Szavak szöktetése

    „Kezdjük talán a címnél. Szöktetés egy zsúfolt területre. Hagyományai, intertextusai divatosan fellelhetők, és egy önkéntelen mozdulathoz hasonlóan kétségbe vonhatóak, megkérdőjelezhetőek. Nem jelentenek semmit. Nélkülük semmit sem jelentenénk. Szöktetés a szerájból. A terület visszafoglalása a madaraktól. Volt már ilyen? De ilyen még mindenesetre nem volt!” Leleplező, pimasz fricska, részlet Mizser Attila regényéből; most arról írok, hogy írok – hisz arról írok, amiről csak akarok –, mégis, micsoda könnyed, áttetsző gesztus ez részemről: bontok és építek, szilánkjaira zúzom, de intésemre újra egésszé áll össze a szöveg. Látszólagos fölényessége ellenére rejtőzik ebben a posztmodern analízisben valami gyerekes öröm – büntetlenül lehet halmozni mondatot mondatra, s még a legtudatosabb, leghidegebb önreflexió is helyénvaló lehet mint a mű szervesült része. Mizser az elidegenítésnek és közelítésnek a lehető legkézenfekvőbb formáját alkalmazva önmagát is szereplőként helyezi el a regény terében: ki nem találnánk, de ő e könyv immanens írója, aki – mint hálóját szövögető pók – belülről kifelé, a külső valóság felé haladva alkotja történetét.
    A Szöktetés egy zsúfolt területre félkész, szándékoltan hiányos regény. Nehéz olvasni, még nehezebb írni róla. Meg-megszakadó, töredékes narráció jellemzi, gyors nézőpontváltások, felkapott, aztán elejtett cselekményszálak, mintha egy minden fejezettel újraíródó forgatókönyvet olvasnánk – a Szöktetés egy zsúfolt területre ettől az esetlegességtől, oda-vissza játszhatóságtól válik részregénnyé. Adott pár lézengő, kedvetlen szereplő, az írón kívül persze – Zsófi és Szőcs, akik egy idő után egymásra találnak; a bankrablást tervezgető, aztán egy nyamvadt csokilopáson lebukó Ucsásztok banda, s mondjuk a pernahajder, iszákos Zápner –, háttérként pedig egy épp csak pár vonallal felvázolt felvidéki városka szolgál. Ez van, ennyivel talán meg is húzhatók a zsúfoltnak mondott terület határai. Mégis, minden oldalról nyitott ez a tér – akárcsak Lars von Trier Dogville című filmjében, átlátható, csupasz a színpad; ebbe az ürességbe kell belelátni utat, szélfútta parkot, lepusztult pályaudvart, börtöncellát. Helyeket, ahol Mizser hősei s maga az elbeszélő is várakozik, monologizál, rostokol – az ő kijelölt területe például a fiktív szoba, ahol ez a történet születik. Mizser Attila szemérmetlen őszinteséggel ír a folyamatról, a hogyanról és a miértről – miért ne tenné, ha egyszer valóban így van, s ha ezzel is növekszik az oldalak száma. Hisz írni kell, s lehetőleg minél többet, egy éven vagy akár egyetlen napon belül is. „De most itt, ez a tavaly augusztus… Azóta germózok itt a gép előtt, és próbálok mindenkit és mindent sorrá, tömeggé, mennyiséggé tenni, köt a határidő, meg ami kell, ezt csak úgy írtam persze (lám, ez is egy bővítő elem!), mert épp azt nem tudom még mindig, hogy mit is kell ilyenkor, mit lehet felhasználni, mit lehet rögtön eredménnyé pumpálni, kötetté dagasztani, köszörülni, csiszolni, dájerolni. (…) Az írás szinte zülleszt, rongál, pusztít, feldúl minden környezetet, területet, s ami azon túl még csak találtatik. Dől, billen, süllyed, visszaesik. (…) A legeslegutolsó pillanatban pöccintem tovább.” Pöcög oldalakon keresztül pattogva, bukdácsolva a magasra adott szerzői labdacs – és Mizser Attila tényleg mindent megtesz, hogy vissza ne hulljon. Nagy igyekezete egyenlőtlenné teszi a szöveget: néha szinte tobzódik a szinonimákban, ádázul alliterálni, sőt, verselni is kezd – csak hogy lendületben tartsa magát. „Honnan is ered? Legyen történelem? Tradíció? Történet? Ó! Mint egy elem, generáló…” – peregnek a rímes sorok, s ez a nagy csengés-bongás egy idő után kezd unalmas, idegesítő lenni. A sziporkázónak vélt nyelvi lelemények, a rímek igazából lényegtelenek. A városszéli grund és a szitáló eső a fontos, a lombok zúgása, Zsófi és Szőcs beszélgetése az est csapdájában, a közeledő vihar – e töredezettségükben is friss, élettel teli részletek, jelenetek adják a Szöktetés egy zsúfolt területre erejét. A regény, akár egy köhécselő motor, ezeken a helyeken felpörög, zakatol oldalakon keresztül, aztán… aztán üresjárat, sekélyes szóviccek és alliterációk garmadája következik vagy tanácstalan szerzői topogás – akkor innen hogy is tovább, merre induljak el?
    Az olvasó számára az ilyen kényszerpihenők és újbóli nekifutamodások feleslegesnek tűnnek – más szempontból nézve azonban jelenlétük szükséges. A Szöktetés egy zsúfolt területre ugyanis egyszerre mesterdarab és autonóm mű. Szerkezete, felépítése átlátható, és egészében magán hordozza a készítés jeleit – azokat a nyomokat, amiket az utómunkálatok során szokás visszacsiszolni, elsimítani, hogy a mű gömbölyűnek, minden behatástól függetlennek látsszon. A tudatos vázlatosság Mizser részéről talán kihívás is lehet: lásd ezt a szöveget nyersségében, hiányával és túlburjánzásaival együtt is teljesnek, ha tudod; lásd bejezettnek az épülő házat az építés minden pillanatában. A részregény minden fejezete, a közöttük lévő kapcsolatok ellenére, önállóan indul – éppen ezért problémás a tényleges befejezés. Hogyan érhet véget egy történet, amely majd’ minden oldallal újra kezdődik? Melyik lesz az utolsó bekezdés, az épülő próza tényleges záróköve? Válaszként a szerző egy ismétlődő, tulajdonképpen végtelenített allegóriát alkalmaz, visszatérve az első nagy szöktetőhöz, Wolfgang Amadeus Mozarthoz: „Mondják, hogy Mozart, mikor elkészült a Szöktetés a szerájból című operájával, rögtön meghívást kapott a Burgba, a Császárhoz, mivel végül is ő rendelte a művet. (…) Az uralkodó a csellója hangolása közben egyszer csak így szólt az előtte toporgó, türelmetlenkedő Mozarthoz: – Túl szép ez a Szöktetés a mi fülünknek, és roppant sok hangjegy van benne… – Mozart erre állítólag ezt válaszolta: Felség, éppen annyi, amennyi kell… Végül is…” Végül is, ez a két oldalról nyitott példázat nyújt lehetőséget a kilépésre, szökésre a regényterületről. Marad Szőcs és Zsófi, és az Ucsásztokok dilettáns rablóbandája, s hogy ki ne hagyjuk, Zápner is – mind részsorsok, résztörténetek. Marad a vázlatos városka, zegzugos utcáival és műpálmás diszkójával, Mizser Attila zsúfoltan is sivár színpadán.

    Mizser Attila: Szöktetés egy zsúfolt területre. Kalligram, Pozsony, 2005.

Koncz Tamás