokon műveli a rajzot; egy-egy lapja külön tanulmányt érdemelne. De a Középeurópa Fényműhely alapítója, vezetője nem lenne – mint ahogyan az – szellemes térberendező, ha fás szobrait otthon hagyta volna. Szerencsére belőlük is kitellett egy kamarakiállításra való. Akár a falra nézünk, akár a posztamensekre – de a térbe belógatott, kecses, szivar alakú Égi hajóra (1999) is figyelmezhetünk –, ugyanaz az élmény tart fogva bennünket: a humorral kezelt, gyakran a groteszkig feszített fa-gyökér-vessző (vagy a belőlük fonott használati tárgy: kézi poroló) szoborrá váló organikus léte. Textil, papír, műanyag, kóc, háncs, faág, vessző stb. eme műtárgyak anyaga, és a szobrászművész csak annyira nyúl bele a természetes – a természet által tökélyre fejlesztett – formákba (például egy-egy faág hajlatát megbontva vagy éppen egy másikkal kiegészítve), amennyire a megálmodott forma megköveteli. Az Ariadném (2001) szarkasztikus bája valamennyire – legalábbis a címadással – a mitológiából töltekezik, de a jobbára fűzfavesszőből és textilből alakított Boldog utókornak (2002) is megvan a hagyományból merítkező, boldog mosolya. A szállongó, áttetsző testek az Ikarosz-sorsot éppúgy magukban hordják, ahogy a Hét láb föld rusztikus téglatömb-állatfigurája, elképesztően hosszú faszarvával, egy modern, ipari formákat is magába vegyítő bestiárium vaskosságát, nehéz légzését. Akitől mindez idegen, annak ott van a Báb világ figuráinak vonzó kecsessége.

Szakolczay Lajos