Vasi Ferenc Zoltán

Lisztláng

A szakrális fényben rózsák nyiladoznak, fiam,
és a szerelem arcán odahegesztett a bánat;
el nem lehelt csókjaim fémszobrok
a múlt tanult roncstelepén.
Utazzál Te is vasutakon,
bár szigszalagozott mobiltelefonokon
felhívhatatlannak tűnhet az Éden,
egymáson hevernek a szavak,
és túlharsognák az ujjbegyem,
mikor anyám csecséhez értem.
Most még takaró terít Rád országot,
és szüléd gondos lépte is Feléd vezet,
ha sírsz –
az éjszaka tehervonatán utazik a Hold.
Háborús szerelvény ez,
utolsó kocsijai talán a holtaké.

Növekedj csak a boldogság felé,
s ha ceruzáddal rámutatsz majd az égre,
az a pont vezérlő csillagod lészen.
Talán már elrejtem szemem,
s vadócmeggyet szemelgetek
egy túlvilágnak hítt kertben.

Most még Tőled indulok, költő-szárnyú est-sólyom
a szomszédos városba le?/fel?
hogy Hozzád érkezzem vissza tiszta fejjel,
de tudd ezer veszélyem/esélyem,
az úton csapdavasak haraphatnak,
s kígyósziszegések értem;
félelem béklyóz,
s Isten hófehér bokra a tél.

Mit látsz, mondd, Fiam, anyád szemében? –
a tengert? – a lisztszitált rétet?
– egy magányos örökmécsest? –
vagy újra a rózsasövényt a kerítésen?
Hiszünk, s mint parázsfüstöt őrizünk is,
titkos szelencénk,
a pokolnál is erősebben
álmunk-gödöréjben.

                    Menetjegy
                    (2. osztály, 2002. iksz iksz
                    Kalauz: 4826
                    74 Ft)

A holtak könnye könnyebb
holtjainknak,
s úgy ver vasra az ima,
ha élők szíve lepkebáb;
tánchatárban táncba vágy’.