„Minden láng csak részekben lobban”

A Háy-novellák világdarabkái

    Mert hogy minden egész eltörött, s lángjaink is inkább csak ellobbannak, Ady óta tudjuk, csak éppen megemészteni nem vagyunk képesek e tényt. Illúzióink megmaradtak, elképzeljük az Egészet, mely teljes és harmonikus, s olyan életet teremtünk képzeletünkben, melynek egysége megkérdőjelezhetetlen. Azonban lassan illúzióink is elmaradoznak, hiszen a külső világ valósága oly erőteljesen kényszeríti ránk akaratát, hogy képtelenség ellenállni, s az ellenállás is csak távoli lehetőséggé válik. Mint ahogyan Háy János legújabb novelláskötetében sem képesek a szereplők egységet, Egészet teremteni önmaguknak. Sodródnak az árral, egyre erősebben kötődnek a külső valósághoz, s így a Házasságon innen és túl novelláiban nem jön létre az a lehetséges fiktív világ, melyet egységessé szervezhetne a harmónia, a képzelet Egészbe vetett hite. S így e kötet olyan lelete lesz korunknak, mely – még ha elrettentő és kiábrándító is – híven tükrözi emberi kapcsolataink sivárságát, kiüresedését és így hagyományos értékeink felszámolódását.
    A kötetben négy nagyobb ciklus található, melyeket római számok jelölnek, s ezen fejezetek vagy ha tetszik, ciklusok szövegei szorosan összefüggnek egymással. Azonban korántsem arról van szó, hogy ismétlődő szereplőkkel dolgozik a szerző, s így alakul ki egyfajta viszonyrendszer az írások között. Minden történetben más figurákat és más helyszíneket láthatunk, miközben e kötet szereplőinek nincs nevük, kivéve az utolsó, negyedik fejezetben (de erre még külön visszatérünk). A névadás elmaradt, csupán a lány, a fiú, a férfi, a nő, a férj, a feleség, a kislány, a kisfiú, az anya, az apa, esetleg a nagyapa vannak. Nem szereplők tűnnek fel, hanem sokkal inkább szerepek. Hagyományos, hétköznapi emberi szerepek: hiszen mindenki fiú vagy lány, férfi vagy nő, esetleg férj vagy feleség. Szerepek, melyeket a mindennapi életben bárki betölthet, s tudtán kívül vagy tudatosan be is tölt. A szövegek megszüntetnek minden individuális tulajdonságot, mely közelebbről meghatározhat egy embert, s elsőként a nevét veszítik el. Akinek nincs neve, azt nem lehet megszólítani, azt nem lehet meghatározni, az nem István vagy Mária, hanem egyszerűen csak egy ember. S éppen ez az általánosítás, az emberről való általános beszéd az, mely Háy János legújabb kötetének írásait szervezi.
    Az első fejezetben a férfi-nő kapcsolat kerül előtérbe, minden novella egy-egy kapcsolatot mesél el, mely semmiben sem különbözik az általunk is ismert hétköznapi viszonyoktól. Talán annyiban, hogy míg az olvasó esetleg ismerhet sikeres és boldog párokat, addig ezekben a szövegekben csak megfeneklett párkapcsolatokról értesülünk. A férfi megcsalja a nőt és a nő megcsalja a férfit; a lánynak túl gyors a fiú közeledése, a fiút pedig idegesíti a lány vonakodása. Valami folyamatosan elromlik, vagy már el is romlott, csak éppen még nem mondta ki senki. És nincsenek okok, hanem csak egyszerűen odébbáll a férfi, új asszonyt keres, akivel tud perceket, órákat lopni a családjától, hogy aztán egyszer csak bejelentse, hogy vége, nincs tovább, elköltözik. Az ünnepek varázsa sem a régi, hiába van karácsony, az sem más már, mint puszta kötelesség: „Ezekben a napokban a legvérmesebb szeretők sem zavarják meg a családok nyugalmát. Visszavonulnak csendes garzonukba, ahol egy kicsi fenyőág mellett gyűlölik a szeretet ünnepét, hogy egyszer ennek is, mint tavaly, vége lesz, és akkor a férfi/nő végre kiszakad otthona kötelékéből, s megint megjelenik nála, s kis bókok mellett újra ígéretet tesz, hogy ha felnőnek a gyerekek, akkor majd elválik.” Értéktelenné válik mindaz, ami valaha értéket jelentett: nem számít a hűség, a másik tisztelete, a szeretet még a szeretet ünnepén sem jelent semmit. S a kísérletek, hogy az emberek megmentsék kapcsolataikat, kudarcba fulladnak: „Az épületben ki lehetett alakítani két távoli pontot, ahol az asszony és a férfi élt, ahonnét nem látszottak és nem is hallatszottak egymás számára. Mint két szomszéd vár, olyan volt, s a gyermekek afféle hírnökök, Szondi Lipót két apródja, közvetítettek a birtokosok között.” Az új lakás vásárlása sem oldotta meg az Agglomeráció című novellában szereplő család problémáját, inkább alkalmat szolgált a teljes elhidegülésre. Az első fejezet novelláiban emberek szerepelnek, akiknek nincs nevük, nem tartoznak senkihez, s nem ismerik sem magukat, sem társukat. A teljes elhidegülés és elidegenülés történik meg, mely visszafordíthatatlannak látszik. S a fejezet végére illesztett, Titok címet viselő szöveg méltón zárja a kötet első részét. A férfinak van egy titka, melyet az asszony nem ismer, de nem is akar megtudni. Végül a férj egy nap elmondja, hogy rákos, most már nem tudja tovább titkolni, hiszen kemoterápiára van szükség, s ezután nemsokára meghal. Az olvasó – úgy tűnik – fellélegezhet, hiszen a fejezet utolsó szövege mintha visszavonná az előbbi állításokat, s mégis, talán mégis létezik hűség, tisztelet és szeretet két ember között. Azonban az utolsó mondat – egyszerre zárja csattanóval a novellát és az első részt –, mely a férfi temetésének kimerevített képe, így hangzik: „Nem látta senki ezt a lányt, s nem látta ennek a lánynak a fájdalmát sem, nem érezték ennek a lánynak az illatát, azt a kellemes kókuszszagot, amit a tusfürdő hagyott rajta, hiszen úgy volt ő nemlétező, miképpen nemlétező volt immáron: a férfi is.” Még sincs feloldás, nem történik meg a visszavonás, sokkal inkább a kimerevített képben válnak végérvényesen visszavonhatatlanná a felsorakoztatott negatív állítások.
    A második fejezet novellái ott folytatják a viszonyok destrukcióját, ahol az első fejezet szövegei befejezték. A különbség annyi, hogy a hangsúly a párkapcsolatokról a szülő-gyerek viszonyra helyeződik, mely szintén megromlott, megszűnt vagy csak már nevében létezik. Háy János írásai a legrégibb és legértékállóbb emberi hagyományt, a családot kezdik ki, melynek strukturálnia kellene az emberek közötti kapcsolatokat. Szintén erre, a kapcsolatok – ember és ember közötti párbeszéd – hiányára játszik rá a harmadik fejezet, melyben szimbolikus jelleggel feltűnnek Budapest hídjai. A híd, „melynek karcsú teste átível a Duna fölött, ahogy a férfi karja ível a nő válláig, ahogy az erős izmok átlendítik a kart a gyenge vállig, hogy összekössék azt, ami eddig ketté volt választva”. A híd összeköt, kapcsolatot teremt két fél között, azonban a hidat nem elég felépíteni, hanem át is kell kelni rajta. A megépítés csupán a kapcsolatteremtés első fázisa, utána következik annak szinten tartása, mely talán nehezebb munka, mint maga az „építkezés”. S míg a harmadik fejezet híd-novellái szimbolikusan az eddig felvázolt kapcsolatok szerkezetére utalnak, addig egyúttal a negyedik fejezettel is összeköttetést létesítenek. Az utolsó rész szövegeit már ismerhetik a Háy-olvasók, hiszen java részük már megjelent a Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek című kötetben. A halottember, Haza a Senkiházából, Pince, A telefonszerelő már jól ismert novellák, azonban van egy alapvető különbség az újabb szövegekkel szemben: egyfelől ezekben a szereplőkhöz még nevek is tartoznak, másfelől pedig – igaz, alig-alig – mintha meglenne még a család egységének illúziója. Ezekben az írásokban mintha még szerephez jutna a hűség, a tisztelet és a szeretet. Igaz ugyan, érezhető már a „minden Egész eltörött” hangulata, viszont még él az illúzió, az egység és az Egész távoli reménye. A halottemberben Leczki Géza még hazajön a feleségéhez, csak éppen Annus, mivel nem bírja elviselni, hogy egy halottnak képzelt ember nyúljon hozzá, megöli. A szeretet és hűség még megvan, azonban valami már örökre elveszett. Mintha ezek a már régebben megjelent szövegek jelentenék a kiindulópontot, a még megvan és a már elveszett pillanatát, melyből kinőttek a Házasságon innen és túl novellái.
    S ahogyan Budapest hídjai fontos szerephez jutnak, úgy a város a maga arctalan és névtelen emberáradatával jelenti az írások hátterét és egyben helyszínét. Az agglomeráció, a Rózsadomb vagy éppen a zegzugos pesti utcák tűnnek fel, ahol már nincsenek emberek, csupán embernek látszó ösztönlények, akik nap nap után róják a rájuk szabott sors kacskaringós ösvényeit. Gyakran azt sugallva, hogy Budapest az oka mindennek: a tönkrement házasságoknak, az elköltözött gyerekeknek, a szétszakadt családoknak vagy az iszákos apáknak. Erre játszik rá a lecsupaszított, szinte már az unalmasságig puritán nyelv s a semleges és közönyös elbeszélői beszédmód, melyek közösen hozzák létre a külső világ referenciáiból építkező világot. S ismerve a drámaíró Háy önadaptációit, melyeket nagyszerűen foglalt magába az A Gézagyerek című kötet, felmerül a gyanú az olvasóban, hogy nem novellaformában megírt drámavázlatokat olvas-e véletlenül. Hiszen a szövegekben nem valódi, élettel teli szereplők tűnnek fel, hanem lények, melyeket szinte csak a nemi másság különböztet meg egymástól. Eleinte úgy tűnik, hogy az Apa, az Anya, a Feleség, a Férj, a Kislány, a Kisfiú valódi szereplők, akik még megkísérlik ellátni alapvető és elsődleges funkciójukat, azonban mindez kudarcba fullad. A hagyományos szerep már betölthetetlen, nem marad más, csak a férfi és nő teremtett különbsége, akik a beléjük írt nemi ösztönnek köszönhetően végzetesen vonzzák egymást. A vonzalom viszont a közösülés után megszakad, nem jön létre kapocs, s így a szövegek a névtelen és arctalan tömeget az állatokkal teszik egyenlővé. Ezáltal olyan szerepek jönnek létre, melyek megformálása mind a drámaíró, mind a színház számára kihívást jelenthet.
    Ijesztően aktuálisak és érvényesek Háy János legújabb novellái, melyek korunk társadalmának tartanak tükröt, hogy felismerhetővé tegyék a szinte már visszafordíthatatlan zűrzavart. S hogy születnek-e majd önadaptált drámák ezen írásokból? Az anyag megvan, a „szerepek” is körvonalazódtak, s ahogy A Senákból vagy A Gézagyerekből remek drámák íródtak, úgy a Házasságon innen és túl novellái esetében is adott – véleményem szerint – ez a lehetőség.

    (Háy János: Házasságon innen és túl. Palatinus Kiadó, Budapest, 2006)

Vincze Ferenc