Cselényi László

Bohár András siratója

Halotti Beszédek
Montázs Kosztolányi-, Márai- és saját szövegekből

    „Látjátok feleim, egyszerre meghalt / és itthagyott minket magunkra. Megcsalt. / ...Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”
    Csapkod körülöttünk irgalmatlanul a bőszült Kaszás. Alig egy éve sirattuk el Zs. Nagy Lajost, elment Zalabai Zsiga és Németh Pista, s épp ma, amikor e sorokat írom, temetjük Török Elemért, s az egyetemes magyar irodalomban is micsoda rendet vágott az utóbbi években Orbán Ottótól Bella Pistáig. Csapkod körülöttünk vadul az Irgalmatlan Kaszás.
    „Barátaim meghalt egy ember / Nem több akár egy kapanyél / Pusztulása az országosban / Annyi sem mint egy bogár lába / Egy kattanás a szív motorja / Motor volt-é valóban vagy csak / Szélütött szíve csattogása / ... Országos volt a pusztulásban.”
    Nehezen szokik az ember az elmúláshoz, még ha hetven-nyolcvan éves tölgyet terít is le az Irgalmatlan, de mind között a legkegyetlenebb, ha fiainkat-lányainkat teríti a földre. A negyvenöt évesen leterített Bohár Andrást úgy siratom, mintha a saját fiamat siratnám. Hisz végeredményben mivel több egy vér szerinti apa-fiú viszony, mint egy szellemi? Márpedig Bohárról, aki egy olyan teljesítményre volt képes, mint A megírhatatlan költemény című hermeneutikai kísérletek, mást nem állíthatok, mint ezt.
    „Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / A múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már csak ő nem. / Többé soha / nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.”
    Ismeretlen fiatalemberként jelentkezett levélben úgy kb. egy évtizede. Nem sokat tudtam róla, írásait alig ismertem, azt meg el sem tudtam képzelni, hogyan bukkant rám, mi vezette éppen az én olvashatatlan-értelmezhetetlen szövegeim fölfejtésére. S ezt nem álszeméremből írom, elég jelzésem volt arra addig is, azóta is, mily kevesen vannak (ha vannak egyáltalán), akik vállalkozni mernének egy ilyen föladatra. Bohár András vállalkozott rá. Miért?
    „Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat. / A halottnak szakálla nő, a neved számadat. / Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”
    Olvasom újra A megírhatatlan költeményt. Nem először, immár harmadszor olvasom. Először még kéziratos változatait láttam, ahogy sorra küldözte azokat. Meglepett, hogy mennyit tud e szövegekről. Anélkül, hogy ismertük volna egymást. Anélkül, hogy érdekelte volna őt szerzőjüknek a sorsa. Hányszor hívtam, jöjjön Pozsonyba, ismerkedjünk, hisz egy monográfiához aligha nélkülözhető mindez. Neki más volt a véleménye. Ő azt mondta, hogy őt csak a szövegek érdeklik, a mögöttük rejlő hátország súlya nélkül. Igaza volt?
    „Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, / Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten. / Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad tajtékos ég / nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.”
    Igaza volt? Sokan állítják, olvasván a hermeneutikai kísérleteket, hogy nem volt igaza. Magam másodszor a kötet megjelenése után olvastam el András munkáját, s magam is több kifogásolnivalót találtam benne, mint első olvasáskor. S nemcsak az életrajzi háttér hiánya miatt, ez csak egyike volt a kérdőjeleknek. A legfőbb bajom az volt, hogy olvashatatlan-értelmezhetetlen szó-dzsungelemben korántsem könnyítette meg az eligazodást. Mikor említettem ezt neki érsekújvári könyvbemutatónkkor ezt válaszolta: „Ha szakácskönyvet írtál volna, könnyen érthető elemzést írtam volna én is. De így?” Igaza volt?
    „Mit is szóljunk mi mondható most / A gyász a szilvaízek gyásza / A szilvapálinka keserve / A szivós Tokaj menti borban / Az igazság csak annyi immár / Születni meghalni keresni / A társakat a végső percben / Barátaim volt nincs egy ember.”
    Most, hogy harmadszor olvasom a hermeneutikai kísérleteket, immár a váratlan halál mindent megvilágító éles fényében, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám. Döbbenten észlelem, mi mindent volt képes fölfejteni e nem könnyű szó-sivatagban (Lengyel Balázs nevezte a Krétakor kritikájában így: „Mint hajdan a sivatagi karavánutakat, ezt az ismeretlenen átvezető verset téveszthetetlen jelzőkarókkal kell végigcövekelni.”)
    Nos, Bohár Andris végigcövekelte.
    „Édes barátaim, olyan ez éppen / mint az az ember ottan a mesében… / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer / Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
    Nincs kegyetlenebb gyász, mintha a szülő gyászolja gyermekét. Én szellemi fiamat gyászolom ban, s ez legalább olyan irgalmatlan valami, mintha nemcsak szellemi fiam lett volna, hanem valóságos is. S föl nem bírom mérni, mi következhetett volna még ennyi cövekelés után nemcsak egész életművében, hanem még a csak rólam szóló szegmentumban is. Mert ha valaki, ő is teli bőrönddel távozott. S mindent magával vitt.
    „És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
    Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
    Ime, por és hamu vagyunk”.