Noth Zsuzsánna

A falu Basája

    Amikor tudomására jutott Pálmainak, hogy fia született, és a feleségével történt megegyezés alapján a János nevet kapta, majd szétvetette a büszkeség. Addig ácsorgott a dupla garázsból kialakított asztalosműhelyének az ajtófélfájához támaszkodva, míg rá nem köszönt egy ismerős, akit erőnek erejével berángathatott, hogy koccintson vele az újszülött egészségére. Kikapott a satupad alól egy demizson kissé karcos házi bort, és a tiltakozást a füle mellett eleresztve leemelt a polcról két vaskos mustárospoharat, mert ugye csak nem sérti meg őt a szomszéd egy ilyen örömteli hír hallatán.
    Mivel boldog-boldogtalant beinvitált, ki sem józanodott a vasárnapi látogatás idejéig, de még az is elképzelhető, hogy meg sem mosdott, mert sűrű, őszesfekete borosta fedte kigömbölyödött pofázmányát, amikor a munkásruháját szövetnadrágra és kívül hordható sportingre átváltotta, szuszogva betuszkolta magát a viharvert Skodájába, és a kapanyél vékony anyósával egyetemben bezötyögött a városi kórházba. Útközben sem tudott felhagyni a hencegéssel, így Janika, meg úgy Janika, sötétkék mélykocsit vesz neki, mire kijönnek a kórházból, tizennyolcadik születésnapjára az akkor legmodernebb autót kapja, a huszonötödikre pedig egy rendes kőházat, amiben nekikezdhet a családalapításnak. A mellette kucorgó öregasszony meg csak nyelte a megrendültség könnyeit, szóhoz nem is juthatott, egyedül szipogása árulta el jelenlétét.
    Hadováit egészen addig, míg az apróságok tisztába tevésével foglalatoskodó nővér az orra elé nem csúsztatta egyetlen szál hátulkötős ingecskében Janikát.
    – Nézze, Mama, a kis tököst! – szaladt ki a száján, de amint a nyeszlett újszülött fölé hajolt és farkasszemet nézett féltenyérnyi vörös heréjével és egykedvűen ágaskodó, ívben pisilő kukacával, összerándult és kissé meggörnyedt, mintha tökön rúgták volna. Hasító fájdalmat nem érzett, csak az elémelyedést, és onnantól kezdve, maga sem tudta, miért, de a gyűlölet vérhullámai borították be az agyát, amint a hőn vágyott Janikája a szeme elé került. Hiába szégyellte ezt az elhallgatott, felemás érzést, amikor fölment a műhelyből a lakásba, úgy érezte magát, mint egy kiherélt basa, akit a ledér háremhölgyek körbetáncolnak, cirógatnak, dédelgetnek, és ő bizton tudja, hogy egyiket sem lesz képes beledöngölni az alomba.
    Egyedül akkor ülepedett le benne kényszeres dühe, amikor második felesége egy gömbölyded lánybabával is megörvendeztette. Persze látszatra minden úgy gördült tovább a maga járatában, mint annak előtte, a falu sokat emlegetett Basája hajdani vehemenciájával, bivalybőszen vetette magát a feleségére, akkorákat horkantva a fülébe, hogy majd belerepedt a dobhártyája. Aztán néhány túljátszott lökés után kiszállt hímtagjából a lélek. De ez azért nem keltett feltűnést a hitvesi csatamező helyszínén, mert mindkét feleségét ártatlanul ragadta el egyazon szülői házból. Először az idősebbet hódította meg, s miután az fonnyadásnak ereszkedett egy leánygyermek megszülését követően, nem bírt parancsolni férfiúi ösztönének, addig-addig legyeskedett a húga kurta szoknyája körül, míg sikerült őt is két vállra fektetnie. Ekkor tört ki az egész falut megrengető botrány, mely évekig eltartó civakodásba fulladt. Időnként égre-földre megesküdött a feleségének, hogy soha többet feléje sem néz a húgának, Veronkának, aztán néhány hét múlva Veronkának tett könnyáztatta szemekkel eskütételt, hogy felbontja a házasságát Máriával, és feleségül veszi. Igen ám, csakhogy a nővérnek nem fűlt a foga rá, hogy átadja a családi házban a terepet Veronkának, és mint valami félredobott vászoncseléd, a kislányával visszakullogjon az anyjához, újra a családi közösben robotolni. Ezért tartott évekig a huzavona, amelyből végül is nyertesként került ki Pálmai, a falu rettenthetetlen bikája, oly módon, hogy eladta saját kezűleg épített családi házát, annak az értékének a feléből hozzátoldott a lányos házhoz egy szoba-konyhát, ahová látszatra önálló asszonyként visszaköltözött első felesége a kislánnyal, és a maradék pénzből beszállt egy társasépítkezésbe.
    Mint utóbb kiderült, lobbanékony természete miatt elég szerencsétlen választás volt ez a közösködés számára, de ugyanúgy a ház többi lakójának is, mivel úrhatnám habitusa nem tudott szemet hunyni afölött, hogy a szomszédok másképp rendezték be az életüket.
    A házat kisgyerekes családok lakták – ahhoz a generációhoz tartoztak, akik leszerződtek az államnak két gyerekkel, hogy lakásépítési támogatáshoz jussanak –, mint egy hangyabolyban, egész nap lótottak-futottak; bölcsibe, oviba, munkahelyre, orvoshoz, boltba, és mielőtt beugrottak a szőnyegekkel beborított, parkettás lakásukba, lerúgták magukról a sárga szűzagyagba merítkezett cipőjüket. De nemcsak a kocsiút megépítése váratott magára, a víz és a csatorna se volt még bevezetve. Egy nyomós kúthoz jártak a ház elé, és emésztőbe hordták le a mocskos vizet. Egy szó, mint száz, egész nap a lépcsőházban siseregtek, és Pálmai szerint nem takarították el maguk után a mocskukat. Ezt azért tudta ilyen jól szemmel tartani, mert a nap legalább húsz órájában lőtávon belül tartózkodott. Szükség is volt erre, legalábbis szerinte, hogy három bitang kölykét megzabolázhassa, annak ellenére, hogy a megnevelhetetlen gyerekeire a szomszédoknak egyetlen hang panaszuk se volt.
    No, nem Veronka szült neki egy harmadikat, hanem első házasságából mentette át – így híresztelte – nagyobbacska lányát.
    Úgy tűnt, hogy a Pálmai névre is hallgató Basának nem volt elegendő négytagú családjának a kordában tartása, amint megmelegedett a házban, megkezdte a szomszédok megregulázását is. Egy tavaszi vasárnap délutánján a lakásával szemközti szomszédoknak a vendégeit is meg leckéztette. Mert mit képzelnek ezek a jöttmentek, a lépcsőház nem kupleráj, hogy lépni se lehessen az agyagkalucsnis, csámpás cipőiktől, hogy csak araszolgatva jusson el az ajtajához, harsogta, miközben berobbant az előszobába, s egy félembernyi fekete műanyag zsákkal tért vissza, amibe a harmadik emelettől egészen a földszintig lapátkezével válogatás nélkül belehajigálta az összes kint hagyott cipőt. Lerohant az egy utcával lejjebbi zöld konténerhez, oda lódította be az egész gyűjteményt, nehogy nyomára akadjanak, ha keresni kezdik a lábbelijüket.
    Ebből aztán akkora botrány kerekedett, hogy napokig zengett a ház. Már hogyne, hiszen a vele szemközti lakásban élő Jucikáéknál nyugatnémet vendégek üdültek, és kártérítésért replikáztak vendéglátójuk segedelmével a kézi munkával előállított, igen finom kivitelezésű, tisztabőr cipőikért. S még csak nem is sejtették, hogy ez a lépésük olaj volt a tűzre, mert Pálmai nem tűrhette, hogy körötte ne úgy táncoljanak, ahogy ő fütyül. Se szó, se beszéd, fölcsapta Juciék bejárati ajtaján a levél-bedobónyílás fémfülét, a résen benyomta a porszívója hátsó felébe csatlakoztatott csövét, és vastagon befújta az előszobájukat a saját többhetes piszkával.
    Alaposan mellélő, aki az elmondottak alapján arra a következtetésre jut, hogy Pálmai tetteit valami visszafojthatatlan düh vezérli, mert minden egyes lépését alaposan átgondolja, a legapróbb részletekig kiterveli az asztalosműhelye félig lámpa-, félig napfényes magányában. Aztán addig-addig hergeli magát, s ha szükségeltetik, még néhány kupica kisüstit is loccsant indulata izzó parazsára, míg mint egy tűzokádó sárkány, löki be öklével a lépcsőházba nyíló ajtót, és indul a dolgára.
    Nagyobbik lánya már serdülőéveit tapodta, ami abból állt, hogy kora ellenére még a barátnőivel se mehetett el a délutáni mozielőadásra, mivel a kicsiket pesztrálta. A gilisztavékony Janikát elegendő volt reggel betessékelnie az iskolába, a dús fekete hajú, gömbölyded Böbike, aki csípőficammal vergődte magát a napvilágra, lényegesen több gondoskodást igényelt. Először is élete első évét bőrkengyelbe zabolázott lábakkal bömbölte végig, hiába tutujgatta és hurcolta a lakásban mindig oda, ahol éppen egyéb feladatait végezte. Aztán amint lekerült róla a kengyel, azonmód talpra állt és mint egy dömper, dübörgött, tört és zúzott, amerre csak járt. A nővére alig győzte kordában tartani, pedig Janikával is át kellett volna ismételnie az iskolában tanultakat.
    A kisfiú viaszfehér ábrázattal, besurranó tolvajként osont minden áldott délutánon a lépcsőház fala tövében, sötétkék hátizsákja súlyától majdhogynem a színes kőzúzalékból préselt járólapokat kopogtatva a pengeéles karvalyorrával. Hazatértét nővérén kívül nemigen látta senki, mégis hamarosan megtelt az egész ház vinnyogó jajgatásával. Mivel nem volt képes közepesnél jobb jeggyel megörvendeztetni a szüleit, minden áldott nap így köszönt rá sziszegve az apja: – Hadd látom, mit hozott a fiatalúr? Üzenőfüzet? Ellenőrző? Ide tessék elém csúsztatni az asztalra! – és mint aki előre értesült az aznapi fejleményekről, már oldotta is kifelé pohos hasán a kétujjnyi széles, fekete bőrszíját, acélszilárd ábrázattal.
    Hiába esdekelt a fiú szűkölve, visított verés közben patkányként, a szíj sistergő csattogásait egyetlen esetben sem állíthatta le. Apja megragadta mindkét maga előtt védekezésként kalimpáló kezét, és kehes hátát, ványadt ülepét, pálcikavékony lábszárait végigcsapkodta. Kivételt azok a napok képeztek, amikor nem vitt haza jegyet.
    A nagylány szinte észrevétlen cseperedett nővé Janika iskolásévei alatt. Hallgatag és szolgálatkész adottságai miatt az anya is megúszta néhány pofonnal élete végéig. Az egyetlen nyertes a csípőficamos Böbike volt, rá hosszadalmasan elhúzódó testi fogyatékossága miatt nem mert az apja kezet emelni. Meg mire ő csintalankodva cseperedni kezdett, a disznóságokat kiegyenlíteni igyekvő élet kitördelte apja méregfogait. Már hogyne, hiszen veszett bikahajlama is lankadásnak indult a demizsonszám benyakalt testes vörösborok jóvoltából. Igaz, vedelt Pálmai lankadatlanul csúfos ágybéli lebőgéseit követően is, de legalább a sótalan nejét nem nyöszörgette durva markolászások közepette a hátralévő években szinte teljesen hasztalan. Ez utóbbi két szót azért toldhattam hozzá teljes nyugalommal, mert Veronka ugyanolyan érzéketlennek látszó közömbösséggel fogadta Pálmai nekigyürkőzéseit, mint az elsőként a férfi hordósúlya alá sajtolódott nővére, akit oly régen hazahajtott a szülőanyjához, hogy a falu népe már nem is locsogott róla. Pedig mennyit köszörülték rajtuk hajdan a nyelvüket és puhatolóztak feleslegesen a lányos háznál, ahonnan Pálmai egymás után elragadta a nővéreket, hogy vajh miféle sátáni erők birtokában lehet az a bivalybősz férfi, hogy vasakaratát három felnőtt nőn keresztül tudja húzni? Hiába leskelődtek évekig utánuk, senki sem kapott a kérdéseire választ, még arra se, hogy miképpen sikerült a nagyobbik lánya által mostohaanyává avanzsálnia második feleségét, azaz a lányka nagynénjét?
    A haddelhaddokat ha nehezen is, de átvészelte a felnőtté nyurgult Janika. Pálmait meg olyan kemény fából faragták, hogy tűzön-vízen át állta a szavát. Janika tizennyolc gyertyától sziporkázó gyümölcszselés tortája mellé egyetlen kukkszó nélkül, büszkeségtől dagadozó mellel odacsapta az ígért autó slusszkulcsát. Nem is akármilyenét, mindjárt egy nagy fekete Hondáét. S az ily módon történt nagykorúsítása olyan bátorságot kölcsönzött az eladdig sunyítva, főleg az anyjától kunyerálgató Janikának, hogy a szombati házibuliba már el sem kéredzkedett. Zsebre vágta frissen szerzett jogosítványát, és megindult hegyen-völgyön át.
    Nemcsak a keze remegett izgalmában, hanem a térde is, és a gyomrát mintha vasmarok sajtolná egyre kisebbre. Szíve a torkában dobrokolt, mégse kormányozta vissza hollófekete ménjét, inkább óvatosan araszolt a hegyek oldalába kanyarított tölgyfaszegélyezett szerpentinen.
    Hogy ne emelgesse a poharat, olyanra még nem volt precedens, és meg sem fordult a fejében, hogy friss kocsitulajdonosként változtatnia kéne ezen a családi szokáson. Majd pont ő, amikor az apja is örökösen szeszgőzfürdőben terpeszkedve vezet, akinél még az is előfordulhatna, hogy váratlanul kifogy a tankja és tudomására se jut, mert észrevétlenül átvált a Mercedese szeszgőzmeghajtásúra.
    A házibuli több jeles alkalom összeverbuválásából jött létre. Adódott, hogy Pityu szülei kerek tíz napra elrepültek Mallorcára, egy másik haverjuk, Laci szerencsésen átbucskázott az érettségi vizsgákon, no meg Janika születésnapját is meg kellett ülni.
    A legjobb indulattal azt mondhatnánk, hogy nehezen rázódott össze a társaság, de ha több időt szentelünk az éjszaka eseményeinek végigkísérésére, akkor fény derül arra, hogy kisebb-nagyobb csoportokban külön buliztak. Mivel fiúk szervezték, kizárólag piáról gondoskodtak, és abban is csak mennyiségre, nem a minőségre és Összhangra törekedtek. Két rekesz világos sör, egy üveg vodka és a lányokra is gondolva néhány pocsék vermut várt sorára a konyhafal árnyékában. Akik délután érkeztek, estére úgy mardosta a szesz a gyomrukat, hogy kitelepedtek a konyhaasztalhoz vacsorát várni. Mindhiába, s ezt be is látták hamarosan, mert belekezdtek a frizsiderben és a spájzban való motozásba. Kisvártatva győzedelmes harsánysággal ültek körül két szál mumifikálódott házikolbászt, egy tenyérnyi füstölt szalonnát, egy üveg csemegeuborkát, egy teljes széltében és hosszában berepedezett száraz házikenyeret meg egy negyed penészes héjú ementálit. A lányok kiskésekkel ügyeskedtek össze egy lapostányérnyi finomfalatot, azaz csak ügyeskedtek volna, ha a falánk suhancok nem csapnak le már néhány összegyűlt darabkára, akár jártukban-keltükben is. A sörösüvegek valahogy mindig kéznél voltak. A kerek fejű, melankolikus Feri gyerek pedig ezalatt betekergőzött a nála legalább tíz évvel idősebb kétgyerekes barátnőjével egy koszló csergébe a nagyszoba egyik sarkában elnyúló díványon, hogy ténykedtek-e valamit vagy csak a finnyás asszony által hozott whiskyjüket szopogatták, azt merő diszkrécióból nem követte szemmel senki.
    Táncra sem került sor, hiába dübörgött a metál rendületlenül, főleg azért, mert a lapajok többsége egyedül érkezett. Az a néhány lány, aki vacsorát próbált varázsolni a konyhaasztalra, kellően becsiccsentve ott ragadj szinte egész éjszakára söröskupakokkal gombfocizni. Vihogva pöckölgettek ketten a jobb kapu, hárman pedig a bal kapu irányába. Lenézően legyintgettek a fiúk a hátuk mögött, pancserok ezek a csajok, se védők, se kapusok, csak vaktában lődöznek, fröcsögték a nevetéstől fuldokolva. Néhányan megpróbálták okítani őket, no persze minden eredmény nélkül. Így ennek és egyebek következtében teljesen feleslegesen jöttek, mert párban csak azok hagyták el a családi házat, akik úgy is érkeztek. Pedig Janikára is több figyelmet szenteltek, tán a robusztus kocsija miatt, de az is elképzelhető volt, legalábbis számára, hogy elkezdett emberesedni a satnya kamasz. Igaz, duzzadó muszklikkal még nem henceghetett, a szövege sem volt túl izgalmas, de mintha valami értelem kezdett volna sütni az utóbbi hetekben bogárbarna szeméből, nem csak a megvetés vértje mögé rejtekező sunyi képét hordozta körbe. Úgy vélte, ha tartalmas kapcsolatot nem is, de legalább valami zaftos kalandot kisikeríthet magának ezen az éjszakán egy kis ügyeskedéssel, De nem, mert az émelygésen és a terasz végigokádásán kívül más eredményt nem tudott felmutatni reggelig. Vagy mégis, mert ha jól látta, a mélabús Feri anyányi nője sokatmondó pillantásokat lövellt feléje csergemélyi rejtőzködéséből, bár az is elképzelhető, hogy ezek a perzselő tekintetek úgy általában az egész whisky meghajtású világnak szóltak. Mindenesetre annyi betyárbecsület szorult bele, hogy legjobb barátja nőjének a fejét, bármilyen részeg is, nem lenne képes elcsavarni. No hiszen! Szíjat hasítana az apja a hátából, annak ellenére, hogy nagykorúsította, ha tudomására jut, hogy egy családos nővel szűri össze a levet.
    Hajnalban, ahányan csak bírtak, beletuszakolódtak Janika kocsijába, és röhögve adták föl a rendelést, hogy kit hová fuvarozzon. Elsőnek a sötétbarna tüskefejű Feri szállt ki a hegyes orrú barátnőjével. Az egész bagázs fellélegzett és kényelmesebben elrendezkedett. Onnan már csak két községet kellett útba ejtenie, hogy megkezdhesse a hazafelé kanyargózást.
    „Hamu és gyémánt”, visítozta Cserháti Zsuzsa után szabadon a Jani mellett ülő Lacika, és a három hátuk mögött ülő srác, mintegy varázsütésre, ököllel, tenyérrel vad dobolásba kezdett. Végigkongatták a kocsi belsejének összes felületét. Porpászmákat prüszkölt az ülés szövete, döngött az ajtó kárpitja, mintha jégeső verné őket, koppantak az üvegen az ütések, és Gergő a bakancsos lábát is bevetette a kakofónia fokozására.
    – Ne má’! – csapkodott jobbjával a két első ülés közt hátrafelé Jani, miközben a baljával igyekezett korrigálni a hajtűkanyarokról örökösen letérni kívánó kocsit.
    – Muszáj! – vonította Laci. – nehogy elaludj nekünk.
    Másnap reggel egyikük sem kelt fel. Belebucskáztak százhússzal a jobb oldali, varjúhájpecsétes, sziklás szakadékba.