Szkíta övveret, i. e. IV–III. sz. (Leningrád, Ermitázs)
„Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el, / Utolsó csókod oly hideg vala, / S gond vagy harag van most is arcodon...” – Éva, az első asszony szólal meg így Az embertragédiája végén. Álomból ébred ő is, akárcsak Ádám. De vajon ugyanabból az álomból-e, amelynek Lucifer volt a dramaturgja? Hiszen úgy szólal meg, mintha semmire sem emlékezne. A történelmi színek mintha érintetlenül hagyták volna.
Az Édenkertben ő volt pedig az Ősbűn. Almát a tiltott fáról ő szakított. Ő volt a „kegyetlen” alkotója ellen lázadó, minden titkokat tudni vágyó női hübrisz, a Kíváncsiság. Nem hőkölt vissza Lucifer ajánlatától, mint férfitársa, nem félte az Úr haragját. Ő volt az „első bölcselő”, az isteni tervbe vetett Ősbizalom: „Miért büntetne? – Hisz ha az utat / Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja, / Egyúttal olyanná is alkotott, / Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon. / Vagy mért állított mély örvény fölé, / Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. / Ha még a bűn szintén tervében áll, / Mint a vihar verőfényes napok közt, / Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong, / Mint azt, mivel éltetve melegít?” Ádám előbb, megízlelvén az almát, e női túlerőnek enged, s csak aztán hallja meg Lucifert, és szánja el magát a nagy kalandra – immár valóban férfimód: „Jövőmbe vetni egy tekintetet / Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek”.
Küzdelem? Szenvedés? – a női fül ezekre a szavakra a jelek szerint süket. A jós-álom, a „bűbáj”, mit Lucifer bocsát reájuk, Éva szemében (Madáchtól micsoda pimasz nyelvi ötlet!) egészen mást jelent: „Hadd lássam én is, e sok újulásban / Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam?”– És Lucifer, a pedáns dramaturg, a történelmi színek sodrában e hiú női kérdésről sosem feledkezik el. S válasza rendre pozitív: a női nemnek e tekintetben nincs mitől tartania. Éva vonzereje töretlen, az idő nem fog rajta, s hiába vált szerepet, kosztümöt, Ádám őt látja minden „újulásban”. Ámbár szerelme azért korántsem lángol érte mindig ugyanúgy. Csalódik benne többször, és két esetben undorral mintha végképp el is fordulna tőle. A párizsi színben a néplázadás felgerjedt „asszonytigrisétől” borzad el, ki szenvedéllyel férfit öl, s „egy éjet” csak a „nagy férfiúval”, Ádám-Dantonával – jutalmul véres tettéért csak ennyit – nem kér, de harciasan követel. S az ébredés előtti utolsó jelenetben Ádámot ugyancsak a női erőszak rettenti vissza a felkínált szextől. – Vagy mégsem? Az eszkimó Éva állati vonzereje legyűrte volna benne az undort? Madách szövege ugyancsak kétértelmű: az aktus elhagyását, avagy realizálását mintha a színpadi rendező ízlésére, vérmérsékletére bízná:
AZ ESZKIMÓ (gunyhójába lépve)
Nőm! Vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(ÉVA ÁDÁM nyakába borul, s a gunyhójába vonja.) ÉVA Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.
ÁDÁM (bontakozva) Segítség! Lucifer! El innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. –
Vajon az álmából ébredő Éva erre az utolsó elválásra, az Eszkimó-szín fagyos leheletére, s a „gunyhóban” mégiscsak elhált éjszakára emlékezne vissza, amikor Ádámon elhidegülését számon kéri? Dramaturgiailag talán korrekt, ha így olvassuk, ám Éva szövege költői értelemben valami jóval mélyebb belátást sugall: „Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el, / Utolsó csókod oly hideg vala, / S gond vagy harag van most is arcodon…”
Éva az én olvasatomban nem ugyanazt az álmot látta. Nem a történelmi színeket. Nem is önmagát, romolhatatlan bájának szappanoperáját. Emlékezete egyetlen képet őriz: Ádám alakját, arcvonásait.
Éva álma az Új Ádám fogantatásának titkos története. És az anyává érés titkos története, amelyről az irodalomban alig van híradás. Apuleus regényében a Psychéről szóló elbeszélés ezért becses: a „földi Vénusz” női beavatás története ez, melynek az Erósszal való misztikus nász a fordulópontja, s melyet a kíváncsiságáért kiérdemelt büntetés, Psyché száműzetése követ: a teherbe esésétől a gyermekszülésig végigjárt stációk, amelyek anyává, asszonnyá teszik, s elnyerve Zeusz kegyét végül beiktatják őt az égi és földi hierarchiába.
Terhesség. – Miért is használom itt ezt a durva, közönséges kifejezést?
Platón Lakomájában van egy szövegrész, ahol Szókratész azt állítja: a terhesség megelőzi a megtermékenyülést. A filozófus itt már nem a maga nevében érvel; Diotimát, a papnőt idézi mint hiteles kútfőt, vele mondatja ki a férfiak vitáját eldöntő utolsó szót Erósz természetéről:
„Ha a terhes lény a szépség közelébe jut, felvidul, elömlik benne az öröm, megtermékenyül és szül; ha azonban a rúthoz közeledik, elkomorul, búsan begubózik, elfordul, összehúzódik, s nem tud szülni, hanem kínlódva hordja tovább terhét. Innen az a mélységes megrendülés, amit a terhes s már vajúdó lény a szépség közelében érez: mert nagy fájdalomtól szabadulhat meg általa. Mert Erósz nem a szép szerelme – mondta –, ahogy te gondolod, Szókratész.
– Hát akkor mi?
– A szépségben való nemzés és szülés vágya.”
De vajon Madách Évája esetében mit értsünk a terhességét követő megtermékenyülésen, foganáson? – Úgy képzelem, álmában Éva ugyancsak aktív: a férfi szenvedéstörténetét, történelmi báb-állapotait szemléli, s viszi át azonmód mint szellemi léttapasztalatot a psziché szűrőjén át az élő (biológiai) anyagba. Divatos műszóval élve „bekódolja” a születendőbe, hogy mi lesz a dolga. Ágyútölteléket, sorozat-embert lehet gyártani másképp, lombikban akár, vagy klónozással. Ám e mesterségesen előállított lény genetikai programjából hiányozni fog Éva álmának információ-többlete.
Goethe Helénájából – jelzem – éppen a női éberségnek e másállapota hiányzik, amelyben egyként aktív a szellem, a lélek, a test. Ő és Faust egymás álmában tükröződő, ikerszerű lények: a tökéletes szépség szobrai. „Esztétikai” nászuk gyermeke, Euphorion elragadtatott művész; szellemteste az égbe emelkedik, nincs többé földi küldetése.
A Tragédiában Éva álma viszont maga a folyamatos női éberség. Foganásra kész, termékeny másállapot. Olyannak képzelem őt, mint a híres szkíta övcsat hajából indát sarjasztó ősasszonyát, aki egyenes derékkal ül a világfa tövében. Virrasztja, ölébe rejti a lázas férfi-fejet, s lelki szemével tekintve bele nem a luciferi komédiát kémleli. Egy másik Egyiptomot lát, egy másik Bizáncot, Athént, Rómát, Párizst és Londont – s fülelvén magzata szívdobogását, egy másik Budapestet…
