A líra is marad

    Anyag – nyersanyag – műanyag – antianyag – ellenanyag. Szavak az anyaggal való kapcsolatunkról, az ősi és egyetlen Anyaghoz fűződő viszonyainkról, mert mindent hozzá viszonyítunk, az Anyag áll az emberi mitológia elején és végén, „ysa pur es chomuv” vagyunk /Ysa/. Ahogy tiszteljük, formáljuk, keressük és ellenállunk neki. Nevét is az „anya” szóból alkottuk a latin „mater-materia” mintájára. Az ellenanyag valami anyagellenes, vagy ellenálló anyag, talán ellenszer, de mi ellen? Küzdelem, neki a szavakkal (az anyaggal) a megnevezésért, nekünk a megértésért. A nyelv mint nyersanyag, műanyag, antianyag, ellenanyag – anyanyelv. Hiszen költészetről van szó, és szó van a költészetben, ez a költő anyaga, amivel birkózva formát ad a formátlannak a „saját képére és hasonlatosságára”, minél nagyobb az Erő, annál nagyobb az Ellenállás. De ellenszer is, gyógyító maszlag. A szavakban manifesztálódó és létező emberi világ a költészet műtőasztalán vérátömlesztést kap: az üres formák telítődnek, alakzatok keletkeznek és tisztulnak.
    Nem tértünk el tárgyunktól, a verseskötet elemzésétől, mert a kötet és Prágai Tamás költészete pontosan a címben kimondott és elrejtett teremtő küzdelemről szól a kifejezésért, a nyelvi létezés feszültségeiről, mert nyelvünkben élünk és a nyelv által. Ez a wittgensteini eredetű nyelvfilozófiai szemlélet mély gyökereket eresztett irodalmunkban, különösen költészetünkben. Egzisztenciális tétet kapott Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes verseiben, majd kialakította az önmagára reflektáló költészetet Tandori és Petri költészetében, de ez a nyelvszemléleti háttere az elmúlt évtizedek montázs-költészetének is, ahol nyelvi klisék, betétek, parafrázisok és idézetek törmelékeiből épül (vagy leépül) a vers.
    Prágai Tamástól egyik irány sem idegen. Mondatok törmelékeiből rakosgat, a darabok néha képekké állnak össze, néha nem, de mindig érezhető a szavakkal, az anyaggal való intenzív foglalkozás, olykor formát sejtet, majd deformál, birtokolja a szavakat, aztán bekebelezik a szavak. Ez a műgond, mely egyszerre a műről való gondoskodás és gondolkodás, valamint a mű okozta gond, létprobléma az, ami legnagyobb erénye és hibája e kötetnek. Egy interjújában olyan verseszményt jelölt meg a költő, melyben „a vers nem «hordoz» valamit, hanem fölépít.” Ez az eszménykép, és ennek a törekvésnek a jelenléte fokozódik első kötetétől (Madarak útja) a mostani, immár harmadik kötetig. Valóban, a szavak csak ritkán állnak össze hiánytalan mondatokká, úgymond üzenetté, és akkor is csak látszólagos minden tükrözés és kifejezés, mert maga a szavak viselkedése, egymással való kölcsönhatásuk az, ami igazán megtapasztalható e költészetben. E versek nem kész építmények, inkább olyan épületek, amelyekről nem tudjuk eldönteni, hogy épülnek, vagy bontják őket.
    A címadó vers a kötetcímet újabb jelentésréteggel gazdagítja, mely kijelöli a kötet utolsó szakaszának nyitányát. Az „ellenanyag” szó a címlapon eddig a kötet anyagára a nyelvre és a költői kifejezésre vonatkozott, amely ellenáll, ugyanakkor ellenszere valaminek, vagyis a költői küzdelmet jelöli. A versben egy másik értelmezési kör jelentkezik: az élettel és a halállal való küzdelemre utal. Egy haldokló homonculust látunk, aki lakásán a test, vagyis az anyag pusztulásának kitéve szenved, míg el nem jön a halál pillanata, vagyis el kezd termelődni az ellenanyag, mely megváltja az anyagi lét kínjaitól. A nehézkesség helyett nyugalom, a változás helyett véglegesség. Az ellenanyag is anyag, tulajdonságai: „kásás klorofill”, „állati nedv”, „burjánzó, karfiolszerű”, de hatása ellentétes, nem életben tart, hanem kiemel az életből. A jelzők a rákos betegség szimptómáit idézik fel, de nélkülözik a félelem, szomorúság képzettársításait. A megváltó halál toposza újul itt meg szigorúan anyagi jelenségek rögzítése által, de az benne a költészet, ahogy megőrzi mégis a halál misztikumát, mert az anyagi folyamatok mögött a lényeg éteri marad, megfoghatatlan. Nem tudjuk, mi a kiváltó ok, csak „ezüstös derengés” támad valahonnan, titokban marad a cél, csak a távolodó élet tünetei enyhülnek. Az élet mint a halál felé vezető út, és a költészet mint ellenszer, ezt járja körül a kötet többi verse is. Míg eleinte az életben ismeri fel a mulandóságot, a vége felé a múlékonyság hordozza majd az életet, az élet lényegét, paradox módon azt, ami maradandó.
    Egy középkorú férfi számvetése életről, halálról és költészetről hol gyermeki naivitással csodálva a szépséget, és értetlen-ijedten szemlélve elmúlásának lehetőségét (A liget télen, Zsonglőr, Hastánc, Strófa), hol rezignált melankóliával konstatálja az emberi kapcsolatok lehetetlenségét és végességét áthatva a búcsú pátoszával (Ahol vagy, Gang, Szitál a magasban, Hipochondria, Üres hónap, A próza marad… stb.), vagy éppen iróniával oldva a társ utáni vágy kiszolgáltatottságát (Cím nélkül, Szokványos happening, Ysa), életvágy és haláltudat feszültségét (Káosz, Szuvenír, Mosás). A záró 7 vers számos ponton reflektál önmagára, mint költeményre, mintha a költészet lenne az az ellenanyag, ami megőriz és véd, de az utolsó vers (A próza marad) azt sugallja, hogy önmagában ez sem elég.
    E létállapot a fönn és lenn közötti lengés, majd a zuhanás formájában kap térbeli kifejeződést. Eleinte csak a hóesés idézi ezt a helyzetet (A liget télen), majd az álom két világ közötti állapota (Ahol vagy), valamint tárgyak, mint a Zsonglőr labdái, a Hastáncos belső ingája, „nyakukba zuhant kabátok” (Korai alakok). Drasztikusabb a lezuhanó lift képe, amivel aláhullik egy kapcsolat esélye. A zuhanás később átterjed a másikra, a női társra: „mozdulatlan kontúrjaid közt zuhansz” (Cím nélkül). Áttétellel a hulló gesztenyéken keresztül asszociál a lét labilitására (Egy gesztenyefához). Az emberi test, a hús is zuhan a nehézségi erő, a halál vonzására (Ellenanyag), majd apokaliptikus méreteket ölt a civilizáció zuhanásában (Jónás elnyeli a várost). Végül a zárószakasznak tekinthető 7 versben a költői én és a világ egyetlen állapotává válik a kihullás, a folyamatos zuhanás, feloldódás (Emlékmű sötét mezőben, Mosás, Zuhanó, A kiűzetés méze… stb.).
    A kötet versvilágának, a zuhanás hátterében mindig ott érezzük a várost, az egyszerre természetes és mesterséges közeget: „hangtompítóba szorulva” (A liget télen) a mulandóság meghitt csöndjét és távolságát erősíti; a Gang szerelmesei egy belső udvaros ház zárt és társtalan világában idéződnek meg. A város és a gang később emlékké válik a társsal együtt: „Valahol vannak a házak / valahol csücsülsz egy gangon,” (Szokványos happening), a gang megfigyelési pont, a másik felé közeledés beszűkült színpadja. A kamaszkori álmokat a Vár-oldalon siratja el (Strófa), a csoportos elszigetelődés példája a „lelakatolt város” (Szabadka). A hajnali „hideg utcák” rideg magánya egy újságárus társtalan életének a színtere (Korai alakok). Majd elkezdődik a stabilitás megszűnése, megjelenik a „felfüggesztett város” (Etruszk halál), elérkezik a pusztulás, egy magányos alak „iszkol” a „romterületté” vált egykori lakóhelyen (Montázs belőlünk), próféta mezében beszél a város, és egyben a civilizáció süllyedéséről (Jónás…), e „városaid fölé magasló” alak ellenpontja pedig az eltévedő, a város által elnyelt személyiség labirintus-élménye (A selyemkufár kettős szonettje). Az utolsó szakaszban végül búcsút vesz, elhagyja a kiüresedett várost, az emberi világot: „üres a híd, mint egy üvegszem” (A kiűzetés méze).
    Míg a város a személytelenségnek és a káosznak általános dimenziót ad, addig emellett, illetve ezen belül a belső terek, lakószobák a személyes, belső világ redukálódásának a terei, a gang pedig átmenetet képez a külső és a belső tér között. A költői én hiába próbál kapcsolatot teremteni a másikkal ezekben a terekben, függöny mögött látja csupán (A liget télen), álmában rejtőzve (Ahol vagy), a vitrinek üvegtáblái mögül figyel megérinthetetlenül (Cím nélkül). A csempés szoba redukált, és korlátozott mozgásteret nyújt, a magára maradó én katatón állapotát mutatja: „csempefehér faltól falig, / […] részemről a szögletes kétségbeesés.” (Cím nélkül); „Üres szobában, / fehér csempék között / a szív sötét gumóját hámozod” (Üres hónap). Mélyebb, kietlenebb változata ennek a kocsmabelső, „a legszentebb hodály”, az istenkeresés helyszíne (Elhagyja magát). Végül a falak közt támadt űrt az anyag bomlásának folyamatai (Ellenanyag), az elmúlás szomorúsága tölti be: „Por- és régiségszag, muzeális padló” (Kiírom magam); „beltéri hangulat szivárgott” (Előszó). Abszurd változata ennek a redukált léthelyzet és a média bebörtönző hatalmát egyesítő kép: „egy tévé belsejébe rögzített szobában vetkezel” (Cím nélkül).
    Ezek a terek többnyire üresek, ahogy az egész kötetben végigkövethető az űr és üresség hangsúlya, a formák nem rejtenek, ahogy a szavak sem hordoznak semmit: „Olyan üres, mintha valami / volna neki belül, és most leplezi” (Hastánc); „…Arany mosoly alól / kikorhad az arcunk,” (Etruszk halál); „szeszekkel töltünk fel egy űrös / üveget…” (Elhagyja magát); „Ez most egy üres hónap,” (Üres hónap).
    Ahogy a cím is jelzi, az anyagoknak és az anyagi folyamatoknak kiemelt jelentősége van a verseskötetben. Ezek két pólus között helyezkednek el: egyik póluson a kristályos, kemény, hideg anyagok, a másik póluson az organikus, lágy, forró anyagok. A kötet vége felé az utóbbiak súlya növekszik, ahogy erősödik a bomlás, a káosz.
    Az első csoportban legfontosabb anyag a hó, mely az instabilitás, a mulandó szépség és a visszafogott megindultság kifejezője. A kötet elején tél van, mintha kozmikus világvége készülődne. A szavak is szikáran, csonkán bukkannak fel, sejtetnek csupán valami egészet, vagy véletlenszerű esetlegességgel hullanak, akár a hó. Hóesés nyitja meg a kötet képeinek sorát (A liget télen), de múlékony szépségként idéződik meg, hogy minden mulandó szépséget képviseljen, mert minden szép mulandó. Az olvadó hó az elérhetetlen másik arcának metaforájává válik. Később is visszatér a hóesés, immár lelki folyamat, a kristályosan tiszta katarzis képeként: „tested vitrinében szakadni kezd a hó” (A liget télen). Vagy a mulandóságot idéző hamuval, és a túl sima felületű porcelánnal együtt: „fehér hamu, porcelán hóesés” (Cím nélkül). Háttérként szolgál a porhó a múltat rekonstruálni akaró igyekezet fantáziaképeinek is (Szuvenír). Idetartozik az üveg is, mely áttetsző, de áthatolhatatlan, a kapcsolat esélyét és kudarcát mutatja meg akár vitrinként, akár ablaküvegként, vagy pohárként. A fémek szinte mindig a külső erőszak, a börtönlét képzetköréhez tartoznak: „lánccsörömpölés”-sel zuhan alá az intim pillanat egy liftaknában (Gang); „a szomszéd a szellőző vaslemezét kizuhintja” (Korai alakok). De komplexen is jelentkeznek ezek az anyagok: „zuhanó csillár, fojtott hóesés” (A liget télen); „Előbb üvegen, sűrű, fonott, acélos hálón iszkol át / utóbb…” (A selyemkufár…). A kövek, a kőszerű szilárdság a megkövesedés, a kérlelhetetlen törvények hatalmát éreztetik, a zuhanó dolgok nekicsapódnak, és szétomlanak az utcaköveken: „zuhan a lángoló tekintet […] szétfröccsen a járdán” (Üres hónap); „Talán becsapódik, talán becsapódtunk. Pedig éppen csak dereng / a vulkanikus / mélyben valami alap,” (Zuhanó). A csempe, a porcelán, a „foszfor és kövületek”, a gránit, az „aranymáz”, „holdmáz” elidegenítenek, és fokozzák az egyén börtönmagányát.
    Köztes ponton helyezkednek el az áttetsző, lágy anyagok, mint a függönyök, fátylak, melyek az érintkezés és a valóság illúzióját keltik, titkokat ígérnek, de csak az ürességet leplezik: „mintha vörös selymek közt lépne / mindig, markol, fog, üres.” (A selyemkufár), a köztes léthelyzet pedig a fonálban találja meg anyagát: „…függeszd / feszes, zöld fonálon föl a mozgást –” (Egy gesztenyefához).
    A második csoport anyagai közül legfontosabb az emberi test, mely magában hordozza a gyönyört és a pusztulást, önmagát égeti el: „letörölsz a combod közül” (Ysa); „bőröd íze a nyelvemen, de kizuhan belőlem egy ordító ember, lángol a háta,” (Üres hónap), és ez képezi fő témáját az Ellenanyag című versnek. A kötet vége felé az eddigi szilárd anyagok is meglágyulnak, a formák elvesztik alakjuk: „lebbenő falak” (A selyemkufár…); „nyálkás beton” (Egy gesztenyefához); „a kánikula / miatt ellágyult aszfalt” (Hipochondria). Gyümölcsök íze, színe és formája kísért egy tűnőben lévő boldogság, vagy röpke öröm idézeteként: „foltok, vágyak, képzetek, ilyesmi. Gyümölcs és / málna, drága, puha szőlő. Alkonyodik,” (A selyemkufár…).
    A főbb metaforacsoportok és motívumok feltérképezése után kitűnik a kötetben az egységre törekvés, ám néhány vers nehezen illeszkedik ebbe az egységbe (Oszlopos Simeon, Szabadka, Ocsú Siker-asszonytól, Az igazi nyargalás), ami nem a verseket minősíti. Legegységesebbnek az utolsó 8 vers tömbjét érzem.
    A versek önálló, kötettől független értéke is egyenetlennek tűnik. Ez a fajta költészet akkor hat igazán, ha meg tudja őrizni a szavak természetes életét, nem kényszeríti önkényes formákba őket. Úgy vezet minket a mélybe, hogy nem vesszük észre a roncsolt felszínt, a kitermelt hordalékot, az erőfeszítés nyomait. Bár éppen ez is lehet a célja, hogy megmutassa a törmeléket és a roncsolást, hogy az olvasó végezze el a felismerést, a kitermelést. De mindkét esetben számolnia kell a költőnek veszélyekkel. Az első esetben saját alagútjaiban tévedhet el, az olvasó nem képes követni, vagyis nem élményszerűen fejezi ki a szavakban felfedezett lehetőségeket és lehetetlenségeket, így a behatolás mesterséges folyamatai hangsúlyosabbak lesznek a nyelvi jelenségnél, az olvasó mesterkéltséget lát, a bányagépek zaja eltereli figyelmét a barlangokról. A második esetben a hulladék, salak elboríthatja az értékeket is; vagy olyan mértékű a nyelvi roncsolás, hogy szétmállik a vers, vagy jelentéktelen tapasztalathoz vezet nagy erőfeszítések árán. Így létrejöhet nyelvfilozófiai felismerés, rejtvényfejtő izgalom, nyelvi bravúr kiváltotta elismerés, de versélmény aligha.
    Az adott kötetben mint feszes versegész kiemelkedik a Gang című vers, amellyel eredeti és erős motívumot fedezett fel magának, továbbá az Üres hónap (tengelyében egyetlen nagy koncentrációval egybetartott, mégis áramló mondattal), az Etruszk halál (meghitten cizellált archaikus soraival), a Jónás elnyeli a várost (láttató, végig megőrzött biblikus erejével), A selyemkufár kettős szonettje (a hangulat megidézésének finom képeivel), az Ellenanyag (plasztikus kifejezéseivel, új szemléletével) és a kötetzáró A próza marad című vers. Ellenben túlságosan gondolati síkon mozog szerintem az Ahol vagy, a Szitál a magasban, a Zsonglőr című vers; sallangoktól terhelt, és széteső a Cím nélkül című versbokor, az Elhagyja magát című vers; kicsit üresen mesterkélt és fakó a Hipochondria, a Káosz, az Igazi nyargalás című vers. Szellemes bravúr az Ysa és az Előszó parafrázisa. Nyelvezete kialakult, őszinte, csak néha szükségtelenül komplikált (pl.: „a sínen görgő közlekedés szekrényébe” (Korai alakok)), vagy túlírt (pl.: „csak éppen rejtezik, / mert fél az éber tekintetektől” (Ahol vagy)), nyelvi játékai néha gyengítik a verset (pl.: öregszem-üvegszem-öreg Sam (A kiűzetés méze)). Ugyanakkor ki kell emelnünk képteremtő erejét, mely letisztultan igazi gyöngyszemet alkothat csak párat idézve: „tested vitrinében szakadni kezd a hó”, „fehér hamu, porcelán hóesés”, „egy elsüllyedt erdő tünete a legbelül érzett, forró láz”, „gurul a szívemben egy sötét golyó”, „a szív sötét gumóját hámozod”, „Arany mosoly alól kikorhad az arcunk”, „Alkonyodik, a dolgok halkan, selymek közt lengnek.”.
    Annak eldöntése természetesen, hogy Prágai Tamás az adott kötetben mennyiben valósította meg törekvéseit, és mennyire kerülte el, vagy nem a fenti veszélyeket, az a majdani olvasóra marad, de remélem rövid elemzésem közelebb visz e nem jelentéktelen kötet élvezetéhez.

    Prágai Tamás: Ellenanyag (Napkút Kiadó, 2005)

Marosvölgyi Gábor