„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
                                                                                                (Esterházy Péter)

Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
    Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.

Tüskés Tibor

Meditáció egy történelmi évforduló előtt

    Meddig kell az időben visszahátrálni ahhoz, hogy egy emberi döntés magyarázatát, minden okát megtaláljuk? A személyes indítékok és a társadalmi (objektív) motívumok milyen aránya van jelen akkor, amikor egy ember választása megszületik? Mi befolyásolja azt, hogy életed során a gyöngék, az erőtlenek, a kiszolgáltatottak, a kisebbségben élők mellé állsz, vagy az erősekkel, a fölényeskedőkkel, a hatalom gyakorlóival haladsz együtt és a farkasokkal üvöltesz? Érzékenységemet, személyiségemet (mondhatnék súlyosabb szavakat is: életszemléletemet, világlátásomat, hitemet) nagyjában négy-öt motívum alakította ki: a család (a vasutas apa, a háztartást vezető anya, a pár évvel idősebb báty), az iskola (nyolc osztály a piaristák nagykanizsai gimnáziumában), olvasmányaim, az irodalom (a korai indián-romantika, Cooper, majd a kötelező és a szabadon választott könyvek, A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, a Légy jó mindhalálig, később a francia és az orosz klasszikusok), valamint a természeti környezet (a Balaton melléke, a ma is körülvevő dunántúli táj) és a magyar történelem.
    Ha gyermekkorom és ifjúságom meghatározó emlékeire gondolok, ezek a képek villannak föl előttem: valamely ártatlan gyerekcsínyért apám a sarokba térdepeltet. Légitámadás alkalmával bombatalálat éri a bérházat, amelyben lakunk. Deportáltakat lezárt marhavagonokban hurcolnak nyugatra, köztük egy családot a mi házunkból. Katonaszökevény kivégzésére téglafalat húznak a piactéren. Rákosi Mátyás ingujjban, nadrágtartósan szónokol egy választási gyűlésen, mögötte, a paraván fölött az első világháborús szobor két hős katonaalakja látszik, amint szuronyt szegezve, puskatust emelve – a szobor felirata szerint – „dalolva rohannak csatáról csatára”. Pesti egyetemi éveimben a Szalay utcában tanúja vagyok, amikor fényes nappal egy férfit elrabolnak az utcán: két civilruhás alak egy lefüggönyözött autóba tuszkolja a szerencsétlent.
    Minden érzékenységet, szorongást (a választási gyűlés talán némi humort), félelmet (s talán hitet is) táplált bennem, de nem tett lázadóvá, forradalmárrá. Még egyetemistaként az egy hónapos katonai szolgálat sem, a Bakonyban, 1951-ben, pedig annak embertelen légköre már közel járt a munkatáborok és a lágerek rendjéhez. Még barátom, albérlő szobatársam letartóztatása sem, akit azért vittek el, mert pénzt gyűjtött valamelyik pesti plébánia szegényeinek. Még szállásadóm kitelepítése sem az Alföldre…
    Úgy látszik, nem születtem forradalmárnak. Nem vagyok harcias természetű. Sem személyes okok, sem történeti tapasztalatok nem tettek lázadóvá, a revolúció hívévé.
    Azokról a jelzőkről pedig, amelyek 1952-ben az egyetemen az úgynevezett elosztó bizottság a meghallgatásomkor, majd később, 1953-ban B. G. állambiztonsági kihallgatásakor tett vallomása nyomán a nevemhez tapadtak, nem tudtam. Az egyetem szigorúan bizalmas minősítését az 56-os forradalom napjaiban kaptam kézhez, B. G. vallomását pedig a Történeti Levéltár nemrég továbbította. Mik voltak ezek a jelzők? „Ideológiailag fejletlen”, „klerikális”, „marxista ellenes”, „illegális”, „ellenséges”…
    Örültem, amikor 1952 őszén elkezdhettem tanítani egy dunántúli kisváros gimnáziumában. A következő évben már Pécsett éltem: megnősültem. Tizenegy évig egy társbérleti lakás volt az otthonunk. Ide született mindkét gyerekünk. 1956-ban egy egyéves fiúgyerek apja voltam. Ott voltam tanítványaimmal a tömegben, amikor a Nádor Szálloda tetejéről leverték a vörös csillagot, de úgynevezett forradalmi eseményekben, harcokban nem vettem részt. Megnéztünk egy, oroszoktól elhagyott, üres lakást, de arra már nem került sor, hogy ki is igényeljük, be is költözzünk.
    Érzékenységem inkább az „események” után ébredt föl bennem. Amikor újra elindult a tanítás, az egyik nyelvtanórán egy szokatlanul hosszú körmondatot – Illyés versét – olvastam föl „nyelvtani elemzés” céljából. Egy másik alkalommal a népköztársaság új címerére tettem ironikus megjegyzést a tanári szobában, amiért egyik kolléganőm följelentett. Valamiféle naivitás élt bennem. Hittem a „személyi kultusz” korszakának végében, az „olvadásban”, a „konszolidációban”. Nem tudtam a kivégzésekről, a három per hármas ügyosztály létezéséről és működéséről, a továbbélő aktákról. Tanári munkámra soha egyetlen elismerést, kitüntetést nem kaptam, de 29 évesen, pártonkívüliként 1959-től a pécsi írók bizalmából a Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője lehettem. A főszerkesztői székben is naiv voltam. Hittem József Attilának: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Rá is fizettem. 1964 nyarán elért – ahogy egy „zárt, bizalmas, számozott” jelentés fogalmazott – „a főszerkesztőcsere indokoltsága”. Mentem vissza tanítani. És írtam a könyveimet. Azt érzékeltem, hogy az irodalomban van téma és terület, ahol érvényesen, önfeladás nélkül megszólalhatok. Tudtam arról, hogy létezik három tabu, amit kritikával nem érinthetek. Ezek az internacionalizmus (a Szovjetunióhoz való hűség, a megszállás ténye), a többpártrendszer kérdése (a demokrácia) és az a kifejezés, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt. De írhattam könyvet hitem és meggyőződésem szerint Kodolányiról, Nagy Lászlóról, Illyésről, Pilinszkyről – azért csak ezeket említem, mert ezek 1989 után változatlan szöveggel új kiadásban is megjelentek.
    1989 után – mondom. Mert ami akkor is azóta a társadalmi, a politikai és a gazdasági életben bekövetkezett, azt magam is korszakhatárnak, a rendszerváltozás kísérletének tartom. A hangsúly a „kísérlet” szón van. Mert optimista vagyok a történelem egészének alakulásában A („a világ előre megy”, „reményünk: az üdvösség”), de borúlátó vagyok a részletekben, az eszmények, a nemes célok megvalósulásában, a rosszra hajló („manipulálható”) emberi természet miatt. Azt is mondhatnám, hogy realista vagyok. Vagy kissé fennköltebben fogalmazva: hiszek a jóság, a szépség és az igazság értékében, de a valóságot dialektikusan szemlélem: az érték mellett az értéktelenség is jelen van az életben, a gonoszság, a rútság és a hamisság is valóságos fizikai, anyagi erő.
    1956 óta ötven év telt el. Nem hiszek abban, hogy a történelem megismétli önmagát, de történelmi párhuzamok, történelmi tanulságok léteznek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kirobbanása után ötven évvel 1898-at írtak. Túl volt az ország az önkényuralmon, a Bach-korszakon, a kiegyezésen, a millennium görögtüzén. A magyar századvég a „boldog békeidőket” élte. Néhány veterán 48-as honvéd kitűzte Damjanichtól kapott kitüntetését. De Széchenyi, Petőfi, Arany már nem élt. Csak Jókai írta romantikus hangú, a múltat megszépítő, fellegekbe emelő regényeit, és szerkesztette Rákosi Viktorral és Bródy Sándorral együtt a Révai testvérek kiadásában megjelenő, vaskos negyvennyolcas emlékkönyvet. 1898 Magyarországa nagyon más volt, mint 1848 Magyarországa.
    És 2006 Magyarországa? Aki 1956-ban tízéves volt (s akinek talán vannak az akkori időkről személyes emlékei), annak ma hatvanévesnek kell lennie. A hatvan éven aluliaknak, a magyar társadalom nagyobb részének 1956-ról nincsenek személyes emlékei. Az a magyar társadalom, amelyik ma ünnepel, emlékbeszédet mond és megemlékezést hallgat, szobrot állít – egy egészen más társadalom, mint amelyik a forradalom megélője, részese és tanúja volt.
    Gondoljuk el: Pál apostol Krisztus evangéliumát hirdette szerte Kis-Ázsiában és a görög félszigeten, Korinthoszban és Tesszalonikiben, és néhány száz év múlva mégis mivé lettek ezek a területek? A szent gyülekezetek, a keresztény közösségek helyén a mohamedán hit győzedelmeskedett.
    Egy ’56-os dokumentum van előttem. Ötven éve apám küldte el Kanizsáról Pécsre. A nemzetiszínekkel keretezett, kétoldalas nyomtatvány 1956. október 29-én kelt, és a „Nagykanizsai Városi Nemzeti Bizottság” határozatát tartalmazza. A határozat tizenkét pontba foglalja a közvetlen tennivalókat. A bevezető részben a két legfontosabb követelést fogalmazza meg. Az egyik: „a Magyarországon állomásozó szovjet haderőnek az ország területéről történő legrövidebb időn belüli kivonása”. A másik: „szabad és titkos választások útján megválasztott és több párt képviselőiből alakult országgyűlés döntsön az országos jelentőségű kérdésekben”. Ha ezeket a követeléseket nézem, azt kell mondanom: mára megvalósult 1956 két fő célja, a nemzeti függetlenség és a demokratikus népképviselet.
    Megvalósult?
    Hajdan volt ellenzékiként (a létezett szocializmus ellenségeként) miért érzem magamat ismét ellenzékben lévőnek? Miért találom magamat ma ismét a gyengék, az erőtlenek, a kiszolgáltatottak, a szegények, a magányosak, a munkanélküliek, a hajléktalanok mellett? Számomra ezek a szavak: jobboldali és baloldali, konzervatív és liberális, semmit sem jelentenek. Csak azt tudom, hogy megbélyegezni, „ölni” lehet velük. Ellenséget kreálni. Miként valamikor ezekkel a szavakkal (mert volt idő, amikor ezek éltek): klerikális, reakciós, osztály idegen, kulák. Az én szótáramban ezek a fogalmak találhatók: érték, tisztesség, részvét, alkotás. És hiányoznak ezek: érdek, haszon, hatalom, siker, érvényesülés.
    Miként az árulást (a beszervezést), azonképpen a hatalom kísértését (a párttagságot, a pártpolitikát) is sikerült elkerülnöm. Maholnap betöltöm a hetvenhatodik évet. Túl sok meglepetés a politikai életben már nem érhet. Ismerem, megtanultam a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetét. Tudom, milyen módon, milyen eszközökkel kívánták legyőzni a bolsevikok a mensevikeket. A többség a kisebbséget. Én kisebbség maradok.
    Ismerem a televízióval, internettel agymosott populáció reagálásait.
    Emlékezem 2004 adventjének döntésére, a hibás kérdésre adott elhibázott válaszra.
    Van ok, ami keserűségemet vagy inkább szürrealizmusra hajló, képzeletemet és érzékenységemet táplálja.
    Az oroszok kivonulásakor a megyei könyvtár volt a munkahelyem, gépkocsivezetője mondta: „Miért kellett kihajtani őket? Ha nem mennek el, ha nem hagyják ránk az üres, lepusztult laktanyákat, most süthetnénk nekik jó pénzért a jó magyar lisztből a jó magyar kenyeret.”
    Frissen vasalt fehér ingben, jól öltözött nagytőkések és bankárok éneklik tele tüdővel: „Föl-föl, ti rabjai a földnek…”
    Olvasói levélben javaslat az iskolai erkölcsi oktatásra: „Jó, jó, szép a tízparancsolat. De az órákon csak a törvény negyediktől a tizedikig terjedő pontjaival kell foglalkozni.”
    …Reménykedve várom a történelmi évforduló megünneplését. Lesznek majd tömegek, ünnepi beszédek, kitüntetések, alkalomra komponált vers és zene, szobor és film. De még inkább legyen belső csönd, béke és emlékezés. Szülessen meg a lélek ünnepe. Minden emberben külön-külön.