Ébert Tibor
Nox et solitudo
Mikor magadba csukódol, s eltűnik a világ fontossága, és te vagy egészen, te maradtál csak, senki és semmi más, te, csakis te, egyedül. Magad magaddal maradva, hiába körülötted, veled, benned a lét képletei, jó és rossz, ellenség, barát, hiába a múlt, ítélet, üzenet, kinyilatkozás rendszered jelenségeivel, kaleidoszkópszerű léted a pillanat fellobbanásaiban, hiába szeretet, gyűlölet, akkor jelenvalóságod elveszti lényegét, elereszt, el kell eresztenie, még akkor is, ha görcsösen kapaszkodnál belé, fellázadva, lázadozva embertelen erőfeszítéssel, túl kínokon, túl dimenziókon, kioldódik belőled mindenki és minden, idő és időtlenség, maradsz te egyes-egyedül, egyszeri, kizárólagos, visszafordíthatatlan állapotban, magaddal… csak, csupán magaddal végérvényesen, a test és lélek meztelen őszinteségében, a legnagyobb titok mezsgyéjén, titkok tárulkozásán… legeslegnagyobb mélységek mélysége, a legeslegnagyobb magasságok magassága, fontosságok legfontosabbika, amit hordoztál, ami voltál, ami lettél metamorfózisodban és ami megszűnik veled… magasságok, mélységek, magányosságok, magányosságod megtervezhetetlen bizonyossága, hatalmas, a mindent eldöntő, beborító, legnagyobb magány…
Rapszódia a bablevesről
(avagy a bablevesek örökkévalósága)
Óh, azok a bablevesek, bableves-szimfóniák, bablevesfőzelék, babfőzelékleves, a hét minden napján, olykoron felváltva a sárgaborsó betonfőzelékkel (a kivétel erősíti a szabályt); bablevesek, bablevesek, óh, az a bablevesszentély, bablevesoázis a Zeneakadémia alagsorában.
A sárgásbarna, barnássárga sűrű léféleség: a csuszpajz.
Babreménység, bableveselixír. A létezés. Bablevesek íze, illata, melegsége… Benne, általa simulnak ki a megnyomorított, roggyant mosolyok, összekuszálódott ráncok arcunk felületén, benne, általa képződik minden, mi emberi vonatkozású, válik ismét érdemessé, lényeggé: szó, beszéd, gondolat, tehetség, tudás, szorgalom, kinyilatkozás, vallomás, általa szólalhat meg Bach, Beethoven, Mozart; véges, végtelen, benne van minden mozdulatban, fogalomban, hangok milliárdjaiban, átitatja tudatunk, halad „belek alagútján”, sejtjeikbe szívódik, fantáziasólyom metamorfózisában. Könyörgéseink, credóink bablevesei, gloriózus bablevesek, bableveslét mindenhatósága, halhatatlansága, bablevesfluidum, bablevesértelem, bablevesek megdicsőülése.
1945-46 tele (és előtte is, utána is, sokáig).
Bableves-várakozások – beteljesüléssel, tesvériesüléssel – bablevesjelen és bablevesjövőnk…
Ott ültünk nagy varázslatában, mint valami titkos szekta tagjai, mint szentégimádók, tűzimádók, mint szerelmesek, mint földi s túlvilági lények, halandók… mint ki vár és fél, hogy elrabolják tőle azt, ami az övé, az övé, elidegeníthetetlen jussa. Mert éhesek voltunk, fázósan, nyomorultan, éhesek mindig…
S Ő, a bableves: héliosz. S mi: körülötte kerengő bolygók, holdak. S nem messze, már-már bennünk is: a hideg űr. A megsemmisülés. Belekapaszkodtunk melegébe, azt fogtuk görcsösen, mi bolond, árva, szegény bableves-koldusok. Hogy koldul az ember, ha éhes, ha fázik, ha menti magát létre, létezésre. Bableves-fortisszimók, bablevespianók, bableveszsolozsmák, bableveszsoltárok, bablevesfőzelék-imák.
Nem gondoltunk mi akkor más ételekre, bécsi szeletekre, bifsztekekre, halakra, vadakra, zaftos húsokra… eszelősen vártuk és ettük a bablevest, a hígat, a sűrűbbet, a mindig hús nélkülit, a mindig nélkülit, ettük, habzsoltuk, kanalaztuk, kikanalaztuk mohón és lassan, nagyon lassan, hogy minél tovább tartson, utolsó csöppjéig… elbűvölten, csodálattal néztük és bámultuk, hogy fogy tányérunkról (és máséról is), rajongással, szeretettel, ragaszkodással simogattuk tekintetünkkel, mert a miénk volt, hogy a miénk maradhasson holnap és holnapután, meg azután, sokáig.
Bablevesek szegény, éhes, fázós gyülekezete. Tervekkel, elképzelésekkel, megváltások óhajával, igenis, meg akartuk váltani a világot…
Hatalmas, nem emlékszem már, hány literes lábasban hozták a lakomát, az egytányéros menüt – entreé nélkül, chef d’oeuvre nélkül –, de lakoma volt egy szelet kenyérrel, ennyi a porció. Az asztalnál a Gyurik gyülekezete, így neveztük magunkat – valamelyikünk kitalálta –, két, három, négy Gyuri, mert Gyuri altisztet is magunkhoz soroltuk, hisz felesége főzte a levest, főzeléket, ő ízesítette, színezte mélybarna és vörhenyes Tizián-színekkel. Ha sápadtabbra sikerült, elneveztük Tintorettónak, ez is valamelyikünk ötlete volt, szegény Tintoretto! Ligeti Gyuri, Kurtág Gyuri, Melis Gyuri, no meg az Altiszt Gyuri, és volt még néhány György, a Cziffra. Akkor még nem tudta egyikünk sem, milyen tehetség, zseni… csak azt, hogy nagyon éhes és hogy mindnyájunkat táplálja, melegíti, menekíti a babfőzelék, a csuszpájz.
Olykor jutott repetára. Ünnepi pillanatok. Egyszer azt mondta Ligeti, ha lesz repeta, menten megír ott egy fúgát. Meg is írta. Négyszólamú fúgát. És Temesvárról mesélt. (Én Pozsonyról.) Kurtág rendszerint nyitott fehér ingben ült az asztalnál és nem szólt semmit, tankolta fegyelmezetten a főzeléket és kisfiúsan mosolygott. Melis Gyurival (Jurajjal) tótul, szlovákul povedáltunk, azt mondogatta hovnaký človek, vagyis szarember, de hogy ki és miért, rejtély maradt. Melles Karcsi (a naturburs, dirigensjelölt-pótlék, Klemperer-rajongó lyukas cipőben járt, olykor lábbeli nélküli kalucsniban) Gyurinak vallotta magát Solti György és Széli György miatt, idegesen dobolt ujjaival bablevestányérja mellett, valami szimfónia, a Beethoven VII. 6/8-as ritmusát. És néha flatuláltunk. Nagy, hatalmas, közepes bablevesflatuszokkal. Micsoda bablevesharsonák-pozaunok! Csuszpajzbombardonok!
És lejöttek a mestereink, tanáraink a bablevesszagra, illatára, üres gyomorral, éhesen bablevesekre, Országh Tivadar, Zathureczky Ede, Harmath Arthur, Nagy Olivér, Kókai Rezső, Szabolcsi Bence, Molnár Antal, Kodály…
Óh, azok a bablevesek, bableves-szimfóniák, bablevesfőzelék, babfőzelékleves… Bablevesnemzedék. Bablevesmenedék, tusculánum…
És azt hiszem, Gyuri altiszt felesége most is – 58 év elteltével – főzi, főzi, főznie kell a babfőzeléket, leveseket az örökkévalóságnak. Nem hagyhatja abba. És mi mindnyájan, kilépve az időből, levonulunk immár jóllakottan egy-egy élet teljességével, befejezett befejezetlenségével, ősáldozattal – élők és holtak –, időtlenül az egykori lukulluszi lét alagsorába, és fénylő tányérunkkal leülünk egymás mellé, szótlanul…