Eduardas Mieželaitis
A nő
Ilyennek látlak téged:
Zöld lombos fa alatt, meztelenül, csak egy falevélkével takarva, mint az antik szobrok, miként a fehér hal, oly kecses vagy, s mint a fa ágaival, csodálatos ujjaiddal tartod az érett almát, mint a kis magot, a kerek arany gombolyagot, belőle sodorják a lét fonalát. Minden munka öröm. Az öröm pedig kezdetben kicsi, mint a mákszem. S a mákszem gömbölyű, akár az alma. S az alma kerek, mint a föld, a föld meg olyan, mint a könny. És a kis magról fonál tekeredik, és forog, gömbbé válik, mint ez az alma, majd föld nagyságúra növekszik. Olyan lesz, mint ez a gombolyag, amelyet a tenyereden tartasz.
Mintha néznék egy Dürer-képet –
egyszerű, bűnös földi nő vagy –
ilyennek látlak téged…
Ilyennek látlak téged:
A messzi égbolt kékségét nézem, s áttetsző hátterében ott látlak, kék álmú szemekkel, magasba tartva a gyermeket, hadd lássa a csillogó ködben a virágokhoz vezető utat. Orcádon pedig nyugalom és áldás, két útitársa minden nőnek, aki kész tűrni a kínokat és várni, míg a gyermek ajkáról meghallhatja az első szót. Hogyne lennék büszke rá, az anyák egyikére, kitől a végtelen élet árad, és minden anya a világon, a mindenségnek gyermekkort ajándékoz. Így adja a nap a földnek első sugarát, az új földi nap csecsemőjét. Aki meg tudja mérni kezén a homokszemet, aki társai közt szerény, csak az érzi a Föld súlyát. Ilyen az anya, ki gyermekét magasba emelve az egész földet tartja kezében. És ezért szentnek nevezhetjük őt.
Rafael vászna őrzi képed:
kezeden tartod a földet s a magot –
ilyennek látlak téged…
Ilyennek látlak téged:
Nyitott ajkadról felém siklik arany mosolyod, mint mikor felhők között áttör a Nap, s felmelegíti szívemet, akárcsak ezt a hatalmas földgolyót, melynek ölén életre kelnek és nőnek a magvak, fis engedetlenül siklik ajkadról az arany mosoly, mint a fecske röppen ki csendes fészkéből, kitárt szarnyakkal, hogy elűzze a kicsinyes gondolatok raját.
És az emberi gyengeségek
mosolyra fakasztanak, Mona Lisa –
ilyennek látlak téged…
Ilyennek látlak téged:
A köd kék színű fátyla mögül márványfehér Aphrodité jelent meg előttem, leszállt a piedesztálról, s az áttetszően kék szobában eleven nővé változott. Feledve az évszázados mozdulatlanságot, a márvány tavaszi orgonaként illatozó, eleven testté változott. Elgondolkozó, ragyogó arcát, félig nyílt ajka virágát, pihegő mellét, széttárt kezét és testének kéklő havát hattyúhoz szeretném hasonlítani, aki magára öltötte a part ködét – aki földöntúli, s akire szükségünk van nekünk, szépségre áhítozóknak.
Magasságos és földi lénynek –
akárcsak a Renoir vásznán –
ilyennek látlak téged…
Ilyennek látlak téged:
s ilyen vagy valóban. Örökké másnak, változónak
mutatnak évek napjai,
szépség vagy, értelem,
magasságos, aki
még a bűnre is képtelen.
Fény vagy te, fény,
épp ilyennek
akarlak én…
Párizs
Bán Péter fordítása
Eduardas Mieželaitis (1919–1997) Kareiviškiaiban született. Jogot tanult a kaunasi és vilniusi egyetemen. 1954–1959 között a litván írószövetség bizottsági titkára, 1959-től 1970-ig a bizottság elnöke. Verseit először 1935-ben publikálta. Több költészeti esszékötete is megjelent.