Az utolsó várostrom
A magyarság több száz éves történelmében jócskán akadtak várostromok, hiszen mikor a tatár, mikor a török, mikor a német állt hadaival váraink alatt, s ostromolta napokon, heteken vagy akár hónapokon keresztül is a védősereget. A budai vár falai is éppen elég ostromot láttak, s a védők hol kitartottak, hol esélyük sem volt a túlerőben lévő ellenséggel szemben. S mikor már sem tatár, sem török nem veszélyeztette várainkat, akkor következett be a magyar – s talán az európai – történelem egyik legvéresebb és legértelmetlenebb várostroma. 1944-ben a második világháború keleti frontja Budapest határába érkezett, s a szovjet hadsereg lassan körülkerítette az elszántan védekező magyar és német védősereget. Ungváry Krisztián Budapest ostroma című hadtörténeti munkája arról a szűken vett két hónapról szól, melyben lezajlott a sok vitát és értelmezést kiváltott ostrom, s mely a mai napig sok túlélő emlékezetében élő pokolként bukkan fel újra és újra. A korabeli dokumentumokra, ostromnaplókra, hadosztálynaplókra, memoárokra támaszkodva megírt könyv nem egyszerűen egy a sok hadtörténeti alkotás közül, hanem olyan megkerülhetetlen kordokumentum és könyvlelet, melynek ismerete elengedhetetlen a Budapest ostromáról szóló diskurzus valódi megértéséhez.
Ungváry Krisztián könyve először 1998-ban jelent meg, s hiánypótló munkának bizonyult, hiszen ennyire összefoglaló, az egész ostromot áttekintő hadtörténeti kötet még nem született meg a második világháború befejezése óta. Az azóta napvilágot látott német, angol és amerikai kiadások szintén azt bizonyítják, hogy kiváló történészi munkát tarthat az olvasó a kezében, s nemrég, 2005-ben megjelent az ötödik magyar kiadás, melyet a szerző több, azóta a birtokába jutott forrásanyaggal is kiegészített, s ez még érdekesebbé, még részletesebbé teszi az amúgy is figyelmet érdemlő könyvet. A hadtörténeti és történészi érdemek mellett talán a leginkább figyelemre méltó a szerző sorait jellemző objektivitás, melynek köszönhetően a maga puszta valóságában tűnik elénk a harcok pusztította Budapest, a felsorakoztatott tények és dokumentumok magukért beszélnek. S ha a szerző meg is enged magának egy-egy kommentárt, azok szinte kivétel nélkül hadtörténeti jellegűek, melyek a laikus olvasó számára is érhetővé teszik a harci cselekmények lefolyását.
Azonban rögtön felmerül a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán laikus magyar olvasó? Hiszen aki ismeri Budapestet, ismeri az utakat, utcákat, köztereket, a különböző emlékműveket, ismerősek számára a házak, a homlokzatok, az nem tudja érzelmek nélkül olvasni e könyvet. A tények és adatok valóban hidegek, érzelemmentesek, viszont abban a pillanatban, hogy olyan helyen történnek az események, melyek mindannyiunk számára ismertek, megszűnik távolságtartásuk, s képzeletünkben egyre gyakrabban felbukkannak a lebombázott házak, a füstös, lángoló utcák, a rettegő és félelemben élő emberek. Ezentúl ha átmegyek a Teleki téren, már nemcsak a piacot, a nyüzsgő emberáradatot látom, hanem a valamikor itt húzódó frontvonalat, a barikádokat, s ugyanez történik a Döbrentei tér, a Bérkocsis utca, a Szilágyi Erzsébet fasor esetében is, a mai Moszkva téren (néhai Széll Kálmán tér) sem tudok már csak egyszerűen átsietni. A Moszkva téren, ahol az ostromgyűrű beszűkülése után a leghevesebb harcok dúltak, s ahol a Várból kitörő magyar és német katonák legtöbbje azonnal elpusztult.
Nem kell azonban azt hinni, hogy Ungváry Krisztián heroizálja a kitörést, esetleg kedvezőbb színben mutatná be a védőket vagy a támadókat. Nem tesz mást, mint megmutatja az eseményeket és a mögöttük lévő összefüggéseket a maguk tényszerű valóságában. A már 1944 novemberében Budapest határához érkező szovjet haderő számára csupán idő kérdése volt, hogy mikor fogja bevenni a várost, melyben – Hitler őrült parancsa szerint – a védősereg az utolsó töltényig kitartott. A könyvhöz bőven mellékelt térképeken érdekes nyomon követni az eseményeket, s meghökkentő látni, mennyire nem számítottak a németek Budapest körbezárására. A védvonalak csupán a pesti részen voltak jól kiépítve, a budai részen egyáltalán nem számoltak támadással, s mikor az oroszok átkeltek a Dunán és a Dunántúl irányából is megérkeztek, rövid időn belül megtörtént a város körülzárása.
A szerző a ráközelítés és az eltávolítás történetírói technikáját alkalmazza: hol házról házra, utcáról utcára követhetjük az előretörő szovjet hadsereg vagy a visszavonuló védősereg harci mozdulatait, hol pedig átfogó képet ad a felső katonai vezetés által kiadott parancsokról, s közben rávilágít akár politikai összefüggésekre is. A Kárpát-medence általános helyzete után bemutatja a Budapestet körülzáró szovjet offenzívát, majd időben előrehaladva először Pest, aztán Buda és a budai vár ostromáról szól. Az arányos módon megszerkesztett fejezeteknek köszönhetően egy pillanatig sem lankad az olvasó figyelme, s ez többek között annak is betudható, hogy a „száraz” adatokat minduntalan ostromnaplókból, visszaemlékezésekből vett idézetek fűszerezik. Mindezek a citátumok segítenek abban is, hogy az olvasó számára ne csak a számokból, a statisztikákból derüljön ki, mennyire lehetetlen és felelőtlen vállalkozás volt Budapest megtartása. A harcokban részt vevők számára már kezdetektől fogva világos volt a fentről érkezett parancs teljesítésének lehetetlensége. Példa erre egy február elején küldött jelentés a IX. SS-hegyihadtesttől: „Az ellenség további feltartása a hihetetlen veszteségek mellett és az áttekinthetetlen városi terepen tapasztalt anyagi túlerővel szemben nem lesz lehetséges, mert a kis utcák lezárásához egész zászlóaljakra volna szükség. A kiépített védőállásokat már mind lerohanták, kivéve az építés alatt lévő tüzérségi védőállást…” A katonák és a Budapest védelmét irányító magasabb rangú tisztek számára korán egyértelművé vált, hogy Hitler parancsa a teljes védősereg vesztét okozza, azonban – többek között – emberi gyengeségnek köszönhetően nem történt meg időben a védelem feladása és a kitörés. Karl Pfeffer-Wildenbruch, a főváros parancsnokának kinevezett tábornok nem mert szembeszegülni a diktátor parancsának, csupán elvetélt kísérleteket tett a kitöréshez szükséges parancs megszerzéséhez. Pedig egy adott pillanatban a szovjet vezetők a kevesebb emberáldozat és a város mihamarabbi elfoglalásának reményében szinte tálcán kínálták a kitörés lehetőségét. S miközben mind a szovjet, mind a német és magyar katonák elkeseredett és értelmetlen harcot vívtak a magyar fővárosért, az utcai harcok, a folyamatos bombázások és tüzérségi támadások ma már szinte elképzelhetetlen pusztítást vittek véghez a polgári lakosság körében. Budapest polgárai éheztek, állandó rettegésben éltek, s akkor még nem is szóltunk a náci és nyilasterror áldozatairól, a gettókba hurcolt zsidókról.
Ungváry Krisztián könyve nem egyszerűen történelmi munka, hiteles és objektív ábrázolása is a második világháború szörnyűségeinek. Nemcsak a történészek számára kötelező olvasmány, hanem mindazoknak is, akik kíváncsiak közelmúltunkra, Budapest történelmére, s akik meg kívánják érteni egy totalitárius rendszer emberéletet nem ismerő ideológiáját. Hadtörténeti munka ez, adatokkal, számokkal, száraz tényekkel, melyeket megelevenítenek a gondosan választott idézetek, így válik a történelemkönyv lenyűgöző és hátborzongató kordokumentummá.
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina, Budapest, 2005.
Vincze Ferenc