Laposch fönséges szárnyalása

Lévai Ádám, Szamódy Zsolt és Wehner Tibor gödöllői kiállítása

    Minthogy nem vagyunk tudatában annak, hogy van-e tudatunk – a tudatlanság lehet-e a tudat egyik formája? –, lehet, hogy nem is érzékeljük azt, amit élesedő vagy homályos látószervünkkel (látószemünkkel) érzékelnünk kellene: Laposch, ez a tatai, sár fölötti, sár alatti tengerből, a tudat fortyogó mélyvizéből született lény – hártyás vízipatákkal, sebolajjal olajozott hernyótalpakon? – megkezdte földi útját. Mit hogy megkezdte, lassan életünk részévé válik. Hódítása elsőbben, mert a lelki rokonság nem zárható ki, a nagy tatai hármasnak: Wehner Tibor írónak-műveszettörténésznek-filozófusnak, Lévai Ádám grafikusnak és Szamódy Zsolt fotóművésznek köszönhető.
    Ők azok, akik fáradságot nem ismerve immár egy évtizede ülnek, feküsznek, napoznak, téli éjeken dideregnek a Tatai tó partján, s várják Laposch és Kusztó kapitány találkozását. Nézik a vizet, nézik a medret, nézik – mert valami mocorog – örvényét a sárnak; látásukat lassan befödi a rozsda, lelkükre ráül a kor (már-már kóros ez a nézés), tekintetüket vízmérő ónként valami a mélységes mélybe húzza.
    Nézik a lentet, s közben – nem veszik észre – a lent fent van, vagyis föntebben, mint ahogyan azt megszoktuk. Egészen fönt – Határ Győző Golghelóghijából tudjuk – a Világúton. Ama ezer év történését egy évezred múlva újabb zajlás követi, s ezért Laposch, aki a fogalmi megragadást tekintve a Tatabányai Bányász hajdani enyves kezű kapusától, Grosics Gyulától vett órákat, a filozófia graciőz lendületével épp ezen a nem voltában is levő Világúton találkozott Kusztóval, a víz alatti rejtelmek kosztosával.
    A Tatai tó sáros hullámmedrének vizslatói – mert szemük az időtlen időktől való nézdegélés folytán lekoppant – az ébrenlét és aluvás fél útján mégis észrevették a melence alján fekete fényességében tündöklő árnyékot, Laposchét. Épp Kuszto kapitány lapogatta a vállát. Mintha léte – öröktől fogva létezik – attól függne, hogy a tudományosság ráüti-e a pecsétet. Laposch, ez a tündökletes tatai vízilény, egy kis halhatatlanságot akart kikönyörögni magának, holott tudván tudja, hogy ebben nem a tengerek tudós kutatója az illetékes, hanem az őt megálmodó ifjak. Akik fiatalos lendülettel bálványt – helyzetet, a magasság, mélység, okosság maszkjában megtestesülő teremtés-vágyat – álmodtak maguknak. Lehet – nem kevés önszeretettel – a Szörnyhöz fohászkodni, és lehet a benne lakozó értéket tisztelni (a regionalitásban is ott az egyetemesség), ám magunknak hazudunk, ha nem tesszük nyilvánvalóvá: a Szörny – akár szellem voltában, akár lehetséges létezőként – mi magunk vagyunk. Mi hullámoztatjuk, a sárhullámtól sem félve, a Tatai tót (tavat) tengerré, tőlünk – alkotásainktól – nyer létjogot ama tudomány talárjában pipiskedő harlekin a véghetlen, a társadalom botrányos napjait magánörömökkel édesítő hancúrozásra.
    A nemlét léte itt a tét, mint ahogyan az volt a korábbi, pár év előtti tatai kiállításon is. Azonban Laposch nem az a várúr, aki csak otthon érzi jól magát. Itt, a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány alkotóházában is tud úgy nem lenni, hogy benne van a levés minden attribútuma. Ezért ha a „…hiába nézed… mégis ott van…” avagy a szellem láthatatlan lénnyé válása című tárlatnak előzménye volt is a 2003-as tatai seregszemle, a mostani megmutatkozás – kiváltképp mert új műveket is hordoz – a maga nemében unikum. Szervezettségét tekintve is az, és kohéziós erejénél fogva is. Egy filozofikus, az abszurdtól sem visszariadó elme – a prózaíróként ugyancsak nem megvetendő Wehner Tibor – rajzolja artisztikus magába mélyedéssel azt a hatalmas vízikört, aminek örvénylő közepe – forgás, forgás, és le a mélybe! – a grafikust és a fotóművészt ugyancsak húzza.
    Wehner versei, szarkasztikus elmefuttatásai – az égből is jöhet törvény – be vannak lógatva a térbe. S ezek a táblák értelmezik és magyarázzák, sőt filozofikus handabandájukkal színesítik is a képzőművészeti alkotásokat. Az író-filozófus a megnevezés lehetetlenségével küzd, amikor a lelkét feszítő, szárnyatlanul is szárnyaló gondolatokat – Minden átmossa egymást – papírra (transzparensre) veti: „mert ha kétségbeesett felszabadultsággal végül szembekerülünk / azzal az alapproblémával hogy szükségünk van a nincsekre / a hiányokra a gondolati abszurdumokra amelyek / példának okáért a kiindulópontként választott fogalmi tavakban / manifesztálódnak vagy testesülnek meg / a konkretizált fogalmi tónak ugyanis nincs teste / itt aztán ezen a ponton ha vannak még pontok / minden összekeveredik, minden átmossa egymást”.
    Ennek a „fogalmi” bűbájolásnak kétségkívül filozófiai erezettsége is van – „a tó és medrének nagy formátumú különválasztása pontosan olyan / mint amikor egy pohárnyi víztől fosztjuk meg a poharat” (A felszínre hozott meder szimbolizációs kísérlete) , ám tudákos röhejbe fúl az egész, mert a költő szarkasztikus hahotája azt akarja („mire föl a partvédelem ha egyszer nincs is part”). A képtelenebbnél képtelenebb önazonosítási kísérlet is csak azért van – „a nézőpontok és a nézett pontok is mi magunk vagyunk” (Süllyedés-szárnyalás) –, hogy lássuk a szellemileg körülírt mozgás: Laposch és vonzáskörnyezete elevenségét.
    A halott támasztatik föl evvel a jóízű, a verset megemelő s ugyanakkor a versnek fityiszt is mutató kísérlettel. Mintha a Tatai tó tengervizén egy részeg hajó dülöngélne, olyan Wehner Laposch-napfogyatkozása (ami mellesleg azért megejtő, mert „a konkrétumok lába alól kicsúszik a talaj”). A háttérben Kafka nincs-élménye, de mindennél jobban a magyar nyelvet gordonka-barna hangján megszólaltató Kosztolányi kelleme: egy kifinomult érzésvilág hangi melankóliája leledzik.
    Tatai Rimbaud-ként kerülhet „a részegség önkívületi hullámaiba” (Nyílt vizekre) Wehner, de versét a franciás ízek és a német gondolatiság mellett is az a hangulati színfestés jellemzi, ami a Hajnali részegség költőjének sajátja. Természetesen itt is visszafogott, ún. japáni versről van szó, amelyben a burok maga is gyöngyszem. A legszebb tatai magyar szavak (Hommage à Kosztolányi) „hiánylistája” valójában teljességlista: „vizenyő, mocsár, iszap, dagonya, vizesélőhely, loncsos, fertő, posvány, pocsaj, pocséta”.
    A költő azt is mondotta volt egy helyütt, hogy „egyszerre éljünk a képi és képzavar-láttatással”. S ezzel a csavarral szinte meghatározta – a születendő művekre nézvést megelőlegezte – Lévai Ádám tollrajzainak és pasztelljeinek szürreális gyökérhurokba fonódó arculatát is. Mert Lévai földöntúli teremtményei, jóllehet tavilényeknek születtek, itt élnek a közelünkben. Egymásból növő, egymásba átcsúszó alakok. Különösen a Vízilény merülési próbák XXIX; (2003) tablója – egyetlen kartonon nyolc darab kis remek rajz – mutatja a kígyózó női test, a férfi szájából kiúszó akt, az ülő alakok (csontváz és férfi) egymásra utaltságának, a napozóágy-kereveten összebújó párnak, a Kháron ladikján evező és az Ámor-próbát végző figurának időt átlengő, a vonalhálót az érzésvilágra kiterjesztő álomhatalmát-fenségét.
    Lévai szürreális vonalhálója – mintha evvel föl akarná támasztani vízi-égi-földi alakjait – mindig visszavesz valamit az időből. Ám a karikaturisztikus vonásban – jól látni ezt az Egyszer majd jól megkísért nagyméretű fotónyomatán – sokkal több a tükörlétből (és nem a valós arcot tükröző helyzetből) eredő fájdalom és szomorúság, mint a felszabadultságérzés. Az űrvilágba menekült búvár-sakkozói – véglény-e a véglény végtagokban kifejeződő egymásrautaltsága? (Önazonosuló játék – Sakk a mederben; 2003) – valószínűleg Laposch szemináriumáról szöktek meg, hogy áldozhassanak kedvtelésüknek. S a grafikusművész filozofikus humora is kitetszik egy-egy, megint csak tükörképben végződő vonalháló szarkasztikus sejtelmességéből (A megfigyelés – izgalmi – pillanata – A japán vizitátor V.; 2002). Lévai Ádám létskiccek búvárkazamatáiban érzi jól magát, ettől szürrealitásának kesernyéssége.
    A fotóművész Szamódy Zsolt, mert az absztrakt letéteményese, megtalálta magának azt a földi? égi? tengeri? – egyszer az ember lírai bensőjét (L-03-16-2001), másszor a megfeszítettségérzet drámaiságát (L-14-17-2002, illetve L-06-27-2001) tükröző – képvalóságot, amelyben a „táj” minden esetben át van szellemítve. Nemegyszer a fotó – ég vagy a föld sugárzik ebben a sosem volt tengerfenékben? – szakrális tartalmakat sugall (L-07-23-2001). Szamódy érzékeny léleklátnokként nem Laposch huszadik századi fizimiskáját keresi – képeiről hiányzik a groteszk elem –, sokkal inkább azt a fénnyel átitatott kozmoszt, amelyben nyughatatlan hősünk – jóllehet „kilátásaink teljesen beláthatatlanok” (Wehner) – nyugalomra lelhet.

Huszadik századi „érzelemgócok”

Mocsári Mária textilképei a balatonlellei Városi Művelődési Házban

    Van valami kultikus rejtezettség abban, ahogyan Mocsári Mária nemezképeibe beleálmodja magát. Mert az absztrakt vonalháló folt- és térrendszere valamilyen védettséget nyújt. Vagy a mesébe illő puha – gyapjúpuha – anyag és a fonattá összeálló szálak szövedéke úgy rejti el az élményt – a takarás látszólagos –, hogy egyben a titok fölfejtését is szorgalmazza?
    Akárhogyan is történik, bármilyen alkotáslélektani pillanatot is ragad meg a művész, hogy organikus létimádatát kifejezhesse, különös rajzolatú, két vagy három színre redukált textilképei egyszerre mutatják – Mocsári esetében sosem díszítőművészetről van szó – a szépbe merült lélek harcát és küzdelmét, valamint, jóllehet nonfiguratív módon, az alkotó világhoz való viszonyát.
    A fonatok, úgy is mint exkluzív sorozat, kinyitják a teret. Síkból indul, de a szín- és formarétegzettség okán, némi plasztikus erőt is megvillantva, a legmélyebbre ér a varázslat. Ennek, mint a jó mestereknél, technikai összetevői is vannak – a fizikai erővel összegyúrt, a kézmívesség diadalát mutató felület szinte lélegzik –, ám sokkal lényegesebb az esztétikailag releváns, a gyökér- vagy érrendszer sejtelmességét egy bonyolult hálórendszerben szerkezeti renddé alakító műalkotás elevensége.
    Mert ezek a mélytenger világéhoz hasonlatos, az érzelemtérkép lapályait és meredélyeit összezáródó és kinyíló rácsrendszerben mutató „hegy- és vízrajzok” nem statikus ábrák, nem egy jégbe merevült folyamat kalligrafikus halmazai, hanem – akármennyi is bennük a rejtélyesség – dinamikus vonulatok, föld- és lélekmozgások tükrözői.
    Természetesen itt nem a szeizmográf által érzékelt, milliméterpapíron rögzíthető mozgásokról van szó, sokkal inkább arról az emlékezésfolyamatról, amely önvizsgálatszerűen – hol örömös, hol bűnmegvalló módon – fölfejti és újrarendezi a pszichikum rétegeit. Ha az ilyesfajta emlékezésnek, melyben az álom egyben ítélőbíró és fölmentő, van dinamikája, akkor ez Mocsári Mária nemezképein fokozottan látszik.
    „Ág-bogainak” szinte mérnöki módon megtervezett rácsrendszere van, s az egy-egy foltot amőbaszerűen átlyuggató kis testek, zárványok hol sűrűsödnek, hol ritkulnak. Ritmikus (némely esetben aszimmetrikus) fogyásukkal és növésükkel egészen különleges felületet képeznek. S ez a tört fehér, az alapszín síkján – amely az új sorozatára nézvést egyszer pozitívban, másszor negatívban mutatja a háttér-motívumokat – úgy jelenik meg, hogy csaknem beleborzongunk a fekete-fehér-szürke egymásba omló, egymást átjáró, némelykor egymással épp kontrasztban levő folt- és vonaljátékán. Melyben az átfedés sosem takarás, hanem – paradox – éppenséggel egy fontosnak tekintett s a szerkezeti rend szerint annak is ábrázolt érzelemgóc kiemelése.
    A hullámok horizontálisat megmozgató „kedélyessége” csak annyira észlelhető, hogy a tört fehér foltok (a szürkésségükben is valaminő „tisztaságtenger” illúzióját keltő részek) megmaradjanak annak, amik: a fekete rácsháló-hajó szerkezeti rögzítőjének s ugyanakkor ringatójának (Fonatok, 240×110). De ebből a szempontból nem csupán az említett, nagyméretű textilkép figyelemre méltó, hanem azok az aránylag kisebb darabok is (elsőbben is a Hullámok [100×100], az a friss gyöngyszem), amelyeken a színben is jelzett több „osztatúság”, három horizontális sort képezve (a motívumok színvilága alulról: fekete-szürke-világosszürke) valaminő zenei rendezettség illúzióját kelti. A korábbi művekből szinte a végtelenségig kinagyított részletek újabb és újabb képek forrásai; talán szigorú – jól végiggondolt – szerkezetük magyarázza, hogy nagyobb méretű textiltáblákká összeállva is megmarad grafikai rajzolatuk érvényessége.
    Mocsári Mária új nemezkép-sorozata (Jel vagyunk I–VIII. – 2003) a fókuszba állított kalligráfiával (valamilyen keleti írásmódra emlékeztető betűvel) visszautal egy-egy régebbi, tán a rovásírást stb. megidéző textilre. Visszautal, de egészen friss kezdemény. Ezek az absztrakt képek a jól szervezett hálójuk révén is érdekesek lehetnének (motívumviláguk, mármint a háttér, említettük, pozitívban-negatívban jelenik meg). De mindőjükön az írás a nóvum. A „betű”, amely lássék bármilyen absztrakt jelnek, démonikus tartalmat is hordoz. Jelképerejű tágassága nem csupán a világ legismertebb írására, a Bibliára, s azon belül Jézus történetére utal, hanem mindazon tartalmakra is, amelyek így vagy úgy misztikus erezettségűek (a héber, az arab, a görög és a latin ábécék betűinek például számértéke van, amit egy-egy titkos szöveg megfejtésekor-értelmezésekor mindig figyelembe vettek).
    Mocsári Mária nemezképeinek, ezeknek a huszadik századi „érzelemgócoknak” nemcsak az említettek alapján van – titkos? jól olvasható? – üzenetük, hanem a szín- és formavilág által megjelenített folt-együttesek és vonalhálók révén is. Egyszerűen: az ég – ha akarjuk – bennünk lakik; és nincs az a csillag, amelynek a fénye ne volna lehozható a földre.

Szakolczay Lajos