Tőzsér Árpád

Szentivánéji álom

(Zuboly epilógusa)

Hajh, szemérmetlenül szeret a nap,
vágja földbe sok tüzes vesszejét,
tárulnak píneák rőt szirmai,
gyujtja a föld ölét az égi tűz.

A nap szeret, én nem szerethetek,
elém fal mered, s nemcsak képletes,
valós biz az, kőből, mészből való,
úgy hívják, hogy kor, öregség, idő!

Ó, hol vagy, szilaj szám, a nevetés?
Hol van rólad, ó, hol a buja kéj?
Hol van ifjuságom zöld lugasa,
lányok nyíló húsa, a klitorisz

piros bogyója, az égő bokor,
melyből nem kimered, hanem bele –
ujjam, hol vagy?, ó, horgas isten-ujj!
Vén szamárfőt tett rám Puck, a gonosz,

s hiába ugrál át Titánia,
s mutatja sejtelmes lábaközét,
bennem már nem gyujt tüzet Szent Iván!
Pedig micsoda csődör voltam én,

mi szép Pyram – bírtam Thisbém kecsét,
írás van róla s királyi pecsét.
De lehet, hogy mint Hermia csecsét
Lisander, nagyítom a nők becsét.

Új álmot kén írni, új darabot,
melyben én örök Pyramus vagyok,
s nem gúnyolnak ki a jury-tagok:
nem jó résbe teszek tagot, ragot.

Kiszáradt a tinta, holt a papír,
ligetében nincs nimfa, nincs szatír,
testem ír már darabot, s búsat ír:
Hol van mohó ajkam, s róla a pír?

Elhagytak végleg az ifjú kecsek,
sárga fogaim közt i-á recseg,
könnyes-vén szemem lepik a legyek –
Egy kis bükkönyt még, urak, s már megyek!