Végh Attila

Az álom

„Az ébren levőknek egy a világuk,
minden álmodó saját világba tér.”
Befordul, taszítja őt a levegőég,
az álmosító, sugárzó világ most
puha szabályok őrizte sorsba hull.
Az álmodó saját tengerpartján áll.
Néma hullámverés, távol fekete tornyok,
mintha Caspar David Friedrich
egyik vad, elvetett ötlete volna.
Vörös parton valami pattogva sarjad.
Az elvetett ötlet kihajt, folyondár nő az égre.
Ijesztő álom, az alvó most vattás
szárnysuhogást hall, úristen, az
elvont fogalmak mind erre húznak,
rohanni kezd egy torony felé,
ugrálva nő a kapu fölötti felirat:
„Olvasatlan Versek Könyvtára”.
És amikor már éppen bejutna,
amikor megmentené magától az álom,
nehéz huzat kél a könyvtárban,
a kapu döngve bevágódik,
ablaküveg csörömpöl.
Csapkodnak az üres keretek.

De partjain valahogy ellágyul a veszély,
és az álmodó érzi: mindjárt fölébred.
Utoljára még körülnéz. A tenger
elhabzott, elcsavarogtak a tornyok,
sívó érzékekből pereg a vigasz,
oldódik az emlék, az álmodó újra él,
ez itt a szobám, mit is kell ma tenni,
az elbitangolt tervek összeverődnek.
Jól van, nem történt semmi,
az álom megitatta a reményt,
megint egy nappal több,
eggyel kevesebb, gyerünk hát,
nyílik az éberek közös világa,
a káprázat vigasztalóbb haláltájai.